Vissza oda, ahol még jó volt, pedig akkor máshová vágytunk, majd rádöbbenni, hogy már semmi sem lehet ugyanolyan – valahogy így foglalható össze nemcsak Olasz Renátó rendezői debütálása, de az a jelenség is, amiről filmet rendezett: a harmincas generáció elveszettsége. Eszünkbe juthat a több mint tíz évvel ezelőtti Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amely egészen más helyzetből kiindulva mesélt erről, a Minden csillagról azonban mégis inkább Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye ugrott be nekem leginkább, annak hősével, aki évekkel később visszatér vidékre, szülővárosába, hogy a múltban elmerülve helyezze új kontextusba azt, akivé vált.

Olaszt eddig elsősorban színészként ismerhettük – A Király Jimmyjeként és az Aranyélet aranyifjú Márkjaként –, pedig jóval sokoldalúbb figura. Játszik, rendez, de nem ír – pontosabban nem úgy, ahogy azt elképzelnénk. Első filmje, a Minden csillag is így született. Megtalálta saját módszerét arra, hogy mondanivalóját – mert az bőven van neki – hogyan csatornázza bele egy filmbe, szó szoros értelemben vett forgatókönyv nélkül. A Minden csillag ezzel a módszerrel készült: megvolt a keret, a többit a helyszín, a stáb és Olasz kristályosította ki közös erővel, és ez a kontrollmániás rendezők számára valóságos káosznak tűnő helyzet teremtett egy olyan filmet, amelynél láthatóan működött ez a módszer. Mindezt ráadásul nem más karolta fel, mint többek közt Tarr Béla, aki nemcsak producerként vett részt a projektben, de a vágási folyamatokat is végigkísérte.

Bianka és Milán testvérek, ők azok, akik oly sok fiatalhoz hasonlóan dobbantottak vidékről, és Budapestre mentek. Évekkel később, immár harmincas éveiket taposva térnek vissza szülővárosukba, hogy egykori törzshelyükön ünnepeljék a karácsonyt helyi barátaikkal.

The post Csak látod őket, de valójában már nincsenek – Olasz Renátó filmje betalál mindenkinél, aki próbált már visszatérni a múltba first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu