Kész vagyok elfogadni

Jól megvoltunk négyen. Nagyon is jól. Lilla, Hanna, István és én. Ugyan egy ideje István már mondogatta, hogy örülne, ha lenne egy fiunk is, de sohasem volt nyomakodó vagy erőszakos.

Nem szeretkeztünk másképpen. Nem hozta szóba, és nem kért semmi különöset vagy mást az ágyban. Továbbra is a menzesz utáni néhány napban voltunk együtt többet. Máskor, ha mégis odajutottunk, megszakította, ahogy szokta, és kivette időben. Bár ezek szerint legalább egyszer mégse. Nem vettem észre, mikor történt. Lehet, hogy ő sem.

Nem tudom, pontosan mikor fogant meg, melyik alkalommal, hiába veszem sorra a három hónappal ezelőtti estéket. Isten ajándéka. Megszakítás ide vagy oda, azért beszéltünk róla előtte. Mindig figyelmesek voltunk egymásra. Ha már úgy éreztük mind a ketten, és ki is mondtuk, hogy készen állunk, utána már kötetlenül szeretkeztünk. Most sem történt másként. Az egyik este ismét erre terelődött a beszélgetés. Azokban a hetekben sokadjára. A gyerekek már aludtak. Éreztem, fontos neki, azért hozhatta újra szóba. Nem vártam tovább. Én készen állok, kedvesem, és kinyújtottam felé a kezem. Biztos voltam benne, hogy rám nevet, megfog, magához húz és megölel. De István csak állt ott, és bár rám nézett, olyan volt, mint aki máshova fókuszál. Mintha nem is nekem válaszolt volna. Méltóságteljesen és kimérten mondta, jól hallhatóan, hogy mindenki, akire tartozik, megértse. Pedig csak ketten voltunk a szobában.

Kész vagyok elfogadni az ajándékot, Isten ajándékát.

Isten ajándékát, ismételtem el magamban, és rámosolyogtam, hogy biztosítsam róla, igen, én is így érzek. Tényleg?, kérdezte akkor, tényleg így gondolod?

Közelebb léptem hozzá, és átkaroltam, igen, kész vagyok elfogadni Isten ajándékát, válaszoltam halkan és egy levegővel, az ő szavaival válaszoltam, és megöleltem, hogy az arcomat a vállába fúrhassam, és úgy hangozzon el a mondat, hogy közben én láthatatlan vagyok, kész vagyok elfogadni Isten ajándékát, mondtam, hogy kétség se férjen hozzá, hiszen hallhatta az ingébe lehelt szavakat, a saját kijelentését, amely egyszerre volt visszavonhatatlan és megkérdőjelezhetetlen,

és akkor ő már vetkőztetett, földre kerültek a ruhák, először az enyémek, egyik a másik után, István szakszerű kézzel dolgozott, egy kis kupacba gyűltek a földön, aztán kilépett a nadrágjából,

gyors mozdulattal szabadult meg a boxeralsójától, végül az ingét vette le, és engedte el magasról, a válla mellett-mögött, mire az ing szétnyílt és lassan levitorlázott a kupac tetejére, majdnem az egészet eltakarta, én az inget néztem, ahogy alászáll, ahogy az inggel együtt a mondat darabkái is aláhullnak, az inget, aztán gondosan elfedett mindent, a ruhákat, szavakat, azt, hogy tényleg és kész vagyok és elfogadom, és végül az ajándék-ot, bár akkor már nem voltam biztos benne, hogy mi lesz majd akkor, ha megtörténik, és az öröm mellett mit is érzek majd, és mi lesz azzal rengeteg aggódással és teendővel és nem alvással, és akkor is ajándéknak érzem‑e, amikor szülök épp, vagy szoptatok éjjel, vagy orvosra várunk betegen, és ha igen, kinek is az ajándéka lesz, az inget bámultam, miközben István már sehova se nézett, csak lehunyt szemmel elveszett bennem, hiszen én kész vagyok, kész voltam, mi más is lehetnék, megmondtam az ő szavaival, és ő hallhatta, a bizonyosság pedig ott van a kupacban, az ing alatt, legalábbis ott volt még az előbb, ott kellett lennie, talán jó lenne meglesni, persze ha már végeztük, hogy ott van‑e még, és ha igen, hogy néz ki igazából,

és szeretkeztünk, szavak nélkül, csendben, ahogy valójában a legtöbb dolgot csináltuk egymás mellett, pontosabban szavakkal, befelé megélt, elfojtott, szégyenlős, várakozó állásponton ragadt szavakkal,

az ajándék ígéretével, ahogy most is, nehogy felébredjenek a gyerekek, csak az ágy nyikorgott, ütemesen és diszkréten, egészen a végéig nyikorgott, a kitörésig, István magába fojtott kiáltásáig, csak akkor hallgatott el, amikor István legördült rólam, lihegése alábbhagyott és elernyedt, akkor is, este, meg azokban a napokban többször, nem is tudom megmondani, hányszor szeretkeztünk, kötöttségek nélkül, jobban mondva Istvánt korlátozó kötöttségek nélkül, amíg csak ott nem feküdt mellettem, lassuló pulzussal, nyitott szemmel, a plafont bámulva, a nyikorgáson túli csendben.

*

Déli harangszó

Olyan a haja anyának, mint otthon. A ruha nem az övé, itt adhatták neki. Mindenkinek ugyanolyat adtak, láttam a folyosón. Anya arca se változott, csak nincs rajta smink. Keveset beszél, azt kéri, mi meséljünk. Közben mosolyog és figyel, jól megnéz minket a nagyival. A szeme más. Ahogyan néz. Szomorú a tekintete. Szomorú és fáradt. Pedig annyi idő után végre találkozhatunk és együtt lehetünk.

Igaz, apa nélkül. De ha apa velünk lenne, akkor most nem kellene itt lenni. Anya azt mondta, értünk tette. Engem védett akkor is. De miattam nem kellett volna ezt tennie. Nem akarok erre gondolni.

Erre nem szabad gondolni, mert akkor elsírom magam. A nagyi lelkemre kötötte, bármi is történjék, el ne sírjam magam, és nehogy szóba hozzam apát. A tükör előtt csinálta a hajamat, hogy szép legyen, olyan, mint mikor anya készítette. Amikor még minden rendben volt. Ezt nem mondta a nagyi, ezt csak én gondoltam, és néztük egymást a tükörből, ő engem, én őt, ahogy jár a keze, és közben elismételtette, mit nem szabad csinálnom. Elmondtam, ahogy kérte, de mi lesz, ha nem ér véget a látogatás dél előtt? Nem szabad, hogy délben még itt legyünk. Nem sírok, nem beszélek apáról, csak izgulok, mert a kezem nem akarja, amit én akarok, és nem tudom leállítani. Ahogy anya se tudja, csak ő a lábát. Hallom, ahogy dobol. Próbálok mosolyogni, de valószínűleg csak grimaszra futja. Vagy, ami még rosszabb, látják, hogy mímelem.

Anyám biztos kiszúrja.

Miközben igazán örülök, mert időtlen idők óta ez az első látogatás. Beszélő. Hülye egy neve van. Meg aztán nehéz itt beszélni. Mégis mit mondjak? Inkább meséljenek ők, legalább lesz mit magammal vinnem a következő látogatásig. Pedig én mindent beismertem.

Nem mintha lett volna mit tagadni. Ezek után nem csoda, hogy senkit sem érdekelt, miért tettem. Látom, anyám igyekezett: mindkettejük frizurája olyan, mintha most jöttek volna a fodrásztól. Minden hajszál a helyén, pontosan, ahogy lennie kell. Csak mi nem vagyunk a helyünkön. Semmi nincs a helyén. És minden délben az a nyomorult harangszó emlékeztet, hogy ki miatt nincs. Eleinte persze imponált, meg persze be is dőltem neki. De aztán állandóan ezzel jött, éveken át. Akkurátusan emlékeztetett minden nap, hogy a déli harangszó a mi ünnepünk. A mi találkozásunk és szerelmünk ünnepe. Ezért szólalnak meg a harangok minden délben. Ráhagytam, ha hárman voltunk. Miközben én már a falra másztam tőle. Ahogy most is hagyom, hogy rángjon a lábam, miközben ki nem állhatom, hogy kiszámíthatatlanul mozog.

Magától jár, ritmustalanul, tőlem, az én akaratomtól függetlenül. Ahogy anyám ajkai. Észre sem veszi, hogy amióta bejöttek, néha megremeg, máskor meg harapdálja, tépkedi a fogával.

Megvárakoztattak minket, pedig korán jöttünk, hogy legyen időnk nyugodtan. Nem szabad, hogy a dél itt érjen minket. Az senkinek sem tenne jót. Pedig a lányom jól tette. Önvédelemből, azért, amit éveket át elszenvedtek attól a szemétládától. És aznap is rájuk támadt, én már csak tudom. Én is védekeztem volna. Sőt, már sokkal hamarabb. Épp a harangokat verték félre, amikor a lányom fejbe vágta. Azt mondta, önvédelemből tette. A bíróság nem találta bizonyítottnak. Ez volt az ítéletben. Csak erre az egy mondatra emlékszem. A bíróság nem találta bizonyítottnak. Szikár, pusztító egy mondat. Ahogy a valódi büntetés is, minden délben. Most meg nekem kell beszélnem, mert a lányom nem akar, az unokám meg hallgatásba menekült. Na, szép kis beszélő az, ahol mindenki arra vár, hogy én beszéljek. De legalább szépen megcsinálta a haját. Okos, tudja, mi a dolga. Csak ezt az erőltetett mosolyt hagyhatná már. Engem nem ver át, minden rezdülését ismerem. Az unokám viszont jól viselkedik. Nem pityeredett el, és nem hozta szóba az apját.

Csak a kezei járnak fel és le a combján. Még szerencse, hogy én tudok viselkedni, és semmi nem látszik rajtam.

Még javában tartott a látogatás, amikor a csupasz falra szerelt órára néztek. Egyszerre, mintha egy néma figyelmeztetésre tették volna. Alig egy perc volt hátra. Az anya biccentett, a látogatók felálltak, majd szó nélkül elindultak az ajtó felé. Elöl a nagymama, mögötte a kislány, fülre tapasztott kézzel. Egyikőjük sem nézett vissza. Ahogy kiléptek a folyosóra, és bezáródott az ajtó, a közeli templomokban megkondultak a harangok. A lány a lépcsők felé rohant. A nagymama a folyosó ablakához lépett. Az anya a kezébe temette az arcát. A déli harangszó számos irányból és ritmusban, több hangfekvésben árasztotta el a teret.

Légrádi Gergely: Éppen annyi

Kalligram, 2025

The post „Szeretkeztünk, szavak nélkül, csendben, ahogy valójában a legtöbb dolgot csináltuk egymás mellett” first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu