Hajdu Nóra: Németország – a tűzfalon innen és túl

„Németországról egy téma kapcsán manapság sűrűn jelennek meg kommentárok, tévériportok nemcsak az európai, de az Európán kívüli írott és elektronikus sajtóban. A közös ezekben a médiumokban a rácsodálkozás a mai német belpolitika legkritikusabb jelenségére, a szélsőjobboldali, populista Alternative für Deutschland (AfD) nevű párt növekvő népszerűségére. Az AfD jelenleg a legtöbb közvélemény-kutatásban a pártok versenyében az első-második helyen áll. Mi lehet erre a magyarázat?

Németország ma a világban és Európában zajló tektonikus geopolitikai és a gazdasági változásokkal szembesül: fokozódik a világgazdaság dinamikusabb növekedésű régióinak versenynyomása, előretörnek a jövő technológiáival az Európán kívüli országok, a nyersanyagokhoz hozzáférés a neoimperialista törvényeknek engedelmeskedik, csökken az európai értékek elfogadottsága. A 2025. február 23-i választás nyomán Németországban létrejött kereszténydemokrata–szociáldemokrata koalíció fő feladata, hogy erre a helyzetre reagáljon, ellenintézkedéseket tegyen, és megkezdje, illetve felgyorsítsa az ország stratégiai és mentális alkalmazkodását.

A német politikai erőtérben eközben a párterőviszonyok beszűkítették a koalíciós lehetőségeket.”

Jakab György: Az el nem készült közös szlovák–magyar történelemtankönyv emlékműve

„A Mi Közép-Európánk nevet viselő nemzetközi tanári munkacsoport hivatalosan 2000 végén alakult meg a Szlovák–Magyar Történész Vegyes Bizottság tanári tagozataként egy Európa Tanács által szervezett nemzetközi konferencián. Közvetlen feladata a két ország történelmi és társadalomismereti taneszközeinek közös felülvizsgálata volt, de hosszabb távon azt tűztük ki célul, hogy a német–francia közös történelemtankönyvhöz hasonló produktumot hozzunk létre. Térségünk viszonyait ismerve azonban jóval szerényebb terveket szövögettünk, mint nyugat-európai kollégáink. Jól tudtuk ugyanis, hogy a történészektől elérően tanárként jóval kevesebb lehetőségünk van kompromisszumokat kötni, mivel a két ország iskolai történelemszemlélete sok tekintetben egymással szemben fogalmazódott meg: ez brutálisan azt jelenti, hogy a kétféle etnocentrikus narratíva oktatáspolitikai funkciója épp az volt, hogy eltüntesse, kiiktassa a másik felet a közös történelemből: a dualizmus idején kialakult és mindmáig érvényes magyar történelemtanítási kánon alapvető feladata az volt, hogy az ezeréves magyar történelmet mint a magyarok történetét írja le, és elhomályosítsa a velünk élő, de nem államalkotó nemzetiségek (például a szlovákok) történetét; a nemzetépítés lázában égő mai szlovák történelemszemlélet viszont épp a magyar múltat igyekszik eltüntetni a közös történelemből, mindent és mindenkit szlováknak tekint, aki és ami a mai Szlovákia területén született. Azt persze senki sem vitatja, hogy több mint ezer éven át közös volt a történelmünk, ami számtalan összefonódást, sorsközösséget teremtett a magyarok és a szlovákok között, de az uralkodó nemzetközpontú szemlélet miatt a közös múltat teljesen

másként írják le a két ország történelemtankönyvei: a szlovákok történelmi hősei a magyar történelemkönyvekben többnyire mint államellenes összeesküvők jelennek meg, miközben a magyarok hősei többnyire elnyomóként, kizsákmányolóként szerepelnek a szlovákoknál. A trianoni béke az egyik félnek nemzeti tragédiát, a másik félnek nemzeti ünnepet jelent; az 1938-as bécsi döntést a magyar történetírás visszacsatolásnak nevezi, a szlovákok számára viszont a magyarok bevonulása megszállásnak minősül. Az együttműködés tehát ebben az esetben nem irányulhatott valamiféle arany középút keresésére: hogy mondjuk „félig ünnep, félig meg tragédia”. Ugyanakkor az összetartozás élménye sem vitatható.”

Nagy Péter Tibor: A magyar–svéd reláció esete

„Az Európához tartozó, de nem föderalista, és a NATO-hoz tartozó, de független magyar külpolitikai vonalvezetéshez egyértelműen erős kétoldalú kapcsolatokra van szükség. Az alábbi írás amellett érvel, hogy ezeknek a kétoldalú kapcsolatok fel nem építésére, sőt rombolására a magyar–svéd reláció Orbán által történő alakítása jó példa.

A kormány által támogatott történelemszemlélet abban nem tér el ellenzéke – és Európa uralkodó közvéleménye – történelemszemléletétől, hogy a holokausztot hatalmas nemzeti tragédiának tartja. (A fideszes emlékezetpolitikának az a fontos sajátossága, hogy az 1944. október 15. előtti uralkodó körökben jelentősnek láttatja a szembenállást a nácizmussal, s az embermentés mértékét is.) Konszenzus van arról tehát, hogy nagy bajban, halálos fenyegetésben voltak magyar polgárok százezrei. A nagy baj tudatához

– normális esetben – hozzátartozik valamifajta kollektív hála, amit a bajban segítséget nyújtó felé érzünk. Bár többféle segítségnyújtó volt, a külföldi segítségnyújtás szimbólumává mégiscsak a svéd diplomata (tehát nem magánszemély, hanem az állam képviselője) Wallenberg vált. Erről társadalmi tudomás mindig is volt – ezért magyarosították vezetéknevüket nem kevesen „Svéd” -re, s lett – amint lehetett – Wallenberg-egyesület, -szobor, utca.

Túl sok hálára a szegény és periferikus helyzetű Magyarországtól a gazdag és centrális helyzetű Svédország azóta sem tartott igényt. A 2020-as években először történt a történelmünkben, hogy egy svéd nemzeti ügy kapcsán Magyarországon, magyar kormánytöbbségen múlott valami, nevezetesen Svédország NATO-csatlakozása, amit a magyar parlament, a közismerten erősen Orbán Viktor vezette frakció akadályozott. Ez nyilvánvalóan tartósan negatívan hat a Magyarország és Svédország kormányzata közötti bizalomra.”

Széky János: Az a sok egyéni választókerület

„A választási győzelemre nem esélyes pártok egyike aláírásgyűjtést kezdeményezett a héten azzal a jelszóval: „Soha több egypárti kétharmadot, soha többé teljhatalmat egyetlen embernek!”

A kérdés csak az, hogy mire jó az aláírásgyűjtés egy 2 és 6 százalék közé mért népszerűségű párt híveinek körében. Félreértés ne essék, szükségszerű lenne az ilyen változás, és végképp nem vagyok annak a kanapékommandónak a tagja, amelyik szerint az ellenzékben mindenkinek hallgass a neve a Tisza Párton kívül – de a taktikai műveletet nem értem.

Az egypárti kétharmad és a hatalommegosztás hiányát kihasználó önkényuralom: alkotmányos alapintézmények kérdése. Új alkotmány pedig nem aláíráskampányból lesz, hanem a parlamenti pártok

egyeztetésének eredményeként, azt pedig a DK így nem tudja befolyásolni. És egyáltalán, semmi jelét nem látni annak, hogy ebben az országban bárki bárkivel egyeztetni akar bármilyen alkotmányos alapintézményről.

Egypárti kétharmad akkor nem lesz „soha többé”, ha egyrészt arányos a választási rendszer, tehát a politikailag aktív polgárok 45 százalékának szavazatával nem lehet megszerezni a mandátumok ~ 67 százalékát (mint például 2014-ben). Másrészt a „soha többé” -re az a tökéletes garancia, ha megszűnik a feltétel: a seregnyi törvény és kinevezés világviszonylatban páratlan kétharmados szisztémája (ami ráadásul önmagát tartja fenn, azaz a kétharmad maga dönt arról, hogy mi legyen kétharmados parlamenti stemplizés tárgya).

„Egyetlen embernek” pedig, akár Orbán Viktornak hívják, akár nem, akkor nincs teljhatalma, ha az adott országban modern demokrácia van. Ami nem létezik hatalommegosztás nélkül. S ez a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy mindenki jól viselkedik,mert ilyen nincs.”

The post Az a sok egyéni választókerület first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu