A Magyar Pszichiátriai Társaság kongresszusán még csak előzetes számokat prezentált a kollégáival abból az átfogó kutatásból, amely az orvosok mentális egészségét vizsgálta. Mikor várható a kutatás teljes, tudományos publikációja?

Jelenleg az adatok súlyozásán dolgozunk, ez február elejére valószínűleg elkészül, utána kezdhető meg a publikációs folyamat. A súlyozás egy olyan statisztikai folyamat, amivel elérhető, hogy ne csak a magyar orvosok 70 százalékát adó kamarai tagokra, hanem a teljes magyar orvostársadalomra érvényesnek tekinthessük a találatokat. Hasonlóan a közvélemény-kutatásokhoz, a tagságunkból véletlenszerűen kisorsolt kollégáknak küldtük ki a kérdőívet. Közülük nem mindenki válaszolt, akadt, aki félúton abbahagyta a kitöltést, végül a kollégák 17 százaléka töltötte ki teljesen a kérdőívet.

Ez elég kevésnek tűnik. Mi ennek az oka?

Ezt több tényező magyarázza. Egyrészt a témából adódik, hogy nagyon szenzitív kérdéseket vizsgálunk, ezekre nem mindenki akar válaszolni. Másrészt ez egy átfogó vizsgálat, így a kérdőív igen hosszú, 40 perc alatt lehet kitölteni. Feltehetően ez magyarázza, hogy a kollégák kétharmada elkezdte ugyan a kitöltést, de kevesen fejezték be. Tisztában voltunk ezzel, direkt választottuk azt a megközelítést, hogy nagyon sok kérdésünk legyen. Most alacsony a kitöltési arány, viszont a következő kérdőívünk így már sokkal célzottabb és rövidebb lehet. Az imént említett súlyozás biztosítja majd, hogy a válaszadók közül a teljes orvostársadalomra jellemző összetételnek megfelelően érvényesüljön például a nemi megoszlás vagy a lakóhely hatása. A tudományos közleményben már ezek az adatok fognak szerepelni.

Melyek a legfontosabb megállapítások az adatokat látva?

Fontos, hogy nem diagnózist alkotunk, hanem tüneteket mérünk fel ebben a vizsgálatban. Az eredmények alapján kijelenthető, hogy nagyon-nagyon magas, az átlagnépességet meghaladó az orvosoknál a depressziós és a szorongásos tünetek előfordulása. Látjuk azt is, hogy ez sok esetben összefügg a munkaterheléssel. A kiégésnek bizonyos dimenziói például nagyobb valószínűséggel jelentkeznek olyan kollégáknál, akiknek ügyelniük kell. A kiégés mértékére pedig hatással van a családi állapot: a házasság védő hatású, érdekes módon ez akkor is érvényesül, ha már elváltak. A család feltehetően egy olyan dimenziót nyit az ember életében, ami miatt alacsonyabb a kiégés aránya. Az adataink közül a legriasztóbb, hogy minden ötvenedik orvosnál súlyos öngyilkossági kockázatot mutat a szűrőskála.

A súlyos öngyilkossági kockázat pontosan mit jelent?

Leegyszerűsítve: itt már nem az élet értelmét vagy az egyén szerepét megkérdőjelező gondolatokról van szó, hanem komolyabb szuicid elképzelésekről, akár tervekről is. Ezt a jelenséget olyan szűrőteszttel mérjük, amelyeket szerte a világban megbízhatóan használnak, tehát komolyan kell venni ezt az eredményt.

Természetesen ez nem előrejelző műszer, nem azt jelenti, hogy minden ötvenedik orvos öngyilkos lesz, de azt látni kell, hogy egy nagyon súlyos, rejtett problémáról van szó az orvostársadalmon belül. Amíg ezt tabuként kezeljük, addig segíteni sem tudunk.

Az orvosnak – a társadalmi státuszát, a szociális helyzetét és a végzettségét tekintve – védett csoportba kellene tartoznia. Az Egyesült Államokban azonban a konkrét végzettségi-halálozási adatok egyértelműek: az öngyilkosság szempontjából a legveszélyeztetettebb terület az orvoslás. Az Egyesült Királyságban szintén megbízható adatok vannak, és egyre több az európai felmérés. 2024 augusztusában jött ki egy tanulmány a British Medical Journalban, amiben összegezték az európai adatokat, és kiderült például, hogy egy orvosnőnek 70 százalékkal nagyobb az esélye az öngyilkosságra, mint az átlagpopulációból egy nőnek.

Az orvos mentális egészsége és jólléte szempontjából fontos szempont, hogy mennyire hagyják őket dolgozni, vagy a rendszer mennyire korlátozza őket. Magyarországon az utóbbi időben a rendszer meglehetősen bekorlátozza nemcsak az orvosokat, hanem az ápolókat is. Mit látnak erről az adatokban?

Összehasonlító adataink nincsenek, tehát felmérésekre nem tudunk alapozni, csak szubjektív benyomásaink vannak arról, hogy a korlátozások előtti időszakhoz képest romlott a helyzet. Ehhez számos tényező hozzájárulhat. Az egyik ilyen, hogy tilos beszélni a problémákról. Azt lehet látni, hogy ma már gyakorlatilag orvos nem szólal meg a médiában. Csak az orvoskamara képviselői vagy egy vezető beosztású orvos szólalhat meg, utóbbi főképp azért, hogy jó hírt közöljön.

Az orvosok nem tudnak beszélni a hiányról, a problémákról, és, amikor nincs erre lehetőségük, akkor nem történik meg a ventiláció sem. A kollégáink nem tudnak beszélni arról, hogy sajnos a betegellátás jelenlegi formáját sokszor kudarcként élik meg. Rengetegen érzik azt, hogy nem tudnak, nem szeretnének azonosulni azzal, amit ma a betegek kapnak.

A hivatásunk természete azonban, hogy a munkánk szinte mi magunk vagyunk, így sokan úgymond internalizálják az egészségügy helyzetét. Például egy háziorvos szinte napi szinten szembesül azzal, hogy hiába utalja be a betegét, mire a páciens végigmegy az útvesztőkön, addigra lehet, hogy késő lesz, vagy olyan szövődmények alakulhatnak ki, amik időben elkerülhetők lettek volna. Baj, ha az orvos erről nem tud beszélni, és nem tudja jelezni senkinek sem. Ez a csökkent orvosi autonómia következménye. A kamarának normális körülmények között az egyik feladata az volna, hogy az orvos rajtunk keresztül jelezhesse, hogy a hivatás ügyeivel kapcsolatban problémát lát. Ez akkor működne, ha a kamarát a kormányzat partnerként és értékes információforrásként, nem pedig problémaként azonosítaná.

A kutatás előzetes eredményeiből kiderül, hogy a sebészek körében a legmagasabb az alkoholizmus aránya. Miért pont a sebészeknél?

Sebészeti területről, tehát minden sebészeti szakmáról van szó. Vagyis ebbe sok mindenki beletartozik – szülészet-nőgyógyászat, érsebészet, ideg-, szív- és gyermeksebészet, traumatológia, ortopédia, mellkassebészet. Hangsúlyozom, hogy a felmérés nem az alkoholfüggőség diagnózisát állapítja meg, hanem azt tárja fel, hogy a sebészek ötödénél az alkoholfogyasztás már befolyásolja a kolléga életét, és jelen van, vagy közvetlen kockázatot jelent az alkoholbetegség kialakulására. Ez az eredmény nemzetközileg megfigyelt jelenség, szinte mindenhol magasabb a problémás alkoholfogyasztás aránya a sebészeknél, mint más orvosi területen. Náluk nagyon nagy a közvetlenül megélt stressz, napi szinten ki vannak téve a közvetlen, direkt élet-halál döntéseknek. Bár mi ezt nem mértük, de a kutatások azt is mutatják, hogy a sebészek attitűdje, különböző személyiségvonásaik egy kicsit eltérőbbek a konzervatívabb orvostudomány területén dolgozó kollégákétól. Extrovertáltabbak, újdonságkeresőbbek, ezek is hozzájárulnak a kockázat növekedéséhez. Statisztikáról beszélünk, tehát ez azért nem minden sebészre igaz, de csoportszinten foglalkozni kell a problémával.

A publikációval, a kutatás ismertetésével együtt javaslatcsomagot is letesznek majd az asztalra. Összeállt már ez a csomag, és ha igen, mi lesz benne?

Nemzetközi jó gyakorlatokat gyűjtünk össze, miután megállapítottuk, hogy milyen területeken vannak nagyobb problémák. A testedzésfüggőségre például nem fogunk javasolni szűrést, mert kimutattuk, hogy az nem jellemző az orvosok nagy részére. Viszont vannak területek, ahol jobban kell figyelni, az előbb említett alkohol például ilyen terület, itt munkaegészségügyi szűrésekre teszünk majd javaslatot. Fontos a korai beavatkozás, így már az orvostanhallgatókat szűrni kellene, a rezidensek képzésébe pedig oktatóprogramot kell beépíteni. Szeretnénk, hogy létrejöjjön egy hotline az orvosok számára, és kellene egy külföldön már sok országban jól működő rendszer, a kollégák olyan hálózata, ami kifejezetten az orvosoknak nyújt segítséget. Sokan tartanak attól, hogy az adataik más kollégák számára nyilvánosak lesznek, így ennek anonimitást biztosíthat egy ilyen rendszer. Ideális esetben ezt a kamara koordinálhatja, működtetheti. Természetesen ezt a munkát szakmai szempontból meg kell alapozni. Ehhez az első lépés a felmérés volt.

Több nagyobb nemzetközi vizsgálat is foglalkozott már azzal, hogy a Covid-19 járvány milyen hatással volt az egészségügyi dolgozók mentális egészségére. Itthon számukra nemcsak a pandémia jelentett óriási megterhelést, hanem az is, hogy a kormány éppen ebben az időszakban vezetett be óriási változásokat az egészségügyben. Vajon ezek is benne vannak a számokban?

Kanadában készült egy nagy mintás összehasonlítás a Covid előtti és a lezajlás utáni évekről. Drámai romlás volt az orvosok lelki egészségét mérő mutatókban, adatszinten megmutatkozik, hogy az orvosok mentális egészségét a járvány nagyon megviselte. Magyarországon nincs előtte-utána adat. Klinikusként egyértelműen azt látom, hogy teljesen kibeszéletlenek az akkor szerzett pszichológiai élmények és sérülések. Mivel nem lehetett nyilatkozni, ezek a sérülések egyszerűen el lettek nyomva. A járvány hullámainak idején naponta élték meg az orvosok, hogy nagyon sok emberen nem tudnak segíteni, és ezekről semmilyen kommunikáció nem zajlott. Nagy probléma, hogy nem írtuk le, nem rögzítettük, nem vontuk le a tanulságokat, ezért ennek a tapasztalatnak a tanulság része elveszett. Mivel a következő járványnak nem az eljövetele kérdéses, hanem az időpontja, ez hátrányt fog jelenteni. Azt éreztük, hogy megváltozott az egészségügyi dolgozók attitűdje. Egy most zajló felmérésünk például azt mutatja, hogy az állami ellátás elhagyásának egyik legfontosabb oka az orvosoknál, hogy bizonytalannak látják ezt a szektort és annak irányítását. A Covid-dal együtt jött az egészségügyi szolgálati jogviszony és a többi centralizált intézkedés. Az államtitkárság nem partneri irányítási attitűdje, sőt, sokszor a közvélemény egyenesen orvosellenes tematizációja jelentősen közrejátszott abban, hogy a dolgozók nem érzik jól magukat. A szakmai jellegű kiteljesedéssel lehetne leginkább motiválni az orvosokat, de a munkaerőhiány, a túlórák, a rengeteg adminisztráció és az, hogy csúcsra van járatva a rendszer, az orvosok mentális egészségét jelentősen rontja.

Mi javíthat az orvosok jóllétén?

Fontosak az egyéni szintű megküzdések, de az biztosra vehető, hogy egy mindfullness tréninggel nem fog megoldódni a probléma. Elérhetőknek kell lenniük ezeknek a szolgáltatásoknak is, de mindenképpen kellenek az intézményi megoldások. A munkaegészségügyi vizsgálatnak része kell, hogy legyen a mentális egészség szűrése is. Ha kiszűrtük a nehézséget, akkor pedig ott kell lennie a megoldási lehetőségeknek, amiket korábban említettem. Azt is látni kell, hogy nem magyar sajátossággal nézünk szembe. A WHO pár hónapos felmérése szerint egész Európában kihívást jelentenek a társadalmi változásokhoz mérten a gyógyító hivatás sajátosságai: itt nincs job-hopping, nincs home-office, de van karácsonyi ügyelet, nagy munkateher. Ez már szisztematikus, társadalmi szintű menedzsment kérdéseket vet fel, ami túlmutat a szakmai kérdéseken.

Ön MOK-elnök, de pszichiáterként is praktizál. Mik a megküzdési stratégiái, és milyen hatással vannak önre a rendszer visszásságai?

Sokat elmond a szakmámról, hogy az Egyesült Királyságban a pszichiátereknek kedvezményes nyugdíjkorhatára van: 55 évesen elmehetnek nyugdíjba – az orvosok között egyedülálló módon. Míg egy sebésznek például a fizikai állóképesség, a finommotorikus ügyesség, a fókuszképesség megváltozása állíthat korlátokat, pszichiáterként az érzelmeinket, az empátiát, a toleranciát nagy mértékben kell munkába állítani, bevonni a terápiába. Évtizedeken át ezt nem könnyű fenntartani. Sok országban emiatt a sabbatical, a tanulmányút a gyógyítói minőség megőrzésének eszköze. Az, hogy most az időm nagy részében a köztestülettel és szakmapolitikával foglalkozom, nekem egyfajta sabbatical is. A praktizálásom a kamarai tevékenység mellett most havi négy alkalom ügyeletre korlátozódik, tehát elsősorban sürgősségi pszichiátriai munkát végzek. Egyértelműen érzem, hogy sokkal több figyelmem és türelmem van a betegellátó munkához ahhoz képest például, amikor egyedül vittem egy egyetemi klinika konzultatív tevékenységét. Akkor bizony voltak napok, hogy már nagyon-nagyon fáradt voltam a végére, és észrevettem magamon, hogy nincs meg az a figyelmi és érzelmi kapacitás, amit én ideálisnak tartanék.

A magyar pszichiátriának, mint rendszernek a súlyos zavarai és az ebből eredő orvosi frusztráció így nálam közvetlenül csak havi néhány napra jelennek meg. De le kell szögezni, hogy olyan infrastrukturális körülmények várják ma a betegeket és a kollégákat, akár a központi kórházakban is, amelyek már 50 éve sem voltak elfogadhatók. A pszichiátria egyértelműen diszkriminált terület. A tárgyi, a humán és a szakmai körülmények egyszerűen elüldözik az orvosokat.

Mi vagyunk az a szakterület, ahol a legkönnyebb kimenni magánellátásba, hiszen nincs nagy műszeres beruházási igény. Sokan mennek hát, és így is vannak városok, ahol egyéves várólista van még a magánrendelésen is. Azaz, már az is nehezen fér hozzá az ellátáshoz, aki meg tudná fizetni.

The post MOK-elnök: Minden ötvenedik orvosnál súlyos öngyilkossági kockázatot mutat a szűrőskála first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu