Eörsi László: „Bárány” hadnagy kalandjai

„A magyar-amerikai állampolgárságú, 1934-es születésű Rónyai Sándor 1971. júliusában – 37 évesen – 30 napos tartózkodási engedélyt kapott a magyar hatóságoktól. Még 1957-ben telepedett le feleségével Amerikában. 1960-ig viszonylag gyakran váltogatta munkahelyeit, majd egy oaklandi (Kalifornia) autóbusz-vállalatnál sofőrködött. Végül 1966-tól egy San Franciscó-i üzemben betanított munkásként repülőgépek és alkatrészek javításával foglalkozott. Volt párttagsága miatt öt helyett hat kölcsönt vett fel; az anyagi gondok és a honvágy miatt az idegállapota megrendült, öngyilkosság gondolata is foglalkoztatta. „Az USA-ban is száműzöttnek éreztem magam” – emlékezett vissza.

1969 nyarán látogatott először haza egy hétre négy lánygyermekkel bővült családjával. „Gondoltunk arra, hogy adóságaink törlesztése után hazatérünk Magyarországra, ott kint idegkezelésemre sem gondolhattunk az anyagi megterhelés miatt.” Voltaképpen nem is igen érthető, hogyan kaphatta meg a magyar vízumot, hiszen hasonló kaliberű „56-osok” 1989 nyaráig tiltólistára kerültek. A híres/hírhedt Szabad Nép-székházbeli csoportot erősítette, amely a legelvetemültebb „ellenforradalmárhoz”, Dudás Józsefhez kötődött.

1971. augusztus 2-án barátja balatonszentgyörgyi lakásán vendégeskedett, amikor a rendőrök lecsaptak rá: behatoltak a házba, Budapestre szállították, és börtönbe vetették. A rendőrök megjelenésekor feleségét még megvigasztalta, de a börtönben – Bori László zárkaügynök jelentése szerint – idegileg összeomlott.

A nyomozás 1956-os tevékenységére, valamint emigrációs időszakának első hónapjaira terjedt ki. A hatóságokat látszólag kevéssé nyugtalanította, hogy az amerikai nagykövetség letartóztatása után egy héttel jegyzéket küldött a Külügyminisztériumba: „A nagykövetséget nagyban érinti egy amerikai állampolgárnak nyilvánvalóan önkényes éjszakai letartóztatása…” Nincs forrásunk arról, hogy erre a szervek miként reagáltak.”

Alex Ben-Ari: Gáza – remény, valóság (Haifa, 2025. október 19.)

„A Nyugat, főként az európai országok, visszafogottan reagáltak. A hivatalos szóvivők elítélték a kivégzéseket, de nem tettek konkrét lépéseket. Az amerikai kormányzat hangsúlyozta a megállapodás betartásának fontosságát, de kerülte a belső mészárlásokra tett közvetlen utalást. A háborús fáradtság és a regionális stabilitás iránti vágy arra késztette a nemzetközi közösséget, hogy szemet hunyjon az emberi jogok súlyos megsértése felett.

Eközben a Hamász továbbra is megsértette a megállapodás feltételeit, többek között rakétákat lőtt ki az izraeli határvidékre, késleltette a túszok szabadon bocsátását és lázító nyilatkozatokat tett. Október 19-én szintet lépett: páncéltörő rakétát lőtt ki az Rafahban állomásozó izraleli tankokra, amire izraeli légitámadás volt a válasz. Ezt orvlövész-támadások előzték meg, és rakétavetővel célozták meg a megállapodott visszavonulási vonalon túl elhelyezkedő izraeli erőket. A legutóbbi eszkaláció korlátozott válaszlépéseket kényszerített ki, és a feszültség növekedése miatt a rafahi határátkelőhely továbbra is zárva marad. A helyzet továbbra is ingatag.

A Trump-féle deal a túszok szabadon bocsátását és a béke törékeny reményét hozta, de a diplomácia korlátai hamar világossá váltak: a fokozatos leszerelés és a segélyek ellenére aligha valósulhat meg Trump célja, hogy megszűnjék a Hamász uralma Gázában, és kétséges, lehet-e politikai megoldás a közeljövőben. Végül ez kockázatos geopolitikai játékba torkollhat: Trump láthatóan beleszeretett a gondolatba, hogy béketeremtő lehet, és nyomást gyakorolhat Izraelre, hogy engedjen az eredeti terv feltételeiből. Ugyanakkor továbbra is képes a Hamász ellen fordulni, ami kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Az eredmény nem csak a diplomáciától függ, hanem attól is, hogy ki rántja előbb félre a kormányt.”

Csunderlik Péter: “A magyarok nem…” – Az Orbán-rendszer történelmi gyökerei és az emlékezetpolitika mint az illiberális rezsim erőforrása

A „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” legutóbbi éveit elnézve felmerül a kérdés, hogy miért nem söpörte el még Orbán Viktor illiberális rendszerét a válságok és kihívások sorozata, amely 2020 óta sújtja a rezsimet. Hiába az Európa-bajnok inflációban is megmutatkozó katasztrofális kormányzás, az „államválság”, a hiány a közszolgáltatásokban, a felmérések szerint nem zuhant be a kormánypárt Fidesz népszerűsége (csak az addig szétszórt ellenzéki szavazók tömörültek egyetlen, nemzeti retorikával és szimbólumokkal mozgósító – „se nem jobb, se nem bal, hanem magyar” – vezető zászlaja alá). A hipotézisem szerint a Fidesz-tábor stabilitásának magyarázata az, hogy az „orbánizmus” mélyen gyökerezik a magyar történelemben, Orbán Viktor sikeresen szólítja meg a magyar „néplelket”, amelyet a 19. században konstruált és nemzedékről nemzedékre átörökít a magyar nemzetkarakterológiai diskurzus.

Orbán politikailag jó érzékkel elevenítette fel és sikeresen építette be az oly népszerű magyar nemzetkarakterológiai toposzokat illiberális kommunikációjába. A „globális” elitellenes populista retorika és a helyi diskurzushagyomány kölcsönhatása így illiberális szinergiát eredményezett Magyarországon. A „Másokkal”, nevezetesen az „internacionalistákkal”/„globalistákkal” (nálunk konkrétan a „brüsszeli elittel”) szemben álló populista retorika elsöprő sikerének oka Magyarországon az, hogy a nemzeti identitás hazánkban egy nemzetek feletti birodalmi elittel (a Habsburg Birodalom elitjével) szemben alakult ki a 19. században.

Sz. Bíró Zoltán: Mi kell az orosz vádemeléshez?

„Ritkán esik szó arról, hogy az immár több mint három és fél éve tartó háború miképpen változtatta meg Oroszországot, annak belső viszonyait, mindennapi életét. Ha erre keressük a választ, aligha lehet figyelmen kívül hagyni a rendszer büntetőpolitikájának alakulását. Ezt az a jelentés mutatja meg a legpontosabban, amit az Oroszországban betiltott, 2022-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett „Memorial” Társaság készít és ad közre negyedévenként. Legutóbbi, október elején publikált jelentésükből az derül ki, hogy a politikai okokból eljárás alá vontak száma Oroszországban – nem számítva az ukrajnai háború különböző szakaszaiban megszállt területeket – stabilizálódott. Vagyis negyedévről negyedévre megközelítően ötszáz főt érint. Ez a szint azok után állt be, hogy a nyílt háború első évében a rezsim rendkívül keményen lépett fel mindazokkal szemben, akik bármi módon ellenezték az Ukrajna elleni agressziót. Három, egymástól függetlenül összeállított regiszter – amit a „Memorial”, az „OVD-Info” és a „Szova” civilszervezetek vezetnek – egyformán azt mutatja, hogy a represszió 2022-ben érintett a legtöbbeket. A következő években az eljárás alá vontak száma csökkent, ugyanakkor a kiszabott büntetések kezdtek egyre súlyosabbá válni.

A leggyakoribb vád most már a hazaárulás, amire az orosz terminus szó szerint – fölöttébb beszédes módon – nem is haza-, hanem „államárulás” (goszizmena).

De, ami igaz a nemzetközi jogilag Oroszországhoz tartozó területekre – hogy egy ideje alig változik a politikai okokból eljárás alá vontak száma –, távolról sem érvényes a megszállt övezetekben. Az erőszakkal Oroszországhoz csatolt részeken továbbra is folyamatosan nő azok száma, akik ellen politikai okokból indítanak eljárást. Ha ezeket az adatokat hozzáadjuk az oroszországiakhoz, akkor azt látjuk, hogy 2024 negyedik negyedévéhez képest, amikor 592 ember ellen indult eljárás és közülük 415 főt letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, idén a harmadik negyedévben már jóval többen lettek gyanúsítottak: 937 esetben indult politikai okokból eljárás és 780 fő került börtönbe. A szabadságvesztésre ítéltek aránya folyamatosan nőtt, mert miután 2024 utolsó negyedévében ez 70 százalék volt, az idei harmadik negyedévre már 83 százalékra nőtt. Ám ha a megszállt területeken kiszabott büntetéseket figyelmen kívül hagyjuk, akkor efféle növekedésnek nincs semmi jele. Akár az eljárás alá vontak, akár a szabadságvesztésre ítéltek száma alig változott az elmúlt egy évben, ahogy a börtönbüntetésre ítéltek aránya is lényegében változatlan maradt.”

The post Vádemelés Oroszországban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu