A Szemlélek blogon nemrég megjelent egy írása, melyben kritizálja azt a gyakorlatot, hogy egyes püspökök nyíltan támogatják a Fideszt. Az alapfelvetés több izgalmas kérdést nyit ki, hiszen a politikával való összefonódás a kereszténység történetének már a hajnalán megjelenik: az egyház a korai időszaktól kezdve politikai képződményként működik a világban, aminek mindig van valamilyen viszonya a hatalommal. A pápa is politizál, ha úgy vesszük.

Az egyháznak az állammal és a politikával való kapcsolatában sokak szerint meghatározó volt az úgynevezett konstantini fordulat a 4. század elején. Ez kezdetben csupán azt jelentette, hogy az addig hol üldözött, hol megtűrt keresztények is szabadon gyakorolhatták vallásukat. Az egyházi testületek visszakaphatták elvett tulajdonaikat, fokozatosan megerősödtek, és anyagilag is gyarapodtak. Amikor a politika először vesz részt a szükségesnél jobban az egyház életében, az nem a vallásgyakorlás engedélyezése, hanem amikor keresztény püspökök Konstantin császárhoz fordulnak vallási kérdések eldöntése érdekében. Ez először Donatus és követői, az úgynevezett donatisták részéről történt, akik a katolikusokkal sokszor véressé fajuló vitákat vívtak eltérő egyházképük és annak gyakorlati következményei miatt, és azt akarták, hogy Konstantin császár hatalmi eszközökkel tegyen rendet. A császárhoz folyamodás azután katolikus részről is gyakorlattá vált. Mivel Konstantin a keresztények közötti szakadások és konfliktusok miatt veszélyben érezte a birodalmi egységet, beavatkozott az egyházi ügyekbe, de államvallássá majd csak Theodosius nyilvánítja a kereszténységet 380-ban. Konstantin uralkodásakor mindenesetre elkezdődött a császári hatalom szakralizálása, mondván: ha valaki keresztényként egyben világi uralkodó is, akkor neki a Jóisten sajátos üdvtörténeti szerepet szánt, és ezért spirituális hatalommal is bír.

Miért volt egyáltalán üldöztetésnek kitéve egy ilyen jámbor vallás a sokszínű birodalomban?

Ennek különféle okai voltak. Lehettek a keresztények bűnbakok, mint Nero esetében, de a legtöbb üldözés valójában a római törvények megsértése miatt indult, amelyek előírták a római állampolgároknak bizonyos kultuszok elvégzését, áldozatok bemutatását a császárért és a Római Birodalom üdvéért. A keresztények mindezt bálványimádásnak tartották és tömegesen megtagadták. Ily módon a hatalom szempontjából nézve veszélyeztették az állam rendjét, jólétét és fennmaradását. De a keresztények sajátos hite és kultusza már a kezdet kezdetén üldözést váltott ki, hiszen zsidó vallási közegben olyan tiszteletben részesítették Jézust, ami addig csakis Istennek járt. Az egyháznak ugyanaz lett a sorsa, mint Krisztusnak, akit a zsidó Szanhedrin és a római joghatóság is elítélt. Amint azonban megszűnt az üldözés, az egyház is kiépíthette a saját intézményrendszerét, és közben egyre szorosabban összefonódott az államhatalommal, noha időnként jelentős feszültség is kialakult egyház és állam között.

A politizálás nem teszi tönkre lelkileg az egyházat?

Önmagában nem, csak ha kiüresedik az a hit, hogy Krisztus valóságos Isten, aki valóban meghalt és feltámadt. Természetes, hogy az egyház intézményeket hoz létre, és azok kapcsolódnak a polisz, a társadalom és az állam életéhez.

Az élő hit mindmáig megmaradt az egyházban, még ha sok sötét folt ékteleníti is, és történelme során az egyházi intézmények is jelentős változásokon mentek át.

Például a püspökség egészen mást jelentett eleinte, mint ma. Ma a katolikus püspök általában egy egyházmegye élén álló, cölibátusban élő személy, aki szentségi, lelkipásztori és adminisztratív feladatokat lát el. Ez nyilván nem volt jellemző az apostolokra, akiktől a katolikus egyház a püspök spirituális hatalmát eredezteti. Episzkoposznak ráadásul az őskeresztény közösségben azt a személyt nevezték, aki szemmel tartotta az egyház ügyeit, úgynevezett kipróbált férfi volt, azaz már bizonyította, hogy egy közösséget, egy családot képes tisztességesen és hatékonyan irányítani.

És a püspöknek nem kell valamiféle hitbéli egységet megtestesítenie?

Dehogynem. Éppen ezért nem fér össze a püspöki és papi szolgálattal a pártpolitizálás.

A párt a latin pars, azaz rész szóból származik. Krisztus azonban nem szakítható részekre, amint Pál apostol mondja. Katolikus értelmezésben a papság szentség, amely Krisztus és az egyház egységéből származik, és azt jeleníti meg. Az egyházi dokumentumok, amelyek érintik az aktuálpolitizálás és a klérus kapcsolatának kérdését, mindig arra hivatkoznak, hogy a püspök vagy a pap az egység képviselője.

A pártok valamiféle antispirituális dolgok, amiktől óvakodni kell?

The post Katolikus filozófiatörténész a kampányoló papokról: A kereszténységtől idegen a hazug propagandák terjesztése first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu