Még soha nem fordult elő, hogy a Libertadores Kupa elődöntőjéből az első meccsen 3 gólos hátrányba kerülő csapat jutott volna tovább. Legalábbis múlt hét csütörtökig. Az LDU Quito hiába győzött 3-0-ára hazai pályán, egy mágikus estén a Sao Pauló-i zöld-fehérek megfordították a párharcot, és garantálták helyüket a limai döntőben. Lehetne dobálózni az olyan elcsépelt szavakkal, minthogy csoda – már a „mágikus” is ilyen volt az előző mondatban – de ezeket most hagyjuk, következzen a materialista megközelítés, amely viszont nem hagyja figyelmen kívül a lelki folyamatokat sem.

Csodára lehet-e készülni? (Edzések a vízen járásra? Halott feltámasztásra? Kinek kell edzenie a halottnak vagy a feltámasztónak?)

Márpedig a Palmeiras készült, Abel Ferreira, a csapat portugál trénere az általánosan szégyenteljesnek tartott első meccsen elszenvedett vereség után rögtön kilátásba helyezte a csodatételre való törekvést.

Ha valaki meg tudja fordítani, azok mi vagyunk!

– nyilatkozta, miután csapata kieséses szakaszban legnagyobb vereségét szenvedte el irányítása alatt.

Az első mérkőzés összefoglalója:

Ezt a hozzáállást persze törvényszerűnek nevezhetjük sportolói közegben, hiszen „feladni sohasem lehet”, viszont utólag mindig jelentőséget nyer azon ritka esetekben, amikor valóban sikerül is. Az LDU-val kapcsolatban elmondandó, hogy hazai mérkőzései jelentik az igazi erejét, nem barlangja és lakójának természete, hanem elsősorban tengertől mért magassága miatt, idegenben pedig ezt az előnyt elveszítve eleve sebezhetőbb, de ezzel együtt is csak két csapattól, a Botafogotól és a Flamengotól kapott kis a sorozatban, és a nagyobb különbségű vereség is csak 2 gólos volt. A Palmeiras drukkerei mindenesetre komolyan vették Abel szavait, és hatalmas létszámban jelentek meg a stadion mellett az utolsó meccs előtti edzés időpontjában, hogy énekkel buzdítsák a bent éppen varázstrükköket gyakorló kedvenceiket.

Ahogy elnézem a képeket, pont azon a főúton okoztak közlekedési fennakadást, ahol 2018. február 4-én lélekszakadva próbáltam az óceánnyi közeget leküzdeni, mint egy embercseppek között kartempózó gyorsúszó, hogy elérjem a kezdőrúgást a Palmeiras-Santos paulista bajnoki mérkőzésen, és aztán ez nem sikerült, mert mire a helyemre értem, Antonio Carlos fejesgóljával már vezetett a hazai csapat. De mindenért kárpótolt, hogy a kapu mögötti tábor, olyan csodásan énekelt, miközben a klub történetének összes fehér meztípusának példányait magasba tartva lobogtatta a gólöröm lágy szelében. (Itt egy külön cikknek kellene születnie, hogy miért is lehet, hogy itt a fekete dívik, fekete klub- és nemzeti színnel egyáltalán nem bíró táborok esetében, a vidám délen pedig inkább a fehér.)

Aztán elindult a meccs egy szokatlan felállásban, gyakorlatilag szűrő nélkül felálló hazai együttessel, amely egy az egyben vissza- és letámadva igyekezett labdaszárazságba fojtani az ecuadori ellenfelet. A kezdőbe került az az Allan Elias, akit erre nagyon sokan nagyon régóta tartanak alkalmasnak, de a klubvébé óta mindössze 4-szer rajtolhatott, akkor is olyan esetekben, amikor a portugál edző energiatakarékosság miatt rotációra szánta el magát. A nyomás akkorára nőtt, hogy az LDU nehezen bírta, Allan pedig jobbról bal lábbal a védők mögé csavarva a labdát remek gólpasszt adott Ramón Sosának. Allan mára gyakorlatilag az egyetlen saját nevelésű futballista, aki a multikulturálissá vált csapatban lehetőséget kapogat. A fehér mezek még jobban lengedezhettek, amikor Bruno Fuchs is betalált egy szöglet után. A szünetbeli 2-0 eséllyé hizlalta a halvány reménykedést.

A 64. percben érkezett a pályára Raphael Veiga, aki már korábban beleírta magát a Palmeiras történelemkönyvébe a 2021-es döntőben szerzett góljával, most viszont lehet, hogy a klubmúzeumban érdemelt ki külön termet. Saját bevallása szerint a cserepadon a meccs elejétől azt motyogta-hajtogatta félhangosan magában, hogy „én fogom lőni a negyediket”, és mellette a társak is furcsán néztek rá.

De hol volt a harmadik, hogy negyedik is lehessen? Még sehol, úgyhogy kénytelen volt azt is saját maga szerezni.

A 68.percben szenzációs támadás futott végig a pályán. Veiga a félmagas labdát látszólag vaktában húzta a háta és az ellenfél védelme mögé, amit Vitor Roque befutott a tizenhatos bal oldalánál, majd előbb visszavette a labdát, hogy aztán három ember között meglehetősen erősen középre passzolja, Veiga nagy sebességgel érkezve jobbal átvette ballal pedig a kapuba zúdított. A Palmeiras kiegyenlítette a hatalmas hátrányt.

A 80. percben egyetlen labdabirtoklás során 5 cselt bemutatva verte meg a védőket a jobb szélen Allan Elias, és harcolt ki 11-est, Raphael Veiga pedig a labda mögé állt. Veiga valamikor a legrendíthetetlenebb büntető-végrehajtó volt, zsinórban 24 tizenegyest értékesített, de márciusban a városi antitézis Corinthians ellen az állami bajnokság döntőjében rontott egy tizenegyest, ami a helyi uralkodói trónba került. Most középre lőtte az elugró kapus helyére.

Abel Ferreira visszacserélte kedvenc stabilitást biztosító elemeit, intarzia helyett jött a megszokott dexion-salgó, és 4-0 maradt a vége. 0-3-ról fordította meg rendes játékidőben a párharcot a Palmeiras.

A visszavágó összefoglalója:

A vita folyhat, hogy varázsolt-e Abel és csapata, vagy a kinti eredmény a vállalhatatlanul defenzív, félelem vezérelt hozzáállás eredménye volt, és csak ezt a csorbát köszörülte ki a mester és stábja, de a szurkolói élmény a rossz első találkozót igazolja.

Brazília pedig elégedett lehet, összesen hetedszer rendeznek brazil házidöntőt Dél-Amerika legfontosabb klubversenyében, egymást követően hetedszer győz majd brazil csapat, és Brazília ezzel átveszi a megnyert címek tekintetében a vezetést Argentínától.

A hetes szám tényleg mesés, de a Flamengo és a Palmeiras drukkerei közül az egyik tábort ezek az információk sem fogják vigasztalni november 29-e éjjelén. Lehet, hogy aznap éjjel nem kéne aludni?

The post Fel lehet készülni a vízen járásra? Egy brazil csapat bebizonyította, hogy igen first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu