Román, magyar és francia állampolgár is egyszerre, ráadásul mindhárom országban otthonosan mozog. Románnak, magyarnak vagy franciának vallja magát?

Mióta az eszemet tudom, magyar vagyok. Annak ellenére, hogy fiatal koromban az iskolai beiratkozásnál, az igazolványkérelemnél vagy amikor a külföldi utazások alkalmával ki kellett tölteni a vízumpapírokat, a nemzetiségi rovatnál a magyart, az állampolgárságnál a románt kellett beírjam – maradjunk annyiban, megvolt az okuk rá, hogy különbséget tegyenek. Tehát egyszerűen beleszülettem abba, hogy magyar nemzetiségű román állampolgár vagyok.

Melyik országban, melyik városban érzi leginkább otthon magát?

Azért nehéz erre válaszolnom, mert több mint harminc éve élek Dél-Franciaországban. A lányaim ott nőttek fel, ott teremtettem magamnak és a családomnak olyan körülményeket, amelyek mindenkinek tökéletesen megfelelnek – talán még többet is egy kicsit annál. Aztán édesanyám mindig haragudott, amiért ilyen messzire kerültünk. Megígértem neki, hogy, amikor legközelebb Budapestre jövök, veszek neki egy lakást. Megtettem. Olyat kerestem, amelyiknek, ha kinézek az ablakán, érzem, hogy Budapesten vagyok. A jóisten megsegített, találtam ilyen lakást, nagyon jól érzem magam benne, és minden alkalommal fáj, amikor bezárom az ajtót, fáj, amikor itt kell hagyom, mert a bőröndökkel újra és újra elindulok más irányba. Marosvásárhelyen is megtartottam a lakásomat, amit még az átkosban mint román válogatott futballista kaptam. Felújítottuk, berendeztük, aztán fehér lepedőkkel letakartuk a bútorokat, asztalokat, hogy, amikor hazatérünk, ne portörléssel kelljen kezdeni. Persze az évtizedek alatt gyakorlatilag vagy végképp elmentek a hozzám tartozók, vagy pedig átköltöztek Magyarországra. Nekem ma Vásárhelyen nincsen semmi egyebem, csak ez a lakásom, ahol egyébként kitűnően érzem magam, és megadja ugyanazt az érzést, amit Franciaország is. Meg a sírhelyem. Mert hát a fák nem vándorolnak. Vagy, ha kivágják is, és messzire került a törzse, a gyökere akkor is ott marad. Szóval a szülővárosomba, Marosvásárhelyre menve érzem leginkább otthon magam.

És ahova a gyermekkori emlékek leginkább kötik, a dicsőszentmártoni ház, amelynek az udvarán a pinceajtó folytonos rugdosásával indult a futballkarrierje?

Három hónapos koromtól éltem ott, amíg 16 évesen leigazolt a marosvásárhelyi katonacsapat, az ASA. Ez az udvar adta a futballkarrierem alapját. A foci csak játék volt egy ideig, de utólag is azt mondom, a foci szempontjából a legjobb időszakban, 5–6 évesen a legjobb játékot találtam meg magamnak. Ott volt a labda, ami teljes lelki kielégülést tudott adni, még úgy is, hogy a legtöbb esetben órákon át abszolút egyedül futballoztam az udvaron. A képzeletemben viszont ott volt az ellenfél, mindenféle válogatottak, még a játékvezető is, akivel képes voltam fennhangon perlekedni, mondván: „Ha engem kiállít, viszem a labdámat is, nem lesz kinek fújnia!”

Ahány korábbi válogatott labdarúgóval beszélek, egytől egyig azt emelik ki, hogy kisgyerekként milyen sokat fociztak a téren, hogy mást ne mondjak, Szoboszlai Zsolt is arról beszélt a nemrég megjelent A Szoboszlai-sztori című könyvben, hogy a fia nem született zseni, nem is a közértben vette a rúgótechnikáját, hanem tízezer órányi gyakorlásnak köszönheti azt, hogy ma a Liverpool sztárja. Gyermekkorában ön mennyi időt töltött labdával?

Az iskoláig nagyjából az egész napot. Mert más nem volt. Utána valamicskével kevesebbet. De, mivel könnyen ment a suli, nagyon jól tanultunk a testvéremmel, így amint megvolt a házi feladat, megtanultam a leckét, bekaptam egy zsíros vagy lekváros kenyeret, és már mentem is ki játszani az udvarra, aztán, ha zajt hallottam az utcán, kinéztem, itt egy haver, ott egy barát, fogtunk négy követ kapu gyanánt, és már alakítottuk is a csapatokat.

Egészen más világot éltünk. Egész Dicsőszentmártonban volt három autó, egyik a párttitkáré, a másik kettő taxi, és csak néha-néha robogott végig egy-egy teherautó az utcán, de az is megállt, és megvárta, amíg lemegy az akció.

És a futballpálya is közel volt. Oda jártunk burjánt szedni a disznóknak, és közben rendre ott felejtettük magunkat.

Mit szedni?

Burjánt. Mindenféle zöld gaz. A székelyek így hívják. Volt egy burjános zsák, azt megtömtük, majd vittük volna a disznóknak enni, de, mivel a cigánynegyed a futballpálya mellett kezdődött, azokkal mindig leálltunk focizni. Nagyobbak voltak, töményebbek voltak, durvábbak voltak, nagyon sokat kellett futni, tűrni, de ezzel csak tanultunk tőlük. Nekünk hozzánőtt a labda a mindennapjainkhoz.

A labdával való barátság végigkísérte a karrierjét. A beszámolók, illetve a saját meccsemlékeim szerint később is sokat futó, gyakran kemény, de a pályán kiválóan látó, pazar labdákat osztogató és még a kapu elé is oda-odaérő középpályást játszott, aki, ha éppen nem ért oda, távolról lőtt szép nagy gólokat, mint például 1983-ban az olaszok elleni vb-selejtezőn. Saját magát milyen játékosnak tartja, mi volt a legnagyobb erénye?

The post Bölöni László: Mindegy, hogy volt-e rajtam karszalag vagy nem, attól még én voltam a főnök first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport