Mindig kimondja, amit gondol?
Nem mindig. Úgy tűnhet, de nem.
Mikor nem?
Van, amikor magamat kímélem meg, és van, amikor másokat. Ennyi.
Azért kérdezem, mert van önnel kapcsolatban egy ilyen kép, hogy „megmondó” típus.
A megmondás más. Maximum azt mondom el, ahogy én látom a dolgokat. Amiről nem vagyok meggyőződve, azt nem mondom.
Akkor maradjunk annál, hogy nem fél kimondani, amit gondol. Ezt jelenti a szabadság?
Nem tudom, mi a szabadság. Kísérletezgetek vele, de nem tudok rájönni.
A könyvében meséli, hogy volt a nagyapjának egy fontos mondata, amit gyerekként hallott tőle: „Légy szabad. A lelked legyen szabad”.
Igen, ez beakadt, mint halba a horog; ott van betokosodva, nem lehet már se kiköpni, se lenyelni, így marad most már.
Mit jelentett önnek ez a mondat? Hogy kell ezt betartani?
Azt nem tudom, hogy mit, de hogy kit, azt tudom: saját magamat.
Önazonosnak lenni?
Olyasmi.
Amikor Kaposváron tanított, a színészképzésről elmondta, azt próbálta megtanítani az osztályának, hogyan vetkőzzék le a tanult hazugságokat. Hogy lehet ezt tanítani?
Jöjjön el hozzám egy órára, és megmutatom! Hosszú folyamat volt ez, hónapokig csináltuk, nem lehet egy mondatban elmondani.
Nem is kell egy mondatban.
Ideális esetben ezt otthon kellett volna elsajátítani. De csak a nagyon-nagyon szerencsések azok, akik ezt otthon megkapják. Többnyire nem így zajlik az élet. Amit a szülő kap, azt viszi tovább a gyerek, és az nem biztos, hogy maga a szabadság meg az igazság gyakorlata. Bár fogalmam sincs, mi az igazság.
Mindenütt arról van szó, hogy kinek van igaza, és nem arról, hogy mi az igazság.
Először meg kell találni, hogy kinél mik ezek a „tanult hazugságok”?
Definiálható ez? A fenét! Mindenkinél más. Sőt, van, akinek jól áll – azt egy kicsit hagyni kell. Nem érdemes gyomlálgatni: ez egy kert, amiben van minden, és ez így van rendjén.
Azt is mondta a tanítással kapcsolatban, hogy nem tanítani akar, hanem felszabadítani. Tarr Béla is ugyanezt mondta: nem edukáció, hanem liberáció.
No education, just liberation.
Mesél róla?
Nem mesélek róla, mert Béla nem hír meg nem újságcikk meg nem interjú. A Béla egy nagy élmény. Senkinek nem meséltem róla. Az Élet és Irodalom megkért, hogy írjak néhány sort. Azt megtettem. Majd húsz év múlva lehet róla mesélni, de az hál’ istennek már nem én leszek.
Ha már szókimondásról beszéltünk, sok színésszel, művésszel ellentétben ön közügyekben is gyakran megszólal. Ezzel kapcsolatban sem volt önben soha félelem?
Miért kéne félnem?
Mások féltek.
Pofán vágnak? Megtették. Bokán rúgnak? Megtették. Lecsuknak? Lecsuktak. Itt vagyok. Na, és akkor mi van? Ők meg már nincsenek itt.
Legutóbb az újévi beszéde után a Szőlő utcai javítóintézet ügyében szólalt meg. Azt mondta, tavaly teljesen kihozta a sodrából az ügy. Gyakran előfordul, hogy így felbosszantják közéleti hírek?
Ez egy különleges eset. Ennyire még semmi nem bosszantott fel – Bicskét kivéve.
Azért, mert a gyermekvédelem különösen fájó pont?
Azért, mert tudom, hogy mi folyik ott. Pontosan tudom. Kilenctől tizenegy éves koromig én is egy ilyen intézményben voltam, úgyhogy nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban.
Mi folyik ott?
Egy adalékot elmesélek. Mi negyvenen voltunk egy hálóban; alsó ágy, fölső ágy. Reggelente szembe állítottak minket, hogy pofozzuk egymást. Tízig egyet ide, egyet oda. Negyven gyerek az nyolcszáz pofon, és még nem volt fél hét. Szóval ez folyik ott. És ez azóta se változott. Ez beleég az emberbe.
Kapott erre valaha magyarázatot? Hogy ennek mégis mi értelme volt?
Utólag mindig van magyarázat, de az mindig hanta.
Emberi gonoszság volt?
Nem, nem erről van szó. Ezek így szocializálódtak: ebben a lelki disznóólban és szellemi katasztrófában.
Mégis sokszor említi, hogy mennyit tanult a téglási javítóintézetben töltött időben. Mit tanult ott?
Mindent. Valahogy hozzá kell állni az élethez. Egyrészt ugye annak idején, amikor azt hitte az ember, hogy az a legfontosabb, hogy meg tudja védeni magát, én meg tudtam: ha akartak adni egy pofont, számíthattak rá, hogy hármat kapnak vissza. Ez egy alapállás volt. Aztán kamaszkorra ez valamennyire kimúlik az emberből, de az azért a későbbiekben is megmarad, hogyha problémája akad, nem megy anyuka szoknyájához törölgetni az orrát, hanem azt mondja, hogy „jól van, pajtás, rendezzük le, aztán majd meglátjuk, mi lesz”.
Volt önben igazságtalanságérzet, hogy miért került oda, hogy a szülei miért hagyták?
Erről nagyon nehezen beszélek. Az örkényes előadásban megengedek magamnak egy-két mondatot ezzel kapcsolatban, de többet nem. Ez egy ilyen menet volt. Nekem úgy látszik, erre volt szükségem – ezt erősen idézőjelbe rakom és némi malíciával mondom.
Az intézményre, a tanárokra haragudott?
Az intézményre minek? Az csak egy intézmény. És ezek nem tanárok voltak, az egy másik kategória.
Nevelők?
Barmok. Nem, bocsánat, az meg egy állat. Nem tudom őket mihez hasonlítani.
Úgy veszem ki, van önben harag.
Azzal kapcsolatban van, hogy ezek a mai napig létezhetnek. De nem ellenük, hanem azok ellen, akik ezt biztosítják. Nem egy Szőlő utca van ma Magyarországon… De ez több mint a harag. Nincs rá igazán jó kifejezés vagy fogalom, nem lehet egyetlen mondatot sem mondani róla.
Novemberben mutatták be az Örkény István Színházban a Székfoglaló című darabot, ami tulajdonképpen két részből áll: az ön történeteiből – abban is mesél a javítóintézetben töltött időről – és a Magyar Művészeti Akadémián 2021-ben elmondott beszéde részleteiből. Nem sok minden változott a szakmában azóta. Milyen érzés ezt a beszédet most újra elmondani?
Nekem milyen érzés? Hát aki hallgatja, annak milyen érzés? Én csak elmondom, amit ott gondolatnak vélek egy csomó olyan embernek, akik nem pontosan abból a szempontból nézik a dolgokat, mint én. Ez a csomó ember, tisztelettel jelentem ki, a nézőtér. Nagyon örülnek neki. Persze én is azt gondolom, hogy nem változott semmi, esze ágában sem volt változni: ha akkor a harmincas évekre hasonlítottunk, most a ‘29-esre. De elégtételféle nincs bennem ezzel kapcsolatban, hogy lám, igazam volt. Sokan azt mondják, hogy dehogy volt igaza, hülyeségeket beszél ez a csávó. És nekik is igazuk van.
Hagyjuk már ezeket az igazságokat magukban legelészni itt-ott-amott. Én a sajátomat, ők az övékét.
Jó, akkor azt kérdezem, hogy hiányzott a színpad?
Aha. Hol igen, hol nem, de inkább igen, mint nem.
Most is van lámpaláza? Régebben azt mondta, „már-már betegesen” lámpalázas szokott lenni.
Most is. Ha nem lenne, az baj lenne.
Miért?
Odarakja az ember vérnyomását, ahol lennie kell. Ilyen egyszerű.
Nem múlik el a rutinnal?
A mivel? Ugye nem nekem tetszett feltenni ezt a kérdést?!
Nincs olyan, hogy rutin?
Akinek rutinja van, az menjen nyugdíjba azonnal.
Miért pont most valósult meg ez az előadás?
Mert most kértek meg. Én nem házaltam, Polgár Csaba művészeti vezető megkeresett, hogy lenne-e kedvem hozzá. De én úgy magában nem akartam még egyszer elmondani ezt a beszédet. Annak idején ez majdnem egyórás volt, az előadásba ebből csak egy húszperces kivonat került. Aköré írtam aztán egy történetet, amiről azt gondoltam, hogy talán másoknak is érdekes lehet.
A könyvhöz hasonlóan itt is mesél, gyerekkorról, családról, színházról. Mi alapján szerveződtek ezek a történetek? Mi volt az, amit itt, színpadon is el akart mesélni?
Úgy kezdődött a dolog, hogy írtam öt órát, hogy ezt vajon ki bírja ki. Ezt kellett volna aztán másfélre összehúzni, de végül megegyeztek abban, hogy elég érdekes, legyen két óra húsz perc, egy szünettel. Ezt nem én döntöttem el, hanem a színház. Én megírtam, amit gondoltam, aztán nekiállt a Kárpáti Peti meg a Novák Eszter, tehát a dramaturg és a rendező, és elkezdték nyirbálni. Én ehhez szabadkezet adtam nekik.
A családja története nagyon hangsúlyos szerepet kap itt.
Bizonyos családtagoké, igen. Az volt a lényeg, hogy ne csak én legyek benne, hanem azok is, akik nekem fontosak, vagy valamilyen szinten sokat jelentettek – akár csak emlék szintjén.
Emléket akart nekik állítani?
Vagyok abban a korban, hogy ezt megtehetem. Ez az egyik oldal, a másik meg, hogy kötelesség is.
Van egy másik, régóta készülő írása is, amit sokszor említett már interjúkban: egy családtörténet. Az hogy áll? Van a kettő között összefüggés?
Kész vagyok vele. Akarják kiadni, de én meg nem akarom. Van átfedés a kettő között, de ott egy kicsit nagyobb lére van eresztve a dolog, mint itt.
Mióta készült? Mindig is érdekelte a család története?
Volt egy olyan hülye szokásom, hogy naplót írogattam. Aztán ezzel egyszer felhagytam, és akkor húsz év múlva, amikor újra olvastam ezeket, az jutott eszembe, hogy ugyan miért hagytam abba. És akkor újra elkezdtem írni. Persze van egy csomó emlék, ami vagy igaz vagy nem. Ez egy ilyen Vihar kapujában-helyzet, mert azért azok, akiknél kontrollként rákérdeztem történetekre, olykor egészen máshogy emlékeznek.
Annyira szégyelltem magam, hogy alig tudok valamit a nagyszüleimről. Pedig semmi az egész, egy levéltárral fel kell venni a kapcsolatot és ontják az anyagot. Az szerintem gyalázat, hogyha az ember elfelejti, hogy kik a felmenői. Őt is el fogják nagyon gyorsan.
Mit lehet ezekből tanulni?
Mindent. Mindent meg kéne tanulni. Egészen más erkölcsi szinten éltek. Világháborúkon voltak túl, rengeteg gyászolnivalóval éltek együtt, elvesztették a divatot, a mindennapjaikat. Belekerültek egy új világba, amit úgy hívtak, hogy szocializmus, és ahhoz kellett volna megint alkalmazkodni, Trianon után másodszor is. Szóval rohadt hosszú ez a mese, és végül is van egy nagy tanulsága, ami felülír mindent: ha nincs Trianon, nem vagyunk mi sem.
Tudott alkalmazkodni a családja? Megtalálták a helyüket ebben új világban?
A helyüket nem találták meg, legfeljebb különböző temetőkben. Nem, erről szó sincs, ez egy örök depresszió. Ez egyszerűen nem így működik, hogy akkor most hirtelen megtalálom a helyem. Hol vannak a bácskai holdak, hol vannak a felvidéki bányák?
Keserűség maradt ez a családban?
Nekem ehhez nem volt közöm. Én már akkor születtem, amikor semmink nem volt, tehát nekem a semmihez volt alapvetően alapos közöm. És nem akartam egy ilyen reakcióban leélni az életemet.
Térjünk vissza a Székfoglalóhoz. Azt mondja, írt egy szöveget a beszéd mellé, ezt meséli el aztán a színpadon. Mi kellett még hozzá, hogy ebből színdarab legyen?
Baromi jó például, hogy van két társam – sőt, a súgóval, Sütő Anikóval együtt három. Az, hogy Roszik Hella és Szép Andris ott vannak, irgalmatlan sokat tesz hozzá a darabhoz. Azon kívül ott vannak ezek a Novák Petivel írt dalok, amik szintén elviszik valamerre a történetet. Dumálok egy kicsit, aztán ezek a dalok, a hegedű meg a zongora valahogy átsegítik a nézőket az általam is okozhatott holtpontokon. Így, hogy hárman vagyunk, nincs színpadi magány. Nagyon jó, élő műfaj a monodráma, elég jól gyakorolják néhányan a világon, de én úgy magamban nem akartam.
Miért?
Hallgattam az Eszterre (Novák Eszter, a rendező – a szerk.), akivel nem először dolgoztam együtt. Ő mondta, hogy „hidd el, Gyurka, ez jót tesz neki”, én meg hittem neki. De a mesélés természetes volt, végül is itt kezdtük. Nekem legalábbis még meséltek, még az esti ima előtt. Az „én istenem, jó istenem” előtt volt az „egyszer volt, hol nem volt”, a kurtafarkú malac, az üveghegyek, meg az óperenciás tenger.
Nem úgy lett vége ennek a darabnak, ahogy mondta, hogy majd az utolsó előadásának vége lesz: hogy leül egy asztalhoz, megeszik egy pörköltet és iszik egy fröccsöt. Ez azt jelenti, hogy lehet számítani következő előadásra?
Lesz még ilyen, hogy azt mondom a pincérnek, „írja a többihez”. De számítani nem kell, én a számítást kerülöm.
Az MMA-s beszédet már említettük, de volt egy másik fontos beszéde is; azt 1989. március 15-én mondta el a tévészékház főbejárati lépcsőjén. Mikor látta legutóbb azt a felvételt?
Nemrég röhögtem magam halálra rajta. Fabiny Tamás püspök úrnál voltam fönt a várban, az evangélikus templomban. A hangot nem tudták lejátszani, úgyhogy azt mondta, levetítik a képet, én meg szinkronizáljam alá. Ott volt háromszáz ember, és sírtunk a nevetéstől.
Akkor tud már nevetni rajta?
Rettenetesen jót.
Merthogy sokáig azért hatalmas csalódásként beszélt erről.
A csalódás az a mai napig megvan ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Egyetlen egy pont teljesült a tizenkettőből, és azt is elorozták tőlem. Mert ugye a kilencedik pontban hazaküldöm az oroszokat.
Ez aztán Orbán Viktor szlogenje lett.
Az egyébként rendben van, hogy ő is szereti ezt a pontot. Nekem az a fontos, hogy elmentek, nem az, hogy ki mondta előbb. Mellesleg legelőször Csengey Dini mondta Debrecenben, az egyetemen: »kicsi az ország, sok a katona, sej, orosz testvér, menjetek haza!” Bőven megelőzött ezzel mindenkit, engem is és a miniszterelnök urat is.
Rendszerváltást most is egyre többet emlegetnek az áprilisi választással kapcsolatban. Erről hogy gondolkodik?
Kell róla gondolkodni? Szerintem erről most csak azok gondolkodnak, akik pártpolitikával foglalkoznak. Én, aki néhány közéleti dologra finoman reagálok a magam módján, ha kérdeznek róla, még nem gondolkodom rajta.
Korai?
Nem, annyi minden hangzik el, hogy gondolkozni se érdemes rajta.
Azért is kérdezem, mert a mostani ellenzékkel kapcsolatban is felmerül a kritika, amit ‘89 után az akkori ellenzékkel kapcsolatban ön is sokszor megfogalmazott: hogy nem volt egységes. Amint lezajlott a rendszerváltás, egymásnak feszültek.
Azért, mert nem rendszerváltás volt; én magam mondtam annak idején, azóta tanítják az egyetemen is: gengszterváltás zajlott. Ez mindig így van, amikor leváltja egymást két hatalom. Én laktam ‘93-ban New Yorkban, akkor Giuliani volt a polgármester. És akkor jöttek meg a szovjetek. Giuliani azt csinálta, hogy összehívta a maffiafőnököket New Yorkban, és azt mondta: „gyerekek, megjött a konkurencia, csináljatok valamit”. Csináltak. Ennyi.
Nem lehet tanulni valamit ‘89-ből, és legközelebb jobban csinálni?
Én egy-két embert ismerek mind a két oldalról, szinte ugyanannyi ideje. Egy hatalmas különbség van itt: hogy az újak még nem hazudtak. Legalábbis kormányon még nem, merthogy még nem voltak kormányon. A régiek már telehazudták a fülemet.
Az elég? A tiszta lap?
Az nem rajtam múlik. Nem a korosztályom nevében mondom, csak a magaméban, de 78 évesen az ember már tudja, hogy miről szól a világ. Ha meg nem tudja, akkor magára vessen.
Reménykedik valami pozitív változásban?
Remény? Tett kéne, nem remény. »Édesem, megszülettél, nincs anyatej, van remény, szívjad!” Ott hal éhen. Anyatej kell, nem remény.
Mesélte arról a március 15-éről, hogy a beszéd után délután felment a várba, és látta, ahogy Konrád György és Csurka István egymásba karolva örvendezik. „Nem sokkal később ez a két világ összecsapott egymással” – írja. El lehet kerülni ezt a fajta egymásnak esést?
Nem. Ez ugyanaz, mint az LSD. Kábítószer.
A hatalom?
Persze. „Én fogok vele kereskedni, nem te!” Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, államférfiak kellenének, meg államhölgyek. De ilyet én Deák Ferenc óta nem láttam Magyarországon. Illetve Deákot sem láttam, csak olvastam róla, szóval ilyen szempontból elég hátrányos helyzetű vagyok, hogy nem láttam még államférfit. Kossuth is elkártyázta a hadiárvák pénzét…
Ilyen eszmei államférfiakról nem pont, hogy csak olvasni lehet?
Tudja, ki Carl Sandburg?
Nem.
Lincoln történetírója. Van ott egy tanmese, vagy igaz vagy nem. Lincolnnak egy nagyon jó barátja ajánlott valakit pénzügyminiszternek. Lincoln meghallgatta, minden rendben volt vele, mindent tudott, de azt mondta, ennek ellenére nem kell. „De hát miért, Ábrahám?” – kérdezte a barátja. „Mert nem tetszik az arca.” Arról nem tehet – mondja a barát, mire Lincoln: a politikus tehet az arcáról. Ennyi. Talán igaz a történet, talán nem, de nekem ez úgy maradt meg, hogy minden politikus tehet az arcáról.
Deákot most államférfinak, nemzeti hősnek tanuljuk, de a kortársai róla sem feltétlen így vélekedtek.
Kit érdekelnek a kortársak?
Csak azt mondom, hogy nehéz kortársakat ilyen idealizált államférfinak látni.
Azóta tanultak valamit az emberek. Akik most alkalmasak lennének, azok bujkálnak valamilyen egyetemi tanszéken, ott írják a dolgozataikat meg memorandumaikat a dolgozószobáikban. Valahogy eltűnt az, amit értelmiségnek hívnak. De nem azért tűnt el, mert nincs, hanem mert megvásárolták. Aki megvásárolható, az nem értelmiségi, hanem áru. Ezt sikerült elérni.
Kanyarodjuk vissza ahhoz a beszédhez. Az, hogy akkor színészként kiállt, és szerepet vállalt egy politikai eseményen, mondhatni újszerű volt.
Miért? Petőfi is mondott valamit, szegénykém, és ő is színészetből élt akkoriban.
Sok művész tartózkodik tudatosan a politikától. De mintha manapság egyre többen szólalnának fel tüntetéseken vagy köteleződnének el nyilvánosan közéleti ügyekben. Kárára válik egy művésznek, ha belefolyik a politikába?
Van, amikor egyenesen előnyére. Lehet látni, hogy hol szaporodnak fel a koncertek, és melyik társulatok nem kapnak támogatást. Ebből világos, hogy kinek éri meg és kinek nem. Az egyik oldalon morálisan éri meg, a másikon meg anyagilag. A beszédet egyébként azért mondtam én, mert más nem merte elvállalni. Be voltak szarva, hogy fejbe lövik őket valami távcsöves puskával.
Említette is néhány interjúban, hogy ön is elgondolkodott emiatt, hogy elvállalja-e.
Huszonnégy órát kértem, de aztán nagyon elszégyelltem magam két-három órán belül.
Miért szégyellte magát? Utóbb kiderült, hogy tényleg lelőhették volna.
Utólag az is kiderült, hogy nem lőttek le. Egyszer egy pszichológus azt nyilatkozta rólam anélkül, hogy ismert volna, hogy hát ez ilyen szereplési vágy volt. Ócska duma, nem erről volt szó. Mert akkor utána odamehettem volna és tarthattam volna a markomat. Minden párt megkeresett akkoriban, hogy legyek a tagja. Egyikhez se csatlakoztam. Itt volt Magyarországon az öregebb George Bush, meghívta az összes embert, aki politikusnak készült, köztük engem is, pedig én nem készültem annak. Nem mentem el, de a meghívólevél még megvan. Az ember tudja a helyét! Nekem volt egy rendes szakmám, úgy hívták, hogy színészet. Akkor minek menjek el egy párthoz?
Mióta nem hívják?
Egyszer egy nagyon rossz véleményem volt valamiről. Megkérdezték, hogy ha valami új párt lenne, milyen tanácsot adnék. És én azt mondtam, hogy üljünk le és gondolkozzunk együtt. Tehát ilyen zen buddhista alapon nem tanácsot akartam adni, hanem beszélgetni. És akkor mondtam, hogy Dél-Pest még szabad. Akkoriban még nem voltak ezek a nagy tervek, régen volt már.
Meg kéne kérdezni az ifjúságot meg a Műegyetemet, az építészeti kart, hogy milyen városban szeretnének élni a jövőben. Mert egyszer csak lesz jövő. Erre azt mondták nekem, hogy ezzel nem lehet szavazatokat szerezni. És akkor mondtam nekik, hogy ti hülyék vagytok, csak ezzel lehet.
Ez volt az LMP. Azóta nem is hívták sehova?
Fenét. Miért hívnának? Aki kibéget a csordából, azt utána nem hívják. Nem, a pártpolitika az egy különös helyzet, látszik, hogy kinek nem való.
Önnek nem?
Ott nem nagyon lehetne saját véleményem. Meg hát mondhatok valamit, de akkor azt mondják, hogy te feketeseggű vagy. Ugyan miért lennék már az? Ugyanarra a budira járunk, ugyanazt a gurigát vásároljuk, tessék már mondani, miért vagyok én feketeseggű?
A színészi pályát ajánlaná most pályakezdőknek?
Ismerek egy csomó ifjút, baromi jók. Amikor elkezdik mondani, hogy régen milyen marha nagy színészek voltak, mindig mondom, hogy igen, ezek is olyan nagyok. Már most. Ennyi erről a véleményem. Csak hát ez nem az a műfaj, amelyik el tudja tartani magát. De nem is erről szól. Van az a híres mondata Churchillnek. Amikor a hadügyminisztere pénzt kért tőle a háborúra, és azt javasolta, a kultúratámogatásból vegyenek el ehhez, Churchill azt válaszolta: de akkor miért háborúzunk?
Nehezebb most színésznek lenni, mint amikor ön kezdte?
Hát persze. Itt vannak például ezek a teljesen színvonal alatti, rettenetes sorozatok. Baromi sok jobb sorsra érdemes, komoly színész keresi ott a pénzét, mert a színházi gázsijából nem tud megélni. Ezen is el kéne gondolkozni. Szó se róla, nem őket okolom, még egy kicsit hálás is vagyok a kereskedelmi tévéknek, hogy legalább munkát adnak. De akkor ne ezen a szinten csinálják. Legyenek azon a szinten, ahol a szerződtetett színészeik vannak! Az már egy szint…
Erre az szokott lenni a válasz, hogy a közönség igényeihez igazodnak.
De ezt a közönséget ők csinálták. Ezt ismeri, nem? Ha sokszor mondanak valamit az embereknek, akkor azt el is hiszik. Pontosan ez történt.
Néz tévét?
Időnként.
Sorozatokat is?
Jaj, nagyon bírom! Mikor belenézek, először mindig marhára röhögök ezeken a szituációkon. Én vidéken élek, na. Nagyon vicces, amikor megfogalmaznak a vidék Magyarországáról mondatokat. Tudom, hogy ez nem az a műfaj, amelyik a kritikát kimeríti, vagy egyáltalán gondolkozik valamin, de azért valami alapvetőt mégiscsak kéne tudni arról, amiről szólni akar.
Ha ennyi hülye lenne egy faluban, akkor az már rég nem élne, csak ennyit mondok…
De vajon miért ők a hülyék? Már bocsánat, én ott élek köztük. Egyetlen hülye sincs. Értem, hogy van, akinek erre van szüksége, hogy fáradt a munka után, és ne kelljen már gondolkodni, de hogy csak erről szóljon…
Szokták hívni ilyen sorozatokba?
Szoktak, de mindig olyan összeget mondok, amiről tudom, hogy nem tudják megadni.
Most már több évtizede, hogy elköltözött Budapestről. Miért épp Kékkút?
Ott éreztem jól magam. Ennyi. Ott nőttem fel, ott éltem gyerekként. Akkor is azt gondoltam, amit most: hogy ott jó élni. És tényleg baromi jó: kilépek a kapun, nem verem bele a fejemet az ólomgőzbe. Egészen más madárcsicsergésre ébredni, a harmatos fűben mászkálni reggel, és nézni, hogy milyen sorrendben isznak az itatóból a madarak, mint itt a városban vakarózni reggel hét órakor, hogy akkor most keljek, ne keljek… Ott már hatkor kilök az ágy, vagy fél hatkor. Ott van miért felkelni.
Nem volt nehéz onnan Budapestre ingázni?
Fölkeltem reggel hatkor, és akkor beértem a Radnótiba vagy az éppen aktuális színházba próbára. Ha volt este előadás, azután indultam le, és akkor hajnalban megérkeztem. Így ment ez akkoriban. Ez fárasztó tud lenni; egy idő után már magától megy az autó, az nagyon nem jó. Néha megkértem a rendőröket, hogy menjenek már előttem, mert elalszom. Nagyon rendesek voltak, ki is tették a villogót. Nem mondom meg, melyik őrsön, nehogy fegyelmit kapjanak. Aztán volt, hogy amíg tartott a próbafolyamat vagy forgatás, addig Pesten maradtam. De végül is, amikor azt mondom, hogy hazamegyek, akkor Kékkútra megyek.
Több mint kétszáz filmben és több mint kétszáz színházi előadásban szerepelt…
És ez csak a fele, amit elvállaltam…
Nevezhetjük ezt munkamániának?
Nem volt bennem semmiféle munkamánia. Tényleg nem. Kérdezték ezt sokan, próbáltam megfejteni. Egyszerűen volt egy korszak, amikor az ilyen romantikusnak mondható történelmi filmek megjelentek, és akkor észrevették, hogy „jé, ez tud lovagolni meg vívni”. Más nem nagyon tudott, vagy nem eléggé. Na meg én nagyon pici koromtól kezdve tudom, hogy mi az, hogy film. De nem csak azt tudom róla, hogy hogyan kell viselkedni, azt megtanultam, hanem azt is, hogy mennyibe kerül. Én még olyan mozikban dolgoztam, amikor a nyersanyag nagyon drága volt. Nem volt mindegy, hogy kit hívnak oda. Lehet, hogy volt nálam alkalmasabb művészileg, de technikailag nemigen: én ugyanis nem nagyon hibáztam, vagyis saját hibámból nem hibáztam. És akkor persze hívják az embert. Akkor ugye az is volt, hogy maximum tízszeres túlforgatás volt bizonyos drámásoknál, hogy onnét is lehessen lopni. Volt három felvétel, és nagyjából megvoltunk. Most meg az van, hogy nincs nyersanyag és huszonhétszer felvesznek mindent.
A filmmel, azt gyanítom, jól lehetett akkoriban keresni, pláne, hogy külföldön is sokat dolgozott.
A cseheknél baromi jól, vagy akár az olaszoknál, németeknél. Magyarországon azért soha nem lehetett jól keresni. Vagyis lehetett, de nem mint színész. Volt olyan gyártásvezető, aki azt mondta, hogy „tudom, Gyuri, kevés a gázsi, lent van az író meg a rendező Keszthelyen a Helikon szállóban, utazz le hozzájuk, és mint forgatókönyvíró fogsz kapni egy csomó pénzt.” De mondom, nekem semmi közöm hozzájuk. „Nem baj, majd ott elleszel egy hétig, és akkor erre már ki tudunk fizetni”. Ilyen világ volt. Akkor se tetszett, de ezek hozzátartoztak az ókorhoz.
Az ilyesmi a mostani filmes világtól se tűnik idegennek.
Csak most nem olyan pitiáner összegekben gondolkodnak, mint akkoriban.
Mindenesetre azt mondja, jól keresett a külföldi filmekkel.
Meg a bankkal, a CIB-bel!
Hogy állt a pénzhez?
Nem nagyon érdekelt. Pimf összeg volt ez a mit tudom én, felvidéki bányabevételekhez képest. Zsebpénz!
A külföldi filmekkel az is együtt járt, hogy sokat utazhatott.
Igen, de egyfolytában forgattunk, olyankor semmit se lát az ember a városból: reggel hatkor elvittek, este nyolckor hazavittek – akkor meg már kinek van kedve sétálni? Volt, de aztán másnap meg orra estem. Nem az utazásról szólt a dolog. Harmincöt napot forgattam, mit tudom én, Prágában és környékén, aztán volt egy szombat-vasárnapom, hogy az alatt átköltözzek Szófiába, hogy ott aztán megint forgassak harmincöt napot. Mit nézzek meg ezalatt?
A birkanyájat néztem meg Szófia bejáratánál: húszezer birka ment át a sztrádán, állt az egész város. Ez volt a hatalmas emlékem Szófiából. De a legszebb is egyúttal: ehhez hasonlót sehol nem láttam! Az, hogy New Yorkban nyomják a dudát egy lószar ahhoz képest, ahogy az a húszezer birka vonult. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ezt láttam.
Ha már szóba hozta: az amerikai út nem forgatás volt, oda tényleg utazni ment.
Azt gondoltam, oda jó lenne egyszer elmenni. És akkor lett rá lehetőségem, kiesett egy jó fél év, hát azt mondtam, hogy én most elmegyek.
Miért pont Amerika?
Mert én is Karl Mayon nőttem fel, meg Cooperen. Miért ne Amerika? Aztán úgy is jártam.
Milyen Amerikát talált?
Mint aki itt keresi a gulyás romantikát. De voltak érdekes dolgok is. Béreltem egy Toyota kisbuszt, és azzal szaladgáltam. A végső konklúzió az, hogy oda születni kell. Az nem megy az embernek, hogy akkor most átváltok egy másik vágányra. Januárban mentem ki. Március 15-én aztán elmentem egy pubba. Ír pub volt, de olasz tulajdonossal. Kértem egy whiskyt. Kirakott egy pohárral. Mondom öcsi, te el vagy tévedve, én európai vagyok: egy whisky az egy üveg. Hozott egy üveget. „Milyen alkalomból fogunk sírni?” – kérdezte tőlem. Hát, mondom, nálunk otthon Magyarországon március 15. van, és jó lenne hazautazni. De nemcsak a nemzeti ünnepért, ez csak apropó, hogy lehessen piálni. Azt mondja, hát Magyarország, Lajos Kossuth? Mondom, Garibaldi? Aztán ő is kivett az automatából egy Marlborót, én is; ő Garibaldira ivott, én meg Kossuthra, elég jól eltartott reggelig az egész buli. Akkor aztán azt mondta, hogy hát tudja mit? Ne utazzon még haza, ennyit azért ki lehet bírni, én már ötven éve bírom. Úgyhogy maradtam még, ez meg egy alaptörténet lett nekem.
Mit vár 2026-tól?
Szép gurulós számok, ott vannak a nullák meg a hatos – vannak kerekei ennek a dátumnak, kétségtelen. Mondhatok egy nagy szót?
Persze.
Honderű. Hallotta már ezt?
Nem. De szép szó.
A romantikának volt ez egy kifejezése, amikor a nyelvújítás kezdődött. Honderű. Az nagyon ráférne erre az országra.
The post Cserhalmi György: Honderű. Az nagyon ráférne erre az országra first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
