Beszéltek ma már Pogány Judittal telefonon?

Igen, beszéltünk!

Tehát igaz a hír, hogy mindennap beszélnek.

Mindennap. Sőt, van, amikor többször is.

Régi barátnője néhány hete zsűrizett a BIFF filmfesztiválon. Ön mennyire tud benne maradni a főváros kulturális pezsgésében?

Annyi minden zajlik, hogy az egészben nem tudok benne lenni. Megpróbálom kiválasztani, ami a legjobban érdekel. Anélkül nem lehet élni már a mai világban, még az én koromban sem, hogy ne tudnánk, mi történik körülöttünk. Ha adódik egy olyan megtisztelő felkérés, mint amilyen most Jutkát érte, természetesen elfogadom. Engem is többször hívtak dokumentumfilmes fesztivál zsűrijébe, mindig boldogan néztem végig a filmeket.

Ön a főszereplője a Thália Színház most futó előadásának, a Madám Bizsunak, amely szintén Budapest pezsgéséről szól, csak egy régebbi korszakban: a varieték, mulatók történetéről a múlt század első felében.

Ennek az előadásnak az ötlete tulajdonképpen az én fejemből pattant ki. Ha már ott van nekünk a Tháliában az Arizona mulató régi terme – ott működött, ahol most a mi Arizona Stúdiónk –, akkor ismerje meg a közönség, mi történt ott. Együtt dolgoztunk egy színháztörténésszel, aki összegyűjtött kétszázhúsz oldalnyi dokumentumot a pesti mulatókról. Abból aztán Göttinger Pál megírta a darabot.

Több régi fényképen is szerepel egy titokzatos öregasszony, teleaggatva olcsó ékszerekkel, bizsukkal. Senki nem tudja, kicsoda, de elnevezték Madám Bizsunak, és eszembe jutott, ő lehetnék én a darabban. Aki mindennek a tudója, aki mindent végigélt.

És meséljük el a nézőknek, hogy száz évvel ezelőtt itt minden éjszaka kétszáznegyvenegy zenekar szólt, csak a belvárosi kerületben. Mi lehetett itt a Nagymező utcában? Dinyés Dániel korabeli versekre dalokat írt, összeállt az előadás, és nagyon szeretik a nézők. Érzik a hely szellemét: ez nem olyan fal, ez az. Ott vannak benne az emlékek.

Az előadás története a 19. század végétől a második világháború előestéjéig tart, és nagyrészt a harmincas években játszódik. Mi maradt a pesti mulatóéletből addigra, amikor ön, fiatal színészhallgatóként, megérkezett Budapestre a hatvanas években?

Egyáltalán nem érdeklődtem a mulatók iránt! Csak a szerepemből tudom, hogy a Pipacs bár híres hely volt és maradt, de én magam szorgalmas színművészeti főiskolás hallgató voltam, és eszem ágában nem volt mulatókba járni. Pedig néha tanulmányútként nem lett volna rossz.

Ha ön vetette fel az előadás ötletét, talán nem alaptalan arra gondolni, hogy az egyik motívumát összekapcsoljuk az életével. Az apa hiányára, az apakeresésre gondolok. Kislányként látjuk a későbbi Madám Bizsut a darab elején, aki kétségbeesetten keresi az apját. Márpedig az apját ön sem ismerte.

Látja, ez eszembe sem jutott, de van köztünk hasonlóság.

Anyám csak beszélt apukáról, de őt addigra elvitték málenkij robotra az oroszok, mire én megszülettem. Fél csizmája fel volt lógatva a spájzban, nekem az a fél pár csizma jelentette az apát. Felnéztem a csizmára: ott van apuka.

The post Molnár Piroska: Tartanom kell magam, ha fájdalomcsillapítóval, akkor fájdalomcsillapítóval first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu