Sokkoló belegondolni, milyen kevésen múlt. Ha Scales csúsztatása csak tíz centivel hosszabb, ha Mocsi Attila időben hátranéz – vagy, ahogy ma mondani szokás, szkennel –, ha a két legjobban fejelő magyar játékos, Willi Orbán és Varga Barnabás nem egymást zavarja, ha Dibusz Dénes karja csak egy picit hosszabb, vagy egy tizedmásodperccel hamarabb indul, ha esetleg nem elérni próbálja a labdát, hanem szétdobja a karjait és védeni igyekszik…

Akkor most aligha olvashatnánk az állami tulajdonú Nemzeti Sportban olyan mondatokat, hogy

olybá tűnik, a honi képzésre a jelentős anyagi befektetés mellett a csekély hasznosulás a jellemző.

Pedig tegyük a szívünkre a kezünket: aligha hihető, hogy a magyar futball mindennapi valósága az írek elleni meccs utolsó, drámai fél percében fordult meg. Sőt, továbbmegyek: ha a csapat kihúzza 2-2-vel, ha rárúgja a harmadikat 2-1-es vezetésénél, ha nem csinál bugyuta tizenegyest az ellenfélnek Szalai Attila, a hátország állapota akkor is pontosan ugyanolyan lenne, mint ma.

Csak épp írni nem írna róla senki. Kiváltképp a sportkormányzat hivatalos lapja.

Így viszont, hogy kikaptunk, és a válogatott hosszú idő után először újra látványos csalódást okozott azzal, hogy nem tudta hozni a számára előzetesen okkal-joggal megfogalmazott elvárásokat, váratlanul széles skálája nyílt ki a narratíváknak. Vannak, akik a vereséget magától értetődő természetességgel nevezik az Orbán Viktor miniszterelnök nevével fémjelzett futballfejlesztési stratégia egyértelmű kudarcának.

Ha humorérzékemnél lennék, azt mondanám: mókás, mennyire nem veszik észre, hogy ugyanezen logika alapján a pótselejtező kivívását eme stratégia látványos sikereként kellene följegyezniük – amit persze aligha tennének meg. És igazuk sem lenne, nyilván, mint ahogyan nincs igaza azoknak sem, akik csak most, csupán Troy Parrott utolsó pillanatban bekotort gólja kapcsán hajlandók ráeszmélni, hogy a hátországban baj van, hogy az utánpótlásképzés nem versenyképes. Vagy, amint azt Török Gábor MLSZ-elnökségi tag megfogalmazta: sok az urambátyám, a sikerpropaganda, és kevés a verseny, a tudás.

Vajon, ha Parrott kihagyja valamelyik nagy helyzetét a háromból, akkor több lenne a tudás? Ha Sallai nem állíttatja ki magát Dublinban egy rommá nyert meccsen, akkor volna valós verseny a hátországban?

Na, ugye. Csak, hogy egy klasszikust idézzek.

Itt, ezen a ponton lepleződik le a magyar futball gigantikus, nagy hazugsága, vagyis az, mennyi mindent lehetett eddig elbújtatni a válogatott relatív eredményessége mögé.

The post Kele János: Nagy bajban van annak az országnak a futballja, amelyik tíz centin méri meg viszonyát a valósághoz first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu