Az 1945. június 29-én Kiskunfélegyházán született Horváth Péter alkotói tevékenységének indulása leginkább az önképzés és a személyes környezet dokumentálása körül határozható meg. Ám helyszínünk már nem a szülőváros, hanem a Duna bal partján fekvő Baja, ahol gimnáziumi érettségit tett, majd saját szavai szerint „szaktudás és képesítés nélkül” helyezkedett el a bajai vízügyi igazgatóság – hivatalos nevén Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság – fényképészeként.
Ebben az időszakban szakkönyvekből és empirikus tapasztalatai nyomán sajátította el a fotográfiát, miközben a kötelező körökön túl elkezdte fényképezni saját környezetét is:
a házat, ahol laktunk, a pincét a ház alatt, az apósomnak a romos Velorexét, és nyilván a korosztályomat, haverokat, ismerősöket, jó barátokat.
Ezek a korai, 6×6-os Praktisix fényképezőgéppel készült felvételek már az önkifejezés erőteljes szándékáról tanúskodnak.
Fotóriporteri ambícióit 1972-től Budapesten bontakoztatta tovább, ahol gyakornokként felvételt nyert az MTI-be. Bár Baján úgy gondolta, hogy „megtanultam a szakmát”, a távirati irodához kerülve rájött, hogy az „semmit nem ér, mert riporterként kézen állva, éjszaka, rossz helyen, bármikor jó képet kell tudni csinálni.” Mindeközben olyan legendás fotósokkal dolgozott együtt, mint Petrovics László, Pálfai Gábor, Molnár Edit, Keleti Éva és a szárnyait akkoriban bontogató Benkő Imre.
Ebben az időszakban fedezte fel magának az alkotókkal való együttműködés lehetőségét is. Amíg Melocco Miklós szobrászművészt először egy nyilvános fülke telefonkönyvét felcsapva kereste meg, addig az író Moldova Györgyöt nemes egyszerűséggel a Felszabadulás tér – ma Ferenciek tere – egyik buszmegállójában szólította meg. Meloccót nemegyszer fotózta az évek során a zsámbéki műtermében, Moldovával való kapcsolatából pedig megvalósult az a képanyag, ami az író 1977-es, emblematikus szociográfiája, az Akit a mozdony füstje megcsapott oldalain is megjelent. Sok más anyaga mellett az MTI-nél készült művészportréi számos lapban megjelentek, de zavarta, hogy ebben a rendszerben nem követheti végig a képei sorsát, és, ahogy meséli, „fizikailag sem volt semmi közöm a negatívokhoz”, azokat a mai napig az MTI őrzi.
Horváth a MÚOSZ fotóriporter képzését 1973 és 1975 között abszolválta, s az újságíróiskola hallgatójaként saját lakóhelyén, Újpalotán dokumentálta a lakótelep építését és az ott zajló életet. Látta az épülő otthonokat, a beköltözőket, majd sok más mellett megörökítette a még üres panellakásban sikítva, kacarászva rohangáló kislány örömét, aki egy ponton „Anyu, itt több szoba is van!” felkiáltással nyugtázta új otthonuk tágasságát.
A fotográfus egy másik, nagylátószögű objektívvel felülnézetből készült felvételen szűk és bútorozatlan szobában egy fiatal gondnok srácot látunk lemezjátszója társaságában. Horváth még arra is emlékeztet, hogy egy Beatles bakelit forgott azon a bizonyos masinán az expozíció pillanatában, mégpedig a híres almás Let it Be.
A fotográfus 1976-ban átigazolt a Magyar Ifjúsághoz, ahol idővel a fotórovatot is vezette. Szabályosan lubickolt az új munkákban, mivel a korszak szűrt levegőjéhez képest szabadabban, gátlások nélkül hozhattak le bizonyos anyagokat, ráadásul a felvételeit végre saját maga laborálhatta. Itt tanulta meg, hogy kerek és egész anyagokat létrehozva „egy riportnak füle-farka kell hogy legyen.”
Erre az időszakra datálódik a belvárosi Semmelweis utcai női munkásszállón készült megrendítő sorozata. Egy üveg pálinkával nyert bebocsátást a gondnoknál, majd két napig fényképezett. A képek arról a kiszolgáltatott létről szólnak, „ahol egy lemezszekrény és egy viaszosvászon asztal jelentette az otthon melegét, a fiatal asszonyok legféltettebb kincse pedig a gyermekük elsőáldozási fotója volt.” A Fészek klubban kiállítás lett az anyagból, de a képek egy része a Tükörben is megjelent. Az országos publicitásból végül kisebbfajta botrány keletkezett a munkásszálló falai között, de jelképes erejű az is, hogy a ma már egyre elegánsabb utca egyetlen foghíjtelke tátong a néhai gangos bérház helyén. Ennek az időszaknak a szociográfiai mélységű anyagai ugyancsak megtalálhatók azokban a főként kísérleti jellegű – részben hosszú és multiexpozícióval készült – felvételekben, amelyeket a Nagybaracskai Alkotótábor résztvevőjeként a nyolcvanas évek elején készített.
A Magyar Ifjúság szerkesztőségi hangulatának változása miatt Horváth Péter 1985-ben átigazolt a Népszavához, ahol nehezen boldogult a saját szavaival élve „nagy dolgok egyetlen képben való megörökítésével.” Ebből a rövid időszakból származik a humoros anekdota egy focilabdáról: miután egy focimeccsen jó mozdulatot megörökítő képről hiányzott a labda, Vándor Kálmán szerkesztő elővett egy 13×18-as Forte fotópapíros kartondobozt, ami tele volt különböző méretű és színű, már körülvágott focilabdával, majd kiválasztott egy megfelelőt, és ráragasztotta a fotóra.
A néhány hónapos népszavás intermezzo után Horváth 1986-ban Féner Tamás hívására átment a Képes 7 magazinhoz, ami akkoriban a szakma csúcsát jelentette Magyarországon. Sokan emlékezhetünk: a lap tördelése, a tartalom és a képanyagok, a nyugati sajtótermékekre hajazó címlapok dizájnja a minőséget erősítették az olvasóban is, miközben sok más mellett olyan kollégákkal dolgozott együtt a fotográfus, mint Benkő Imre, Kerekes Gábor vagy Pólya Zoltán.
Az 1980-as évek vége felé, a gorbacsovi nyitás politikája idején egy moszkvai kiküldetésen Horváth Péter szép csöndben fellázadt a protokolláris útvonalak és témák ellen. Inkább a félig megépült lakótelepeket és a szovjet emberek hétköznapjait dokumentálta, amiért kéretlen utcai kíséretet is kapott valamelyik fedett szovjet szervtől. Moszkvában ismerkedett meg az azóta amerikai karriert befutott Grisha Bruskin képzőművésszel is, akinek a festményei és objektjei mély benyomást tettek rá, s ebből a kapcsolatból ugyancsak fontos, a még egyáltalán nem veszélytelen szovjetrendszer végóráit plasztikusan megfestő felvételek készültek. Filmtekercseit idővel elkobozták, majd a hazaút előtt a repülőtéren becsülettel visszaadták az addigra gondosan előhívott és nyilván aprólékosan átvizsgált negatívokat. Szovjetunióbeli képeit is egyértelműen áthatja a „valami inog, valami változik” érzése, valamint az az abszurd és szürreális atmoszféra, ami a birodalom szétesése előtti években fokozatosan jellemezte azt a világot.
Ugyancsak a rendszerváltozást megelőző években Horváth Péter kubai vendégmunkásokat fényképezett egy kőbányai textilgyár melletti szálláson, valamint időnként a munkahelyükön is. Befogadták őt, így meg tudta örökíteni magánéletük intim pillanatait; ahogy levelet olvasnak, főznek, táncolnak és szeretnek. És nejlonba csomagolva használják az álmodott kazettás magnót, hogy majd karibi hazájukba térve is újszerű maradjon a szerkezet. Akkor egzotikumnak számító magyarországi jelenlétüknek különös misztikuma, hogy a rendszerváltozással azonos időben a kubai vendégmunkások szép csöndben, egyik napról a másikra tűntek el Magyarországról. A róluk készült képanyagot később az Ernst Múzeumban mutatta be Horváth egy kiállításon.
A fotográfus 1989-ben a Képes 7 megbízásából utazott Berlinbe a fal leomlásának első napjaiban. A „barátságtalan, szürke és hideg városban eufórikus hangulatot és döbbenetes történelmi pillanatot” élt át, miközben emberek bontották a két világot addig hermetikusan elválasztó falat. Számos közismert felvételét a brit újságíró kollégák darus kocsijáról készítette, de fényképezte a bankok előtti végeláthatatlan sorokat – ahol az NDK márkát néhány napig 4000 márka értékhatárig egy az egyben váltották nyugatnémet fizetőeszközre –, valamint a keletnémet határőrök szigorú jelenléte nyomán kibontakozott feszült helyzeteknek is tanúja volt a Brandenburgi kapunál. Később is visszatért a városba, amikor a fal maradványai között a legkülönbözőbb egzisztenciájú kolóniák telepedtek meg; mindeközben a fal kvázi graffiti múzeummá vált.
Bár Horváth Péter felvételeinek válogatása a magyarországi rendszerváltozás korszakának néhány kordokumentum értékű felvételével lezárul a Fortepanon, a fotográfus aktívan vetette bele magát a következő évekbe is. Volt az Európa és a Mai Nap munkatársa, valamint a Reform főmunkatársa és képszerkesztője, végül 1996-tól nyugdíjazásáig az Axel Springer kiadónak dolgozott. Ekkor már élesen elkülönült a saját alkotói tevékenység és a pénzkereső munka, miközben 1971-óta tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, munkásságát pedig 1987-ben Balázs Béla-díjjal ismerték el.
A digitális fényképezésre sokakhoz hasonlóan az ezredforduló környékén tért át, a váltás számára semmiféle törést nem okozott. Időközben folytatta régi témáit, így visszatért a gyökereket jelentő Bajára, de Nagybaracskára, sőt a közelmúltban Újpalotára is; valamint művészekről és barátairól, ismerőseiről személyes környezetükben készült sorozatai is folytatódtak, ahogy a hatvanas években elkezdett fotókollázsai is. Ezekkel az anyagokkal a mai napig rendszeresen találkozhatunk csoportos és egyéni kiállításokon.
Talán a szakmai pálya kezdeteitől napjainkig készülő önarcképeiből rajzolódik ki az egyik legszemélyesebb énje az alkotónak. Ezek a felvételek még véletlenül sem nárcizmusból készültek és készülnek el mind a mai napig, hanem másfajta belső indíttatásból; hogy általuk értse meg minél jobban Horváth Péter a világot, valamint abban elfoglalt saját helyét.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/horvath-peter-80
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
The post Lakótelepek tündöklése, kubai vendégmunkások egzotikuma és a berlini fal leomlása – Horváth Péter 80 first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
