A nándorfehérvári diadal után oszmán fősereg ugyan évtizedekig nem támadta Magyarországot, a török betörések és határmenti összecsapások azonban mindennaposak voltak. Időközben II. (Hódító) Mehmed szultán megszállta Boszniát és Szerbiát, a Magyar királyság 1463-ra az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságába került.

Mátyás király 1479 tavaszán átszervezte az ország védelmét a gyorsabb mozgósítás és a török portyák elleni gyorsabb reagálás érdekében. Három részre osztotta a déli határ védelmét, a nyugati szakaszért a szlavón bán, a középsőért a déli végek főkapitánya, a keleti részért pedig az erdélyi vajda volt felelős. Állandó katonaságot rendelt alájuk, illetve az erre kijelölt megyékben a király parancsa nélkül, rövid idő alatt hadba hívhatták az arra kötelezetteket, a két legfontosabb posztra pedig legkiválóbb hadvezéreit ültette: Bátori István volt Erdély vajdája, Kinizsi Pál pedig a déli végek főkapitánya.

Üvöltő oroszlánként vérben gázol

Mondhatjuk, hogy mindezt jókor, 1479 őszén ugyanis jókora oszmán sereg készülődött Magyarország ellen Isza bég vezetésével. Noha nem a szultáni seregről volt szó, ám a 10-20 ezer főre becsült had nagyon komoly erőt képviselt. Október elején törtek be Erdélybe, a királyság védtelennek hitt „hátába”, céljuk kifejezetten a rablás, pusztítás volt: a zömében könnyűlovasokból álló sereg elképesztően gyorsan haladt, hatalmas területen prédált és pusztított.

Bátori vajda 5-8 ezer főre becsült seregével eleinte nem tehetett többet, mint menekítette a lakosságot, majd amikor kiderült, hogy ez a török támadás fő iránya, Kinizsi is megindult Temesből 2-3 ezer lovasával. Még így is kétszeres oszmán túlerővel néztek szembe, amikor október 13-án Bátorinak vállalnia kellett az összecsapást Gyulafehérvár védelmében, Kenyérmező síkján. A csata eseményeit Mátyás történetírója, Antonio Bonfini részletesen ránk hagyta, ám érdemes kiemelni: a humanista mester jócskán meg volt áldva fantáziával és dramaturgiai tehetséggel.

E szerint Báthori és katonái hősiesen küzdöttek, de a túlerő lassanként felmorzsolta őket, ráadásul a vajda lebukott a lováról, mindenki halottnak hitte, és már-már futni kezdett a magyar had. Ekkor robbant be a csatatérre Kinizsi:

Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe. Most azt harsogja, hogy utolsó szálig vágják az ellenséget, majd övéinek dühét lobbantja lángra, s úgy dörög, hogy még a küszködők és hátrálók is meghallják…

Erre persze a vajda emberei is új erőre kaptak, „borzalmas öldöklésbe kezdenek, a törökből hírmondó is alig marad, életét veszti maga Isza bég is”.

Komoly győzelem

A legújabb történeti kutatások alapján ma már tudjuk, hogy a kenyérmezei diadalt nem a vakszerencsének, hanem két vérprofi hadvezér remek stratégiájának köszönhetjük. E szerint Kinizsi már 2-3 napja észrevétlenül, megfelelő távolságból követte a törököt, miközben folyamatosan egyeztetett Bátorival. Amikor pedig a vajda vállalta az ütközetet, tudta jól, hogy a megfelelő pillanatban Kinizsi hátba kapja az ellenséget. Így is történt, a harapófogóból nem volt menekvés, az oszmán források is szégyenként számolnak be a létszámhátrányban lévő magyaroktól elszenvedett vereségről.

Egészen Mohácsig a kenyérmezei csata volt a legnagyobb arányú török-magyar összecsapás, magyar részről pedig hatalmas diadal:

a királyság megmutatta, hogy saját földjén még mindig jelentős erőt képvisel, megrendítő katonai csapásra képes.

És ez nem csak az utókor dicshimnuszának része, a csata után megritkultak a török portyák, a két állam 1483-ban öt, majd hosszabbításként újabb tíz évre békét kötött egymással.

Halottakkal táncolt

Ebből a történetből természetesen nem maradhat ki Kinizsi Pál legendás győzelmi tánca, a jelenet megörökítését is Bonfininek köszönhetjük.

„Bár véres volt a győzelem, az örvendező Kinizsi társával, s a győztes jámbor csapatokkal lakomát rendezett a holtak között, minthogy rájuk sötétedett s nem térhettek vissza táborukba. Az ellenség elfoglalt táborában úgyis találtak ételt-italt bőven. A holtakra terítettek asztalt; ezek szerte a mezőn oly sokan és sűrűn feküdtek, hogy bármerre fordulva tizenhat stádiumnyira holttestbe botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához. Testük felüdült a bőséges ételtől, lelkük pedig az örömtől és a bortól felvidult. Dúsan lakmároztak a rabok is, kik a győzelem láttára nyomban megkezdték az ellenséges tábor dúlását. A lakomázás vitézi dalok éneklése közben telt el. Hevenyében versbe foglalták a vezérek és a főemberek dicsőségét. Majd amikor Bacchus felhevítette őket, vitézi táncba kezdtek. Fegyveresen járták a katonatáncot, s ütemesen felhangzó kiáltozásuk mindent betöltött. Azután az általános örömben, midőn mindegyik katona különböző taglejtésekkel nevettette társait, Kinizsit is táncba hívták. Ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül pusztán fogával derekánál felragadott a földről egy megölt hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt. Ez a herkulesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a szemlélőkből. – Kiáradó örömükben az egész éjszakát álmatlanul töltötték.” (Rabok alatt itt a kiszabadított magyar foglyokat értsük, akiket a török rabszolgának hurcolt volna el.)

Igaz a történet? Nem tudjuk. Kinizsi herkulesi termete feltehetően csak legenda, itt írtunk arról, hogy a vitézt napcserzette bőrű, szigorú tekintetű, rendkívül, izmos, robosztus testű, de átlagos magasságú férfinak írta le a szentszéki követ, aki találkozott vele. Maga a mulatság azonban miért ne alakulhatott volna így? A hadvezér élete csatáját nyerte meg, hatalmas kő esett le mindenki szívéről, ez a fajta duhajság bőven belefért, testi ereje pedig megvolt hozzá.

The post Halottakkal táncolt a törökverő magyar hős first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu