A hétalvó (1973)

Mikor találta meg Woody Allen a saját hangját? A kérdést inkább úgy kellene feltenni, melyik hangját. Korai filmjei ugyanis az Allen keltetőjének számító komikus szkeccsműsorok hangulatát idézik: történetük egyik agyament epizódról a másikra csapong, és a feszes, általában nyolcvan perc körüli játékidő előrehaladtával egyre hisztérikusabb burleszkmutatványok következnek.

A hétalvóban az ad lehetőséget az ökörködésre, hogy a főhőst véletlenül kétszáz évre hibernálják gyomorfekélyműtét közben. Amikor felébred, akarata ellenére a jövőbeli diktatúra elleni lázadás kulcsfigurája lesz. Ebből az alaphelyzetből Allen a Modern idők sci-fi változatát hozza ki, és ahogy a Chaplin-klasszikusban, itt is fontos szerep jut a főhősnél okosabb nőalaknak. Diane Keaton ekkor játszotta először filmen egy Woody Allen-rendezés női főszerepét – korábban a Játszd újra, Sam! színpadi és filmváltozatában is dolgoztak együtt, de azt nem Allen rendezte – és itt is egyértelmű, hogy ragyogó komika volt. Allennel kialakított színpadi rutinjuk és improvizációs készségeik nélkül szegényebbek lennénk az orrklónozás frenetikus jelenetével:

Keaton feltűnése persze már Allen következő alkotói korszaka, a következő szerzői hang megtalálása felé mutat. Woody Allen legnagyobbra tartott filmjeit, az önelemző, értelmiségi vígdrámákat készíti elő az is, hogy a rendező A hétalvóban dolgozott együtt először Marshall Brickmannel, későbbi filmjei állandó társírójával.

Kairó bíbor rózsája (1985)

A Kairó bíbor rózsája valójában nem tartozik az elfelejtett filmek közé. Mai napig rendszeresen emlegetik – idén a rendező is viszonylag elégedetten beszélt róla Bill Maher műsorában annak apropóján, hogy negyven éve mutatták be –, és mintha az utóbbi években egyre többen sorolnák Allen legjobb filmjeinek szűk elitklubjába. Újrafelfedezése indokolja, hogy a mi listánkban is helyet kapjon, mert valóban rendhagyó darab. Keserédes romantikája majdnem annyira szívfacsaró, mint az Annie Hallé, de a hősnő itt nem az érzelmeket elsápasztó hétköznapoknak, hanem a szenvedélyes fantáziavilágnak fordít hátat.

A filmrajongó pincérnő, Cecilia ugyanis a befejezésben úgy dönt, hogy nem a mozivászonról lelépő kalandorhőst, hanem annak való életbeli változatát, a sima modorú hollywoodi színészt választja. Pedig micsoda találkozás volt az övék, Ceciliáé és Tom Baxteré, aki kétezer filmfellépés után egyszer csak úgy dönt, hogy odafentről, a mesék birodalmából lesétál a nézőtérre, és kézen fogja az elvágyódó hősnőt!

Nem erről áhítozunk mindannyian, hogy ne kelljen ebben a lehangoló, lélekőrlő valóságban játszanunk a szerepünket, hanem beköltözhessünk kedvenc szerelmesfilmünkbe?

De Cecilia végül a valóságot választja, és hoppon marad. Visszaül a moziba, és jobbat mi sem tehetünk.

A rádió aranykora (1987)

Abból a szempontból kivétel a listán, hogy viszonylag híres, és alighanem benne lenne az első tíz-tizenöt Woody Allen-filmben, amit egy átlagos Woody Allen-kedvelő felsorol (hogy az átlagos Woody Allen-kedvelő tud-e fejből tizenöt Woody Allen-filmcímet, abba most ne menjünk bele!).

A rádió aranykora mégis ide kívánkozik, mert ez a rendező legszemélyesebb filmje, leplezetlenül saját gyerekkori élményeiből táplálkozik.

Annyira leplezetlenül, hogy maga Allen narrálja az elbeszélést, noha szereplőként nem tűnik fel benne. Így a negyvenes években játszódó és egy brooklyni, középosztálybeli zsidó család mindennapjaiba bevezető történet olyanná válik, mint egy felvételekkel illusztrált stand-up előadás Woody Allentől. Történetről pedig valójában nem beszélhetünk, inkább epizódok, anekdoták gyűjteményéről. Ezek az Allen gyerekkorában népszerű rádiószínészek, illetve az ő fiktív változatuk viselt dolgairól szólnak, meg emlékezetes rádiójátékokról, világháborús paranoiáról, szóval mindarról, ami egész nap harsogott egy tízéves, fogékony gyerek fülébe. Már, amikor nem a családja idegesítő, de otthonos zsémbelését hallgatta.

Egy másik asszony (1988)

Woody Allen rendszeresen lerótta tiszteletét kedvenc rendezői előtt, és az ő modorukban vagy valamelyik történetüket feldolgozva rendezett filmet. Az efféle tiszteletkörök tartogatnak néhányat az életmű legrosszabb filmjei közül – a Rómának szeretettel Fellini-idézetét például nem szeretnénk újranézni a közeljövőben –, máskor viszont jobban sikerültek. Az Egy másik asszony az utóbbi csoportba tartozik, de hogy pontosan melyik rendezőkollégájával lép párbeszédbe Allen, az nézőpont kérdése.

A kézenfekvő válasz, hogy ez Woody Allen Cassavetes-filmje. A nála néhány évvel idősebb John Cassavetes már az ötvenes évek végén igazi hősnek számított abban a New York-i független filmes körben, amelyet a fiatal Allen az irigység és a gyanakvás elegyével szemlélt. Saját kiugrását végül az élő fellépések és a televízió hozta meg, de mindig odafigyelt Cassavetesre, és az Egy másik asszony főszerepét a Cassavetes-filmek fétisszínésznőjére, Gena Rowlandsre bízta. Ám a címhez illeszkedve egy másik asszony is feltűnik a történetben, és a társfőszereplő, Mia Farrow mintha inkább Ingmar Bergman valamelyik frusztrált karakterére emlékeztetne.

A Cassavetes-hősnő kihallgatja a szomszédos terapeutánál kitárulkozó Bergman-hősnőt: ez egy olyan vicc felütésének hangzik, aminek nem akarjuk hallani a csattanóját. Pedig érdemes.

A két csodás női portrét egy hasonló mélységgel megírt férfifigura egészíti ki, akit Gene Hackman játszik – ahogy Rowlands, ő is csak ebben a filmben állt Woody Allen kamerája elé.

Alice (1990)

Alice Jansennek fáj a háta. „Talán végigsétálhatna rajta egy svéd” – veti fel a megoldást, barátai tanácsára végül mégis inkább egy kínai gyógyítót választ. Dr. Yang hipnotizálja, majd különféle porokkal látja el Alice-t, aki a kezelés hatására ráébred, hogy elhidegült dúsgazdag, szeretetlen férjétől, és inkább a gyerekei iskolájában megismert, egyedülálló apuka indítja be őt.

Ismerkedésük kihozza a főszereplő Mia Farrow-ból a nagyszerű komikát – különösen emlékezetes, ahogyan a szaxofontípusok felsorolásával vadítja meg a dzsesszzenész szeretőjelöltet –, ráadásul Allen itt közvetlenül bele tudta írni a filmbe, mennyire nevetségesnek tartja a New York-i értelmiségi elit néhány rögeszméjét.

A gyermeke fantasztikusan teljesített a szabadjáték során. Hadd ajánljak önnek egy óvodát, ami garantálja, hogy bejut majd egy elit egyetemre

– mondja a bölcsődei gondozó teljes komolysággal Alice-nek. Nem csoda, ha a hősnő szabadulni akar az aranykalitkából, és inkább megidézi első szerelme szellemét, csak hogy ne kelljen az élőkkel foglalkoznia. Ez az egyik legviccesebb Woody Allen-film azok közül, amikre nem szoktunk emlékezni.

Kasszandra álma (2007)

Allen a kétezres évek derekán gyors egymásutánban négy filmet forgatott Londonban. Ezek közül az elsőt, a Match Pointot a rendező megújulásaként ünnepelték, visszatérésként a Bűnök és vétkekhez hasonló, sötét bűndrámákhoz az ezredfordulós szalonvígjátékok után. A hasonló bűnbeesés-történetet variáló, valamivel gyengébb Kasszandra álma el is sikkadt a Match Point árnyékában, pedig többet érdemelt volna.

Elég ránézni a szereposztásra. Colin Farrell és Ewan McGregor legalább olyan emlékezetesek alávaló, gyenge antihősökként, mint a Bűnök és vétkekben Alan Alda és Martin Landau kettőse. A gyilkosságot forraló, majd egymás ellen forduló fivérek története úgy lesz tragikus, hogy végig megmarad kisszerűnek: ezeknek a senkiknek eleve esélyük sem volt a jobb életre. Farrell bűnbánó kiskutyatekintete közel húsz éve nem megy ki a fejünkből, a szemöldökjátékban egészen kiváló ír színész később kis túlzással a Kasszandra álmában kidolgozott arckifejezésből építette fel A sziget szellemei Oscar-jelölésre érdemesített főszerepét.

Blue Jasmine (2013)

Mi történt volna Alice-szel, ha nem kezd új, önálló életet és megy el Kalkuttába Teréz anyánál önkénteskedni, hanem kényelemből csélcsap férje mellett marad? Ha a Blue Jasmine-re az Alice történetének lehetséges meghosszabbításaként tekintünk – Alec Baldwin ismételt feltűnése is összekapcsolja a két filmet –, akkor jól látszik Allen egyik alkotói módszere, vagyis, hogy ugyanabból az alaphelyzetből romantikus-mesés vígjátékot és kínkeserves, hétköznapi tragédiát is ki tud bontani.

Premierje idején a Blue Jasmine-t remekül fogadták a nézők és a kritikusok is. Oscar-díjra jelölték és egy Allen-film esetében kivételes módon a költségvetése többszörösét hozta vissza. Mégis ritkábban emlegetjük mostanában, aminek talán az az oka, hogy a kétezer-tízes évek második felében Allen sorra rendezte a rosszabbnál rosszabb filmeket, és ez meg az újra kirobbanó Mia Farrow-botrány a korábbi, remek szériáját is beárnyékolta.

Ne felejtsük el, Allen kevés annyira lenyűgöző női karaktert írt, mint a Blue Jasmine hősnője.

Jasmine A vágy villamosa Blanche-ának sötétebb, őrültebb és veszélyesebb változata, akitől minden rokonának és ismerősének a legjobb lenne minél gyorsabban megszabadulnia. De nem lehet tőle megszabadulni, ahogyan Cate Blanchett mágneserejű alakítását is lehetetlen feledni.

Abszurd alak (2015)

Az Abszurd alak nem régi film, alig tízéves, de az az érzésünk, jól öregszik. Mintha a bemutató idejénél aktuálisabb lenne most, amikor a Harvard volt elnöke éppen bujdosik a nyilvánosság elől a Jeffrey Epsteinnel ápolt, gyanúsan közelinek látszó barátsága miatt. Az Abszurd alak antihőse, Abe is egyetemi ember, aki annyira művelt és intellektuális, hogy feljogosítva érzi magát az erkölcsi és jogi törvények szabad értelmezésére, konkrétan a „ne ölj!” parancsának megkerülésére.

Egy ideig Abe szánalmas csetlését-botlását kell néznünk, vívódását férjezett kolléganője és lelkes tanítványa között. Joaquin Phoenix már itt is olyan ellentmondásos, zavarba ejtő karaktert játszik, amilyeneket azóta is szeret. Eleinte burleszkfigurának tűnik, és Allen így csalja csapdába a nézőt.

Mire kiderül, hogy Abe pszichopata, és az Abszurd alaknak több köze van a Match Pointhoz, mint valamelyik Allen-vígjátékhoz, a rendező már rászedett bennünket.

Van valami taszító ebben a filmben, de ez nem az elhibázottság jele, hanem a szerzői elképzelés ravaszságát dicséri.

Coup de chance (2023)

A Coup de chance nem jó film, de felvettük a listára, mert korábban nem írhattunk róla. Ugyanis hosszú ideje az első Allen-film, amit nem mutattak be Magyarországon, egyúttal a rendezői pálya egyelőre utolsó nagyjátékfilmje. Körbelengi a végehangulat, pedig a legrosszabb Allen-filmektől azért messze van (egyszer kellene egy lista azokról is, olyan katasztrófákkal, mint a Férfit látok álmaidban és a Wonder Wheel). A magyarra esetleg A sors fintorának fordítható cím az Abszurd alakhoz hasonló történetet takar az erkölcsileg nulla, gyilkossá váló átlagemberről. Kuriózumértékűvé avatja, hogy végig franciául beszélnek benne. Természetellenesen narancssárga színű – ha nem is annyira mesterkélt és bizarr a világítás, mint a Wonder Wheelben –, és más tekintetben is aránytalan, rossz tempójú darab.

Azon azért nem érdemes meglepődni, hogy Allen nyolcvannyolc évesen nem rendezett akkora elánnal és magabiztossággal, mint korábban. Sötét iróniája így is a régi, a filmjeiben szokásosnak mondható Woody Allen-alteregót például hamar eltünteti a képből.

A francia színészek, élen az annak idején Éric Rohmer felfedezte Melvil Poupaud-val, a sokszor látott Woody Allen-kliséket is elevenebbé teszik, még ha az enervált rendezői megoldásokat ők sem képesek menteni. Természetesen a Coup de chance hibáival együtt is érdemes a figyelmünkre. Ki tudja, hogy láthatunk-e még újabb Woody Allen-filmet? Mi mindenesetre bízunk benne.

17 fotó

The post Annie Hall helyett: a 90 éves Woody Allen 9 filmje, amiről túl keveset beszélünk first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu