A rómaiak időtöltései közül a gladiátorjátékok váltják ki a legnagyobb érdeklődést és borzasztanak el bennünket leginkább – nem utolsósorban azért, mert ha újjáélednének a viadalok, minden bizonnyal sokan rajonganának értük. Pedig ezt a leginkább rómainak tartott szórakozást nem a rómaiak találták fel. A kétes megtiszteltetés az etruszkokat, a nevezetes ókori itáliai népet illeti meg, amelyik nagyjából a Kr. e. 1. évezred elején jelent meg a történelem színpadán. A gladiátorok – egyfajta emberáldozat gyanánt – az etruszkok temetésein vívtak egymás ellen halálig tartó küzdelmet. A rómaiak számos szokásukat az etruszkoktól vették át, emiatt talán törvényszerű volt, hogy miután az Itáliai-félsziget domináns hatalmává váltak, lelkesen adoptálták a gladiátorküzdelmeket is. Állítólag Decimus Junius Brutus, aki a későbbiek során consuli tisztséget is viselt, rendezett elsőként gladiátorviadalt elhunyt apja tiszteletére Kr. e. 264–262 körül.

Mégis, mint az ókori római történelem oly sok ikonikus elemét, a halálos küzdelem tömegkulturális termékké tételét is alapvetően Julius Caesarnak köszönhetjük. Kr. e. 65-ben Caesar arra használta aedilisi (alacsonyabb rangú tisztségviselői) pozícióját, hogy nyilvános bemutatókból álló programokat szervezzen – Suetonius, a történetíró szavaival élve –, „hogy elnyerje a tömegek jóindulatát”. 320 gladiátorviadalt és állatviadalt rendezett – a saját nevében vagy aedilis társával, Marcus Bibulusszal együtt, de úgy intézte, hogy mindenki azt gondolja, hogy mindez alapvetően az ő érdeme. Persze az első pillanattól kezdve ez volt a célja.

Pedig a 320 viadalon a résztvevő gladiátorok számát – Caesar eredeti tervéhez képest – alaposan lecsökkentették, ugyanis olyan nagyléptékű látványosságban gondolkodott, hogy a szenátusban ülő politikai ellenfelei megrémültek a gondolattól, hogy Caesar pénzén ennyi felfegyverzett ember gyűlik össze Rómában. Ezért törvényt hoztak és maximálták a résztvevők számát.

Félelmük nem volt alaptalan. A köztársaság utolsó időszakában a gátlástalan politikusok számára sok esetben a gladiátorok biztosították a kellő izomerőt. A Kr. e. 50-es évekre, amikor a római politika egyre inkább a három imperator, Caesar, Pompeius és Crassus körül polarizálódott, egyes közszereplők a politikai céljaik elérése érdekében előszeretettel használtak erőszakos megoldásokat. Kr. e. 57-ben a hírhedt szenátor, Publius Clodius Pulcher egy csapat gladiátorral megtámadta azokat, akik azért jöttek össze, hogy megszavazzanak egy intézkedést. A fegyveresek a szenátor ellenfelei közül többeket megöltek.

Rómában a gladiátorjátékok rendezése később a császárok kiváltságává vált. Az első közülük Augustus (Caesar örököse és unokaöccse) volt, aki több gladiátorküzdelmet szervezett, amelyeken nagyjából 10 ezer harcos vett részt. Ez előrevetítette a játékok jövőjét.

Spartacus életveszélyes fenyegetést jelentett fogvatartóinak

Ma talán különösnek tetszik, de néhány gladiátort az erőszak nimbusza vonzott erre a pályára, és gyakorlatilag önként vállalták ezt az életformát. A többségük azonban kényszer hatására lépett fel az arénában, ők főként bűnözők és hadifoglyok közül kerültek ki – de ez nem jelenti azt, hogy felkészítés nélkül vettek részt a viadalokon. A gladiátorok gyakran hosszú órákat töltöttek naponta gyakorlatozással, harci képességeik tökéletesítésével. Az alapos kiképzés egész biztosan látványosabbá tette a küzdelmeket, ugyanakkor komoly kockázatot jelentett a rómaiak számára.

A leghíresebb rabszolgafelkelést persze Spartacus, a római hadsereg egykori katonája vezette, akit rabszolgává tettek, majd eladtak a capuai gladiátoriskolába, ahol magas szintű kiképzésben részesült. Ez a háttér, vezetőjük természetes intelligenciájával párosulva, félelmetes haderővé kovácsolta Spartacus hivatásos gladiátorokból álló seregét. Rómának két évébe (Kr. e. 73–71) és két hadseregébe került, mire sikerült leverni a felkelést. A győzelmet követően a lázadókat keresztre feszítették a Via Appia, a Rómából Brundisiumba (a mai Brindisibe) vezető út mentén.

Spartacus hadserege részben azért rendelkezett ilyen hatékony harcerővel, mert a gladiátorok sokoldalú kiképzést kaptak: a hadseregben rendszeresített fegyvereken túl más eszközök használatához is értettek, például a görbe kardhoz vagy a háromágú szigonyhoz és a hálóhoz. Emellett nem volt idegen tőlük a védőeszközök, a sisakok, pajzsok, vértek használata. Többféle gladiátor harcolt az arénában:

• A retiarius (a rete = „háló” szóból) nem viselt sisakot és hálóval, tőrrel és háromágú szigonnyal felfegyverkezve küzdött az arénában.
• A karddal és kis pajzzsal felfegyverzett murmillo a görög tengeri halról („mormülosz”) kapta a nevét, mert a sisakján hosszú, magas taréjt viselt.
• A secutor („üldöző”) egyszerű, két szemnyílással ellátott sisakot viselt, amin nem volt taréj, így az nem akadt bele a retiarius hálójába és karddal, valamint nagy pajzzsal volt felfegyverkezve.

Hogy melyik gladiátor mire specializálódott, az elsődlegesen a testi adottságaikon múlt. A legnehezebb fegyverzetet viselőknek erősnek kellett lenniük, míg a retiariusoknak agilisnak és gyorsnak. Valószínűleg fontos volt, hogy ki honnan származott, mivel a szerepjáték is a műfaj része volt. A gladiátorviadalok legalább annyira a show-ról szóltak, mint az erőszakról. A brutalitás és a színészkedés elegye komoly hírnevet szerezhetett a gladiátornak, valamint kivívhatta az ellenkező nemű közönség csodálatát.

„Caledus, a trák, minden lányt megkap!”, harsogja egy grafiti Pompeiiből. „Crescens a tyúkudvar kakasa!”, henceg a másik.

A gladiátorok nemcsak a női szíveket tudták meghódítani, hanem akár a szabadságukat is elnyerhették. Néhányan még gladiátoriskolát is nyithattak, válogathattak a rabszolgák és a foglyok közül, kitaníthatták őket a harc művészetére, illetve kikölcsönözhették őket a különböző bemutatókra. Ahogyan Spartacus esete is bizonyítja, ezek a készségek potenciálisan veszélyessé tették a gladiátorokat.

Tömegverekedés tör ki Pompeiiben

A Kr. u. első század első pár évtizedben Tiberius császár két cohors katonát küldött az észak-itáliai Pollentiába (ma Pollenzo), és statáriumot vezetett be. A csapatok a közbiztonság megőrzése érdekében sok embert börtönbe vetettek, többek között a városi tanács tagjait is. A szélsőséges intézkedésekre egy gladiátorviadal – pontosabban annak elmaradása – adott okot.

Pollentia lakosai ki akarták erőltetni, hogy egy prominens centurio szedje össze a szükséges összeget, hogy játékokat rendezhessenek az arénában. Mivel nem tette, a tömeg meggyilkolta, majd nem volt hajlandó kiadni a holttestét addig, míg – Suetonius szerint – erőszakosságuk „az örökösöktől egy gladiátori játék rendezésére elegendő összeget ki nem csikart” (Kis Ferencné fordítása).

Később, még az 1. század folyamán Pompeiiben még ennél is szélsőségesebb esetet jegyeztek fel. A város adott otthont a római világ egyik legrégibb kőamfiteátrumának, amit Kr. e. 80 és 70 között építettek. Pompeii magisztrátusának nemzedékei versengtek egymással, és ennek egyik eszközeként gladiátorviadalok rendezésével próbálták elnyerni a polgárok kegyeit. Mindez Kr. u. 59-ben csúnya véget ért.

Akkor kezdődtek a bajok, amikor egy Livineius Regulus nevű bajkeverő – akit eltávolítottak a szenátusból – úgy döntött, hogy gladiátorjátékokat rendez Pompeiiben. A városban élő támogatói összegyűltek az arénában, és ugyanígy tettek a szomszédos Nuceriából való riválisának támogatói is. Először csak elkezdték egymást sértegetni, ami Tacitus római történetíró szerint „a vidéki városok ingerlékenységére volt jellemző”. Aztán a két politikus támogatóinak tábora sajnálatos módon kövekkel kezdte dobálni egymást, majd ahogy egyre durvább lett az összecsapás, előkerültek a kardok is. Mivel több volt a pompeii lakos, mint a nuceriai, az előbbiek hamarosan felülkerekedtek ellenfeleiken. „Ennek eredményeként – írta Tacitus – sok nuceriait megnyomorodva vagy sebesülten vittek a fővárosba, míg sokan gyászolták gyermekeiket vagy szüleiket.”

Pompeiit a botrányos eset miatt komolyan megbüntették, 10 évre betiltották a gladiátorviadalok rendezését. Ami a bajkeverő Livineiust és társait illeti: valamennyiüket száműzték.

Nero harcra kényszeríti a szenátorait, örömöt szerezve a köznépnek

A gladiátorviadalokkal kapcsolatos elsődleges probléma az volt, hogy a gladiátorok nem tudták túl változatosan halálba küldeni ellenfeleiket a rómaiak szórakoztatására, így a műfaj egy idő után unalmassá vált a „műértő” közönség számára.

Nero uralkodása alatt (54–68) a vér és a vérontás már sablonossá vált, az ásítozó közönség félálomban nézte végig a brutális látványosságot. Az impresszáriók ugyanazokat a régről ismert forgatókönyveket vitték színre, márpedig ínyencekből álló közönség igényeit kellett kielégíteni. Petroniusnak, Nero „divatgurujának” Satyricon című könyvében az egyik szereplő panaszkodik a pocsék játékok miatt, ahol csak vén, leharcolt gladiátorokat lehet látni, „akik már attól elterülnek, ha az ember rájuk fúj”. A harcosok olyan pocsékul teljesítettek, hogy végül büntetésként mindegyiküket megkorbácsolták, mivel nem küzdöttek egymással elég lelkesen.

Nero nevelője, a sztoikus filozófus Seneca, barátjának küldött levelében írta, hogy mélyen csalódott, amikor megtekintette a délben rendezett egyik viadalt: „Véletlenül megálltam egyik délben az előadást megnézni abban a reményben, hogy elszórakozom a szellemességén és kikapcsolódom ott, ahol az ember tekintete megpihenhet embertársaink halálának látványán. Mégis ennek az ellenkezője történt – panaszolta. – A korábbi harcok ezzel összehasonlítva kegyesek voltak. Minden tréfát félretéve, ez egyszerű gyilkosság. A harcosok nem viselnek vértezetet, és egész testük ki van téve a támadásoknak, amelyek közül egy sem vész kárba.” Hogyan tudta Nero felpezsdíteni az arénák hangulatát? Suetonius szerint többek között azzal, hogy arra kényszerített

400 szenátort és 600 lovagot, akik közül néhányan igen gazdagok voltak és kitűnő hírnévnek örvendtek, hogy versenyezzenek az arénában. Még a vadállatokkal küzdők és a különböző szolgálatot teljesítők is szenátorok vagy lovagok voltak.

Ez volt az egyik oka, hogy a tömeg szerette Nerót, a köznép körében népszerű volt: az arisztokrácia megalázásán remekül mulatott a plebs. Nem Nero volt az egyetlen császár, aki kreativitást mutatott, amikor a gladiátorjátékokról volt szó. Domitianus (81–96) női gladiátorok, ún. „amazonok” felléptetésével kedveskedett a közönségnek. Traianus Kr. u. 107-ben 123 napos játéksorozatot rendezett, ezalatt 11 ezer állatot mészároltak le és 10 ezer gladiátor harcolt egymással. A túlzás öncélúvá vált.

Körülbelül 80 évvel később a római tömegnek újfajta látványosságban lehetett része: egy gladiátor-császárban. Commodus, aki a Gladiátor (2000) című filmből lehet emlékezetes, beleszeretett az aréna csillogásába. Különleges lovakat szerzett be, és kocsihajtónak öltözött (sőt élt a gladiátorok között is). Cassius Dio történetíró, aki tanúja volt a bohóckodásának, így írja le: „Minden ruháját félredobva Mercuriusként lépett be az arénába; a bemutatót tunikában és mezítláb kezdte.”

Egy másik kortárs történetíró, Héródianosz azt írta: „Könnyű volt legyőznie az ellenfeleit a gladiátorviadalokban azzal, hogy megsebesítette őket, mivel ők császárként néztek rá, nem pedig gladiátorként, és hagyták győzni”.

A cikket Rindó Klára fordította.

The post Ők voltak az ókor legveszélyesebb szexszimbólumai first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu