Joachim Trier legnagyobb tehetsége minden jel szerint abban rejlik, hogy hétköznapi, már-már klisés témákról tud olyan könnyed, mégis megkapóan őszinte stílusban mesélni, hogy filmjeit nézni egészen kísérteties élmény. Cannes-ban nagydíjat szerzett új filmjében, az Érzelmi értékben leginkább a család foglalkoztatta: a transzgenerációs traumák, a kínos családi összejövetelek, a közös múlt, a belsős humor, az a megmagyarázhatatlan és felbonthatatlan kapocs, amit az ember csak a családtagjaival tud megélni.
Négy főszereplője van. Nehéz eldönteni, melyikük a legfontosabb, még úgy is, hogy az egyik egy szép, vörös gerendákkal díszített kertes ház.
Ebben a házban nőtt fel Nora (Renate Reinsve) és húga, Agnes (Inga Ibsdotter Lilleaas), nagyrészt sikeres filmrendező apjuk, Gustav Borg (Stellan Skarsgard) távollétében. De annak idején Gustav is itt töltötte gyermek- és ifjúkorát – a házat a Borg-család építette –, csak akkor menekült el, amikor megromlott a házassága a lányok pszichológus édesanyjával. Nora és Agnes érthetően neheztelnek apjukra, aki jópár év kihagyás után váratlanul felbukkan az öreg házban, az édesanyjuk temetésére szervezett toron.
Az igazi meglepetés azonban csak ezután jön, Gustav ugyanis írt egy forgatókönyvet, tizenöt éve az elsőt, egy igazi mesterművet, amiben saját anyja öngyilkosságát dolgozza fel, és amit a családi házban tervez leforgatni – Norával a főszerepben. Lánya ugyanis időközben elismert színésznő lett, habár inkább színházban, mint vásznon, Gustav pedig kifejezetten neki írta a szerepet. Nora köszöni szépen, nem kér a filmből és a közös munkából, még a forgatókönyvet sem hajlandó elolvasni.
Gustav különös családegyesítő tervét leszámítva (erős ötlet az ember halott anyját eljátszatni a gyerekként elhagyott lányával) az Érzelmi érték csupa olyan dologról szól, amiket ezerszer láttunk már moziban: egy nagyformátumú művészemberről, aki egyszerre küzd az idő vasfogával és a modern Hollywooddal (Gustav kénytelen a Netflix-szel leszerződni, hogy tető alá hozhassa új filmjét), egy apáról, aki szeretné valahogy jóvátenni a múltbéli hibákat és a gyerekekről, akik most is a múltbéli hibák következményeivel küzdenek.
Trier filmje mégsem érződik egy pillanatra sem klisésnek; elsősorban azért, mert annyira valódiak ezek a karakterek, hogy egyáltalán nem hasonlítanak az agyonhasznált hollywoodi archetípusokra. Vívódnak, bukdácsolnak, haragszanak, szeretnek – élnek.
The post Még csak január 1-je van, de máris a mozikban az év egyik legjobb filmje? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
