Bevezetésképp néhány gondolat a meccs kulcsvitájáról: jól játszott-e a magyar válogatott? Hogy erre hiteles és reális választ tudjunk adni, két kérdést kell tisztába tenni.

Egyfelől azt, hogy mihez mérten?

Ha például azt vesszük alapul, hogy Örményország jelenleg mindössze a 103. helyen szerénykedik a futballválogatottak ÉLŐ-rangsorában – Kurdisztán, Luxemburg valamint Trinidad és Tobago mögött, épphogy megelőzve Zambiát –, akkor aligha lehetünk különösebben elégedettek azzal, amit szombaton este láttunk a mienktől. Ha ezt árnyaljuk azzal, hogy az új szövetségi kapitányuk, Jegise Melikjan vezetésével egy hónapja tükörsimán verték Írországot odahaza, a kép már bonyolultabb, pláne, ha önmagunkra is kitérünk közben.

Marco Rossi csapata ugyanis két messze legjobb támadóját (Varga Barna, Sallai Roland) nélkülözve lépett pályára, olyan összeállításban, amelyet soha korábban nem próbálhatott ki a kapitány. Ha ehhez hozzávesszük, hogy emellett jó néhány olyan kulcsember is akad a keretben, aki vagy nincs formában (Kerkez, Szalai), vagy látványos játékhiánnyal küzd (Schäfer), miközben mögöttük a reálisan számba vehető utánpótlás is meglehetősen vékony, már nagyjából kijön, mennyire nem volt evidens szemkápráztatóan meggyőző játékot, vagy kiütéses győzelmet várni a csapattól.

Pláne, ha valaki azzal is tisztában van, hogy

mi a szakmai stáb filozófiája, hogyan építik fel a játékot, és mik adják ebben a keretrendszerben a válogatott relatív erősségeit (különösen a nálunk papíron gyengébb ellenfelekkel szemben).

Ha valaki többet szeretne megtudni erről, annak érdemes elolvasnia Beregi István friss dolgozatát a magyar futballtradíció filozófiai hátteréről. A válogatott vezető videóelemzője ebben arra világít rá, hogy futballunk történeti gyökerei, eredeti stílusjellemzői hatékonyan szintetizálhatók a modern futball követelményeivel is, sőt, futballkultúránk újrafelfedezése, alapelemeinek alkalmazása versenyelőnyt jelenthet az egyre sablonosabb, sematikusabb, egymás robotikus másolására alpuló globális futballban.

S, hogy mit jelent mindez némiképp leegyszerűsítve? Gyorsabb, egyszerűbb, céltudatosabb játékot, rengeteg váratlan megoldással. A taktika által szabott kereteken belül szabad döntési lehetőséget a kulcsjátékosoknak. Több „hamis” szerepkört, a pozíciós dogma fellazítását – a szerepkörök megtartásával a posztok szabadon variálhatók, a hangsúly pedig a játékkapcsolatokra helyeződik.

A cél: minél több olyan játékszituációt kiprovokálni, amely improvizációra ad lehetőséget.

Ebből lehet aztán például diagonális támadást vezetni, kényszerítővel operálni, vagyis minden olyan játékelemet alkalmazni, amely már az Aranycsapatnak is sajátja volt. Ehhez a formáció rugalmas keretrendszert szab, vagyis azt a szerkezeti formát kell megtalálnia a stábnak, amelyen belül a legjobb hatékonysággal lehet alkalmazni például a szélső és belső helycseréket – ilyen a 4-3-3 vagy a 4-2-3-1. Nem véletlen, hogy az utóbbi meccseink már arról szóltak, hogyan próbál átállni a csapat a korábbi sokkal merevebb háromhátvédes formációról valamelyik négyvédős rendszerre.

The post Szoboszlai nélkül lehet, még az ilyen meccseket sem húznánk be – osztálynapló a magyar-örmény vb-selejtezőről first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport