„Mégsem fog jönni a Becsó”, mondják a közmunkások, és lassacskán szétszélednek. Kár, jó lett volna személyesen találkozni Becsó Zsolttal, a nógrádi 1-es választókerület fideszes országgyűlési képviselőjével – lettek volna hozzá kérdéseink. Bő egy héttel korábban próbáltuk a helyi Fidesz-iroda segítségét kérni ahhoz, hogy beszélhessünk vele, visszahívást ígértek, amiből idáig nem lett semmi. Hétfőn viszont azt az információt kaptuk, hogy a politikus reggel nyolckor rövid bejárást tart a híres-hírhedt Zöldfa úton, az egyik salgótarjáni szegregátumban, ami a munkanélküliség és a járványszerűen terjedő drogok által sújtott város egyik szomorú szimbóluma.

A Zagyva-völgyben megbújó, hegyek ölelte Salgótarján még ebben a morcos, hideg, szürke időben is olyan, mint egy kopottas ékszerdoboz. Mintha egy rakoncátlan gyerek rakta volna össze terepasztalon mindenféle, a keze ügyébe kerülő városképi elemből – van itt elit villanegyed, elhagyott gyártelep, panelsor, robusztus, a szocialista éra összeszorított munkásöklöket idéző épületeit felvonultató városközpont, és persze tó, patak, körben pedig fenyvesekkel befutott sziklák, bazaltoszlopok és várromok.

A Zöldfa útra egy helyi drogellenes aktivista, Hranek Krisztián invitált minket, akinek tevékenységéről a Partizán készített dokumentumfilmet. Néhány hónapja ugyanis egymaga kezdett harcolni a füst ellen.

Bedrogozott gyerekek az utcán

A füst, más néven fólia vagy kristály valójában a metamfetamin nevű, viszonylag olcsón beszerezhető és rendkívül veszélyes partidrog, ami nagyon elterjedt a magyar vidéken, különösen a szegény és kilátástalan területeken. Ahogy korábban írtuk, a miskei gyermekgyilkosság hátterében is ennek a kábítószernek a használata állt, és ez a szer jellemző olyan településeken is, mint Tarnazsadány, ahol a kormány meghirdette a drogellenes háborút tavaly tavasszal.

Hranek az ötvenes éveit taposó, sportos kiállású férfi, sokáig kidobóemberként dolgozott a környéken. Azt mondja, akkor kezdte harcát a drog felszámolásáért, amikor egy bekristályozott gyereket talált az utcán.

Tizenhárom év körüli volt, remegett, a szemei felakadva. Odaszaladtam, néztem, lélegzik-e, mértem a pulzusát, ordibáltam, hogy »azonnal hívjatok mentőt”, kezdtem masszírozni, és egyszer csak ott termett az apja, kikapta a kezemből, bevitte, hogy nekem ehhez semmi közöm. Hazamentem, leültem az ágyamra, megmondom az igazat, sírtam is, kikészültem; nekem is vannak gyerekeim.

Ekkora elhatározta, hogy senkinek „nem engedi” a drogozást.

2025. március 4-én kiírtam a Facebook-oldalamra, hogy a terepet be fogom járni. Másnaptól kint voltam, napi 17 órát vagy többet, reggel nyolctól hajnal háromig is sokszor. Három hét után csatlakozott mellém harmincegy ember. Szétszóródtunk, bejártuk a Baglyast is, és mindenfelől kaptam az üzeneteket, hogy gyertek, segítsetek, mert itt is meg itt is káosz van. Aztán jó pár társamat megfélemlítették; nem volt hál’istennek ütés meg sérülés, csak szóváltás, kiabálás, de megijedtek az emberek, a harmincegyből kilencen maradtunk. Azt mondtam, amíg nem vehetik fel a polgárőrmellényt, ne is jöjjenek ki terepre, mert féltem őket. Ugyanakkor egy csomó információt sikerült szereznem a lakóktól, hogy hol vannak a dílerek, és kik azok, ezeket az információkat át is adtam a rendőrségnek.

Hranek végigmutat a csaknem üres reggeli utcán, és azt mondja, sokszor akár ötvenfős csoportosulások voltak, várták a kábítószert a fogyasztók.

De a drogbiznisz itt nem úgy működik, hogy megérkezik a díler, és teríti az anyagot; a dílerek helyben laknak, hozzájuk járnak fel a többnyire fiatal drogosok, csak a megfelelő jelre várnak, hogy megjött az anyag és tiszta a levegő. Ezért Hranek módszere az, hogy nem engedi fel a vevőt az eladóhoz.

Elmondása szerint a működése kezdete óta rengeteget javult a helyzet, de még sok tennivalója van, amíg sikerül teljesen felszámolni a drogkereskedelmet a Zöldfa, Hársfa és Déryné út által határolt szakaszon, valamint az ide jó pár kilométerre fekvő Baglyasalján.

„Egy idő után rájöttünk, hogyha én a Dérynén vagyok, akkor a Zöldfán és a Hársfán árulnak. Ha felmegyek a Zöldfára, megcserélődnek. A dílerek értesítették egymást. Utána váltottunk arra, hogy odaállok a bérház elé, csinálok videót, közzéteszem, hogy ez a tömb a problémás, és akkor megijednek, inkább nem mennek oda.”

Nem egészen értem, egyedül hogyan tudna feloszlatni egy akár több tucat fős, erősen motivált tömeget; nem ütközik-e fizikai ellenállásba, nem fél-e, hogy baja esik.

Az első két hétben olyan üzenetek jöttek, hogy elkapunk, baseball-ütővel leütünk, meg hasonlók. Megüzentem nekik a Facebookon videóban, hogy jöjjenek csak nyugodtan. Nem engedem meg magamnak, hogy féljek.

„Nekem is van két gyerekem, és lassan már abban a korban vagyok, hogy jönnek az unokáim. Hová fogom kihozni őket? Ide, erre az utcára? Valamit tenni kell. Van egy beteg gyerekünk, a nagyobbik. Agyvérzéssel született, 20 éves, iskolába jár, szinkronszínész, zseni, még műtétjei lesznek, és azt mondják, hogy ő is drogot árul. Már ilyeneket találgatnak ki. Engem is mocskolnak, de nem érdekel. Azért sincs fizikai konfliktus, mert nem úgy lépek fel. Azt mondom, nincs neked itt dolgod, kérlek szépen, hogy menjél másfelé. És akkor morog, méltatlankodik, de szót fogad. Védtem régen sok diszkót, meg bokszoltam 25 évet, és igyekszem tartani a formámat. Megkapom a tiszteletet, hallgat rám az utca, de megadom a szép szót én is mindenkinek. És amióta csinálom, sokat javult a helyzet. Se a családok, se az idősek nem bírtak lejönni már, féltek a drogosoktól.”

Minden nap meg kell harcolni a túlélésért

Az utcán a közmunkásokon kívül csak néhány ember lézeng, többen sietősen iskolába terelik a gyerekeket. Egy középkorú férfi bermudában, pólóban, papucsban jön ki a fagyos reggelbe, kezében szatyor. Cigarettára gyújt, de ahogy meglát minket, visszafordul.

A betonlépcsőn üvegszilánkok és vakolatdarabok ropognak a talpunk alatt. Sok itt az elhagyott lakás bedeszkázott vagy furnérlappal fedett ablakkal. Bemegyünk egy ilyen lakásba, alufólia darabok szanaszét, szemét; erős szagok, vizelet, poshadt testnedvek és vegyszerek szaga. Az egykori szobában rossz matrac, Krisztián szerint itt emberek szoktak aludni. Nyüzsög az élet az ilyen helyeken sötétedéstől reggelig. Bár a kristályt fogyasztják orrba szívással és intravénásan is, leggyakrabban alufóliába vagy szétszedett villanykörtébe rakva hevítik, aztán belélegzik a füstjét. Egy ideig felpörget és boldog állapotot okoz, de viszonylag hamar elmúlik a hatása, és a fogyasztó újabb adag után kezd sóvárogni.

Öntudatlan állapotba kerülnek. Azt se tudják, mit csinálnak, akkor jönnek rá, amikor szembesítik őket. Van, amikor levetkőznek meztelenre, és úgy szaladgálnak. Törnek, zúznak, kitörik az ablakot. Szétdobálnak mindent, és már elnézést, de szarnak, hugyoznak mindenhová. A lépcsőházakból kiszedik az ajtókat, kilincseket, lámpaburákat, a kábeleket, és eladják a fémet. Ha bejelent valaki egy dílert, és elviszik, másnap vagy harmadnap megint kint van.

Az egyik közmunkás azt mondja lent az utcán: a politikusok évtizedek óta ígérgetik, hogy rendbe hozzák a környéket, jönnek a fejlesztések, és Salgótarján egyes részein csakugyan látszanak felújítások, de a szegregátumokat a pénz meg a fejlesztés mindig elkerüli.

„98 ezer forintot kapok. A rezsiszámla, fűtés, víz, villany megvan 30 ezer, télen még több is. A közös költség hétezer. Van olyan közmunkás, aki albérletet is fizet. Marad 30–35 ezer egy hónapra ennivalóra, ruházatra, és akkor még nem romlott el semmi. Ez a jövő a fiataloknak? Mit csodálkoznak akkor, ha elkezdődik a bűnözés? Miért nem kapnak tisztességes fizetést a közmunkások, amikor normálisan elvégzik a dolgukat? Nekünk ki kell menni a nagy mínuszban, meg az esőben is. Ha havazik, akkor meg azért. Mi ez a pénz?

És akkor dicsekednek, hogy egymillió forint lesz a minimálbér… Hol vagyunk mi attól?

Salgótarján fideszes város? – kérdezem.

Sokáig (2014 és 2024 között) ellenzéki városvezetés volt – mondja Hranek. „Csak legutóbb már mindenki reménykedett, hogyha a Fidesz nyer, változások történnek, mert a kormány csak a fideszes önkormányzatoknak ad pénzt. Hát elkezdtek gondolkodni az emberek, összebeszélt mindenki, hogy szavazzunk a Fideszre, hátha jobb lesz.”

„És csalódás lett” – szól közbe az iménti közmunkás.

„Sokkal rosszabb lett – mondja Hranek. – Nincs semmi az égadta világon. Nincsenek olyan lehetőségek, mint nekünk fiatal korunkban, hogy bemegyünk és biliárdozunk egyet, vagy megiszunk egy jó kávét. Kallódnak a fiatalok, nincs közösség, ami inspirálná őket, pedig híres emberek voltak régen Salgótarjánban, a mi generációnkban. Festőművészeink, szobrászművészeink vannak. Nagy zenészeink, mint a gitárművész Snétberger Ferenc. Itt volt a Hranek család, az én családom, rengeteg komoly bokszoló volt a városban, országos bajnokok, világbajnokok, a boksz fellegvárának hívták Salgótarjánt. Nagyon jó focistáink voltak. Csak jött a rendszerváltás, és onnantól évről évre romlott a város állapota. Sorolhatnám a síküveggyárat, az öblösüveggyárat, az acélgyárat, ez mind bezárt.”

Már csak nagyon kevesen ingáznak.

Ott a benzinkúton meg szokott állni a kocsi, hajnal négykor beülnek, és hazafelé este nyolcra szállnak ki. Kinek kell ez a munka, őszintén? Ez már nem élet. Ez rabszolgaság. Van, aki tízre ér haza, beér a szobába, már dől is az ágyba. Pár óra múlva csörög megint az óra, kezdődhet minden elölről. Mondják, hogy a gyerekek sokszor már alszanak, amikor ők este megjönnek.

Telik az idő, és Becsó Zsolt nem jön. Néhányan úgy vélekednek, valaki talán megüzente neki, hogy itt vannak az újságírók. De lehet, hogy más dolga akadt.

„Itt az utcában volt egy húszéves gyerek, bement a Sparba, lopott egy tonhalkonzervet, lebukott. Nyolc hónapja bent van. De ha a dílert beviszik, nemsokára kint van megint. Egy húszéves gyerek, akinek az a bűne, hogy éhes volt… Ha jószívű ember lett volna a tulaj, nem a rendőrt hívja, hanem ad neki még egy kis kaját, és azt mondja: menjél, lakjál jól, de máskor ilyet ne csinálj. Tönkre tenni egy gyerek életét meg jövőjét, hogy priusza legyen” – csóválja a fejét Hranek.

„Jobb, ha megmondom, ne más írogassa kommentbe: én is megjártam a börtönt, ez az igazság. Tizenhárom évvel ezelőtt volt egy verekedés.

A bátyámat itt a parkolóban meg akarták verni. Szaladt felé nagy lendülettel egy ember, adtam neki egy pofont, hát, sajnos a levegőben felemelkedett, és a feje előbb leért, mint a teste, és egy kavics kilyukasztotta a koponyáját.

Hála Istennek, túlélte. De kaptam érte négy évet, le is ültem, de onnantól kezdve engem nem érdekel semmi, csak a család, meg az, hogy hasznos legyek a társadalomnak is. Régebben füveztem, nem tagadom. Már nem fogyasztok semmit tizenhárom éve. Amúgy az a véleményem, hogy minden drog rossz, meg az ital is pusztítja az embert, de ha bármelyik kristályos gyerek szüleit megkérdezik, boldogok lennének, ha a fiuk vagy lányuk csak füvezne. Nem akarom népszerűsíteni, Isten őrizz, félre ne értsen! De a fűtől lenyugszik, nem fog balhézni; hazamegy, kieszi a hűtőt, másnapra kialussza. Ezektől a drogoktól meg leépülnek nagyon gyorsan, ha nem sikerül abbahagyni. Amelyik rászokott, annak nem börtön kéne, hanem orvosi segítség, hogy vissza tudjon illeszkedni.

Meg olyan jövő, amiért érdemes józannak lenni és dolgozni.

Vágyak és vélemények az Acélgyári úton

Hranek Krisztián civilként igyekszik harcolni a drogterjesztők ellen, miközben működik egy állítólag a polgármesteri hivatal által támogatott, roma önkéntesekből álló csapat is a városban Gyár Acél néven. Hranek úgy tudja, és mások is mondják, hogy fideszes csapatról van szó, bár a Facebook-oldalukon nem találtuk nyomát annak, hogy részt vennének a kormánypárt kampányában. Főként az Acélgyári úton végzik a tevékenyégüket, és Salgótarján belső területein, a legkeményebb helyekre viszont – a Zöldfa úti szegregátumba és Baglyasra – nem járnak, legalábbis Hranek szerint. Szerettük volna bemutatni a polgárőr csapat tevékenységét is a riportunkban, de az írásos megkeresésünkre nem reagáltak.

Az Acélgyári út eleje egész takaros, rendben vannak a házak és az útburkolat is, aztán ahogy elmegyünk a templom és az általános iskola mellett, az út végén levő egykori acélgyár felé, ahol most az Éltex Kft. veszélyeshulladék-feldolgozó telepe áll, lépésről lépésre haladunk mélyebbre az enyészetbe. Bizonytalan, repedt vakolat a házakon, lógó redőnyök, felpúposodott járdák, kosz és szemét mindenfelé.

Egy kicsi, valamikor vörösre festett, szinte romos házikó ajtaján kopogtatunk.

„Tessék!”

Jól be van fűtve, bömböl a kályha, szabályosan megüt a meleg. Fiatal nő ereszt be minket, a száradó ruhák közt a konyhában épp rántottát süt, fél szeme a tévén. Lenkének hívják, tizennyolc múlt, a szülei éppen dolgozni vannak, testvére iskolában. Hogy milyen itt az élet? Amúgy nagyon jó. Négyen laknak az aprócska házban. Az apja itt dolgozik az utcában, alkalmazottként egy szerelőnél. Édesanyja bolti eladó. Nem saját a lakás, bérlik. Lenke gimnáziumba jár Bátonyterenyére, kitűnő tanuló.

Ügyvéd lesz, közli eltökélten.

*

Kiszédülünk az utcára, vissza a jóleső hidegbe. Végigsétálunk az úton, el a bezárt boltok, aztán az orvosi rendelő, a megereszkedett feliratú gyógyszertár és a Coop előtt, ahol fiatalok ácsorognak, de a közeledtünkre szétrebbennek.

A házak közt néhol kupacokban áll a szemét. Aztán az egykori gyár mellett kitágul a táj, rozsdától tarka fémcsövek és vassínek vezetnek a fás-bokros dombok közé.

Visszafelé jövet pihenő közmunkásokat szólítunk meg, három férfi; egyikük elhúzódik a kérdéseinkre, a másik kettő válaszolgat: egy fiatalabb szürke dzsekiben, egy idősebb sárga láthatósági mellényben.

– Mit szeretne, mit mondjunk? – nevet a fiatalabb. – Szeretünk ide járni dolgozni. Nagyon sok a pénz. Könnyen elvagyunk. Jaj, nehogy elhiggye, csak viccelek.

Mik a lehetőségek?

– Ez a lehetőség, ni – mutat körbe. – Meg ha valaki elvisz Pestre dolgozni, esetleg az. Amúgy ez is ritka. Hatvanba el lehet menni, olcsóbbak a boltok, jobb a fizetés. Tarjánban a bolt olyan drága, mintha itt élne a felső tízezer.

Aztán aki odébb állt, mégiscsak visszaszól, emelt hangon:

– Apcra jártam négy évig dolgozni innen. Nem volt rossz, egy óra alatt odaért a busz. Ott jobb a pénz, meg olcsóbbak a boltok, mert Tarjánban nincs CBA. Pestre jártunk föl, mikor is, fél éve kábé. Olcsóbb volt Pest, mint Salgótarján. Laktam is Hatvan mellett, Petőfibányán, és amikor visszaköltöztem Tarjánba, anyám leküldött ide a boltba, hogy akciós a kávé, ezerkétszáz forint. Hát, mondom, ott meg nyolcszázért veszem a Segafredót. Akció nélkül. És a Segafredo kicsit más, mint a Paloma.

– Mindig azt várjuk, hogy jobb lesz, hogy valami történik. Évről évre. De csak nem történik semmi – mondja az idősebb. A többiek bólogatnak.

Mit várnak a közelgő választástól?

A láthatósági mellényes férfi válaszol először.

– Az egyik ezt ígérget, a másik azt; ki tudja, melyiknek higgyünk? Gyorsan fordulhatnak a dolgok, az meg veszélyes. Én azt mondom, amit Orbán már megoldott, azért az jó a családoknak. A sok kedvezmény. De, ha megválasztják a tiszásat, ki tudja, abból mi lesz?

– Csak hát a fideszesek is lopnak, mindenki tudja – szól közbe az a férfi, aki odébb húzódott. A másik rávágja:

Na, igen, de én azt mondom, hogy aki már megtöltötte a zsebét, az hadd maradjon, mert legalább most már visszaforgathat valamit. A fideszes képviselő, a Becsó itt van több mint tíz éve. Neki biztos az az érdeke, hogy tényleg jobb legyen mindenkinek. Aki már jóllakott, az tud adni valamit a többinek is. A Fidesz azért mindig csinál valamit. Mindig emel, ha nem is sokat, de emel. És azért általában betartja a szavát.

Tudja, hogy ki a Tisza jelöltje?

– Nem tudom, hogy itt kije van a Tiszának, vagy van-e egyáltalán.

Szafkó Zoltánnak hívják.

Megvonja a vállát.

– Nem hallottam róla. De ahogy beszélgetek itt az emberekkel, azt veszem észre, többnyire így gondolkoznak, ahogy én. Nem sok a pénz, kínlódni kell, de valami mindig van. Viszont ha a Tisza el akar venni minden lófaszt, miért szavazzunk rá?

Konkrétan mit akar elvenni a Tisza?

– Hát minden támogatást, a tévében csak ez megy. De azt, hogy a Tisza mit akar konkrétan, nem halljuk.

Nem járok fórumokra, meg ilyen helyekre. Amit a tévében mondanak, azt hallgatom, nézem.

– Most egyelőre inkább digitális kampány van, fent a Facebookon – mondja a fiatalabb. – Ott harcol mindenki, olyan szinten, hogy még a családtagok is összevesznek egymással.

– A háborúnak senki nem örülne – mondja az idősebb. – Abból ki kell maradni, még akkor is, ha nehéz a megélhetés. És akkor még csak ketten vagyunk az asszonnyal. Kétszázat keresünk összesen. Abból fizetjük az albérletet, az nekünk pont szerencsés, mert csak harmincezer; igaz, hogy szoba-konya, és csak víz van bent meg áram. Fával tüzelünk. De amúgy van, aki nyolcvanat is kifizet az albérletért, vagy ha sok a gyerek és nagy lakás kell, felmegy az akár százötvenig.

Gyerekei nincsenek?

– Nagyok, nem kell eltartani őket. Már ők segítenek nekünk. Ez a szerencse. A fiam vállalkozó. Minden hónapban jön, húszezerért bevásárol nekünk. Az nagy segítség.

És azt mondja, maradjon minden így?

– Én azt mondom, ennél rosszabb már ne legyen.

„Magyar Pétert én felakasztanám”

Elkerülünk a Beszterce-lakótelep felé, itt rendezettebb a környék, valamivel pezsgőbb az élet a tízemeletes paneldzsungel tövében; igazságtalan lenne az egész várost egybefüggő nyomortelepnek gondolni. Errefelé legalább nyitva vannak a boltok, üzemelő étterem is akad, tehát a tehetősebb városbélieknek is kínál pénzköltési lehetőséget a környék. Ugyanakkor a házak már vedlenek, pattogzik a falakról a festék. Talán a kora februári idő meg a nyomott hangulat okozza: szürke az aszfalt, szürkék a házak, és ugyanolyan aszfaltszürke az ég is.

Kimegyünk a tóhoz, mert azt hallottuk, hogy szép. Csakugyan az, most egybefüggő jég borítja, a környező dombok mögül idekandikál a lakótelep, és mint a városban mindenütt, itt is jól láthatók az egykori élet nyomai. A sétány meg körben a park most is szépen gondozott. Strandfürdő volt itt egykor, úszóversenyekkel. Most már a dobbantók üresen meredeznek, a megállíthatatlannak bizonyult iszaposodás miatt a fürdő rég nem üzemel, de a horgásztóban nagyon jó halak vannak, busa, ponty, sőt még néhány jókora harcsa is.

Bemegyünk a városközpontba. Itt áll a Nógrád Vármegyei Szent Lázár Kórház, az épület fel van újítva, és jelentős fejlesztések történtek belül is az elmúlt években, ami szükséges is volt, mert Kelet-Nógrád nagy részét ez az intézmény látja el. Az orvos- és nővérhiány változatlanul hatalmas gond a környéken, az egész megyében alig találni szakképzett ápolót, a háziorvosi praxisok jó része is betöltetlen. Ennek megfelelően, meg persze az egészségtelen életmód, a depresszió és az elöregedés miatt a nógrádi lakosság egészségi állapota a legrosszabb az országban.

A rendelőnél megállunk, jönnek kifelé az emberek. Idős párt szólítunk meg. A férfi lassan, nehézkesen leül; a combtájékát tapogatja fájdalmasan.

– Ide járok kezelésre, injekcióra Karancsaljáról. Ha Tarjánt elhagyjuk a busszal, az első falu.

És milyen az élet ezen a vidéken?

Semmilyen. Nyomorúság meg betegség

– mondja a felesége, és előkotorja a cigarettatárcáját. – Ide kell járni, mert a faluban már lassan semmi sincs, még gyógyszertár sem. És egyre rosszabbul van az ember. Én 65 kiló voltam, 38 vagyok most. Mert emésztem magam, mert a férjem a mindenem – teszi hozzá, és elpityeredik.

– Én meg 80 kiló voltam, aztán 65 lettem – teszi hozzá a férfi. – Prosztata. Akkora nagyobbodással kezdődött, hogy nem tudtam vizelni, most is be vagyok csövezve.

– Biztosan meg fog gyógyulni – szalad ki a számon, magam sem értem, hogy miért.

– Jézus nevében, ámen – vágja rá az asszony. – Járunk a kezelésekre, drága uram, annyiszor voltunk itt, hogy már is nem tudom, néha föl kell írni papírra, hogy hová és mikor kell jönni. Otthon a faluban több mint nyolcvanéves a háziorvos, az szinte csak alszik. Ilyen kezeléseket nem tud adni, csak beutal.

– Van olyan kezelés, amit havonta adnak, van, amit háromhavonta. Minden hónapban vért vesznek, és az orvos a vérből megállapítja, hogyan alakul a szervezet. Most is kimutatták, hogy kevés a vastartalom a véremben. Felírtak tápszert meg tablettát, meg nem tudom én, miket – mondja a férfi. – Gyengének érzem magam. A lábam is olyan, hogy száz méter után le kell ülnöm.

Milyen lehetőségeik vannak az embereknek itt, Kelet-Nógrádban?

– Nulla. Van egy lányom, Győrben dolgozik, pénztárban. Úgyhogy csak telefonon értekezünk. Nagyon drága a költség, uram. Néha azért hazajön – mondja az asszony.

– A munka nagyon jó volt valamikor – mondja a férfi. – De megszűnt az öblösüveggyár is. Üvegfúvó voltam ott évtizedekig.

– Én meg ugyanott dolgoztam leszedőként – meséli az asszony. – Ott ismerkedtünk meg negyven éve.

Kacér mosollyal néz a férfira.

– Én fújtam az üveget, ő meg vitte a szalagra, mert ugye a hűtőszalagra el kellett vinni a kemencétől. Harminc évet húztam le ott, de bezárt a gyár. Ötven voltam akkor, elmentem a tűzhelygyárba felvételre, azt mondták, túl öreg vagyok. A tűzhelygyár most is működik. De a többi kifújt, ott eszi őket a fene.

– Jól is kerestünk egyébként, a mai árakhoz képest nagyon jól – mondja az asszony.

– Az első fizetésem a hetvenes évek végén, amikor leszereltem a seregtől, háromezer forint volt, később már ötezer; ma az nagyon nagy pénz lenne – feleli a férfi.

– Ötezer forint ma semmi. Tízezret fizettünk ma pár gyógyszerért. Most kapjuk a 13. meg a 14. havi nyugdíjat, áldja meg a Jóisten, az nagy segítség lesz nekünk.

A gyógyszer sok pénzt elvisz?

– Rengeteget, harminc-negyvenezer havonta csak az enyém, és akkor még ott van szegénykém ilyen betegen. A nyugdíj nagy része a gyógyszerre megy. Bőven nyolcvanezer forint csak a kettőnk gyógyszere, és akkor még egy kenyeret se vettünk. És még egy kicsit félre is kéne tenni, mert a mai világban nem lehet tudni, mit hoz a jövő.

Például választást, most áprilisban.

– Én a Fideszre szavazok – mondja az asszony, a férje pedig bólogat.

A Viktorra, mert ő az egyetlen esélyünk. Én személyesen tartom is vele a kapcsolatot.

Komolyan mondja?

– Meg tudom mutatni. A Viktor mindenről beszámol nekem. Ha írok, rögtön visszaír.

Az asszony az arcom elé tolja a mobilját. „Köszönöm az üzeneted. Ez a chatcsatorna csak egyirányú, de számítok rád. Maradj velem, mert naponta küldöm a friss híreket, üzeneteket neked!” – írta Orbán Viktor a legutóbbi üzenetében a chatcsatornáján, amit az asszony szívecskés emojikkal köszönt meg.

– Azért ez sokat jelent az embernek – mondja.

Azt tudják, hogy ki a tiszás jelölt?

– Minek is hívják azt a bohócot? – kérdi a férfi.

– Brüsszel Peti – vágja rá az asszony – Részeges! Két kézzel fogja a sört. Hallottak még ilyet egy minisztertől? Az egy embertelen valaki, én felakasztanám. Pedig egy csirke nyakát sem tudom elvágni.

És a helyi fideszes képviselőt, Becsó Zsoltot ismerik?

– Ismerem, van otthon fényképem is róla – mondja a férfi. – Adott naptárt meg tollat, rajta van a neve.

– Muszáj rájuk szavazni – mondja az asszony –, mert ha jön a háború, akkor nekünk kaput.

Nekünk az a legfontosabb, hogy béke legyen, egyetértés, szeretet, és ezt csak Viktor tudja megadni. Meg azért ez a 13. havi meg a 14. havi nagy segítség.

És ahhoz mit szólnak, hogy sokan elégedetlenek a kormánnyal?

– Nekik azt mondom, hogy ilyen jó kormánya a magyaroknak még nem volt – mondja a férfi.

Fiatalabb nő lép oda hozzánk, kér egy cigarettát az idős asszonytól, rágyújt.

– Itt az ellátás jó, a doktorok is jók – mondja. – Nagyon jó krémet kaptam a kezemre, mert meg volt égve.

Zagyvarónáról, a szomszédos településről jár kezelésre. Ide járt dolgozni másfél évig közmunkára. Rendben volt minden sokáig, csak a férjével voltak bajok, alkoholizmus, drogfüggőség, aztán most egyedül kell boldogulnia.

– Nincs munkám – mondja. – Valami normálisat szeretnék, értelmeset. Amit, ha elvégzek, ki van téve a pénz; ezt kell megcsinálni, és mehetsz haza. A lakásomon lejárt a biztosítás.

Nem tudtam fűteni, amikor az a nagy hideg volt, agyon voltam fagyva, nem jött senki segíteni, kötőhártya-gyulladást is kaptam. Ellopták a fámat az udvarból, nem tudok másikat venni. Most próbálok intézni valamit. Az önkormányzatnál azt mondták, oldjam meg. Adtak tízezer forintot és kész.

Úgyhogy szociális segélyen vagyok. Könyörögtem, vegyenek fel közmunkára, jó nekem a temető is, azt rendben tartanám, ott van a közelemben. Akartam jönni ide a kórházba takarítani, beadtam a lapot, de nem kellek. Úgyhogy várom a jó szerencsét.

És mit vár a választástól?

– Hát, nem tudom, hogy ebből lesz-e valami. A Magyar Pétert nagyon szeretném. Orbánt már nem annyira.

– Anyukám! – rivall rá rémülten az idősebb asszony – Ha a Magyar Péter jön, akkor te mész a föld alá! Az ott hazudik, ahol csak tud! Lesz itt olyan háború, hogy mind megdöglünk!

Ismerik a helyi tiszás jelöltet, Szafkó Zoltánt?

– Nem – feleli a fiatalabb asszony.

És a fideszest, Becsó Zsoltot?

– Ő járt mifelénk, adott a gyerekeknek mikuláscsomagot, játékokat, utána szavalt a színpadon, de nem ment oda szinte senki, így megunta és lejött. Ennyit tud. Aztán csak röhögött. Én meg úgy voltam vele, hogy te meg mit nevetsz? Miért nem adsz?

Az idősebb asszony sötét tekintettel néz a fiatalabbra.

– Ez is egy tiszás. Nem akarom elhinni. Már sajnálom, hogy adtam neki cigarettát. Magyar Péter… Hát honnan jött elő az a kis majom?

– A Fidesz soraiból – lép közelebb egy kerekded arcú, pirospozsgás férfi, a sapkáján jelvény, a jelvényen a New York-i Szabadság-szobor látható. – Elárulta a Fideszt. És a saját családját is.

– Rohadt gazember – helyesel az idős asszony. – Én fölakasztanám. Utálom, mint a bűnömet.

Szintén fideszes, ugye?

– Az bátorkodom lenni – mondja a kerekded arcú férfi. – Mindig is konzervatív voltam. Ronald Reagannel beszéltem is telefonon, úgy tolmácsolták oda-vissza.

Ronald Reagannel beszélt telefonon?

– Még a nyolcvanas években történt. Felhívtam a Fehér Házat. Nagyon kedvesek voltak, átadták az üzenetet. Amikor pedig ott volt Berlinben, és mondta, hogy Mr. Gorbacsov, döntse le a falat, majd ment egy kiállításra a Reichstagba, tudtam, hogy az első sorban kell lennem a kordonnál. Korábban már, mint nagy rajongója, küldtem magamról fényképet a Fehér Házba, és ő is küldött, rá van írva, hogy „hello, Gábor”, aláírás: Ronald és Nancy Reagan. És amikor elment előttem, odaszóltam, hogy hello, Roni! Megismert! Megengedte, hogy így szólítsam! És ezt mondta: „á, Hungary, friend!” Kezet fogtunk. Csak néztek az emberek, hogy nálam megáll az elnök. Az volt a hobbim, hogy gyűjtöttem külföldi államfők, királyok aláírt fényképeit. Van fotóm Fahd királytól, zászlót is küldött Szaúd-Arábiából, van Erzsébet királynőtől levél meg aláírt fénykép a Buckingham-palota fejlécével, van dedikált képem Margaret Thatchertől.

Mivel foglalkozott a nyugdíj előtt?

– Mozdonyjavító voltam meg autójavító, buszjavításokat is végeztem. Dolgoztam a Volánnál, a MÁV-nál is hosszú ideig. Jól lehetett keresni, meg ingyen volt a közlekedés. Most meg már egyre nehezebb minden.

Megérkezik a busz, mindannyian felszállnak. A beteg férfi nehezen lép föl a lépcsőre, a felesége fogja a könyökét. Miután becsukódik az ajtó, az idős nő, aki az előbb még az akasztásról beszélt dühében, visszainteget az ablakon keresztül.

„Nem csak az a lényeg, hogy ki a főnök”

Lézengünk a városközpontban, kora délután van. Jó lett volna meghallgatnunk Salgótarján vezetőit is, hogy merre látják a kiutat a szociális válságból. A fideszes polgármester, Kreicsi Bálint nem tud nyilatkozni, combnyaktöréssel ápolják, az alpolgármesterek pedig – Fenyvesi Gábor és Tolnai Sándor – egyéb, közelebbről nem ismertetett okból nem kívántak sem személyesen, sem telefonon interjút adni. A városházi kabinetfőnök azt mondta a telefonban, „nem látja”, hogy egy ilyen interjú egy hónapon belül összejöhet. Felajánlotta az írásos interjú lehetőségét, ám ezzel nem éltünk.

Sietősek az emberek, a legtöbben bevásárlószatyrokat cipelnek, de látunk csoportokba verődött fiatalokat is. A vasútállomás és a buszpályaudvar környékén a legsűrűbb az élet.

Két férfi vár a távolságira a buszpályaudvaron, az egyik piros, a másik sötétszürke dzsekiben.

– Itt lakom, de eljárok dolgozni Jászberénybe. Több mint három óra az út oda-vissza, néha több. Felkelek hajnal négykor, este nyolc-fél kilenckor jövök haza. Pedig volna kivel tölteni az időt, van négy gyerekem, tizenkét unokám. Mindegy, meg kell tenni, mert Tarjánban nincs munka. A téeszek is megszűntek – mondja a sötétszürke dzsekis.

– Ha ez ember kicsit idősebb, nem talál semmit – teszi hozzá a piros dzsekis férfi.

Negyvenhat év felett már nem kellesz. Közmunkát lehet kapni, de azt is csak akkor, ha van valami csókos a hivatalnál, aki elintézi. Úgy állnak sorba az emberek, hogy azért a kis éhbérért csinálhassanak valamit.

Budapestre járnak még sokan, meg Esztergomba, az autógyárba, ott van szálló is.

Milyen a közbiztonság?

– Nem valami jó. Minden tele van drogos bandákkal, főleg estefelé. Randalíroznak, meg vannak őrülve attól a szartól. A rendőrök se csinálnak velük semmit, nem viszik be, vagy ha igen, kiengedik. Csak fölös papírmunka az egész. El van itt engedve minden, senki nem akarja rendbe hozni az életünket. Az embernek magának kell küzdeni, amíg az ereje bírja.

Mit szólnak a közelgő választáshoz?

– Megmondom őszintén, nem vagyok elfogult senkivel, de az Orbánra fogok szavazni, mert a Tisza meg ez a Magyar Péter nem normális – mondja a piros dzsekis férfi. – Ha átgondoljuk az egészet kulturáltan, hogy ő mit akar fölajánlani, az nevetséges. Mit adhat? De komolyan! Semmit.

Úgy érzi, hogy egy Tisza-győzelem után rosszabb lenne a helyzet, mint most?

– Szerintem igen.

– Én nem tudom – tűnődik a sötétszürke dzsekis férfi – az egyik azt beszéli, a másik azt, én meg vizsgálgatom, hogy mi lenne a jó. Most annyi legalább megvan, hogy a Fidesz segíti a családosokat, négy gyerek után nem kell adót fizetni, meg a fiatalok is adómentesek. Ezt a Tisza szerintem nem tudja utánuk csinálni. De meg kell gondolni a dolgokat alaposan. Aki okos meg ügyes, és dolgozik, azért annak van lehetősége most is. Ezt már tudjuk, hogy milyen. Megszoktuk, ismerjük a hibákkal együtt. Hogy a Tisza milyen lenne, azt nem tudhatjuk így előre.

De ha csak a fele igaz annak, amit a Fidesz mond a Tiszáról, már az is rossz.

– Bizonytalan az egész, nincs múltja meg háttere, nincs benne komolyság és tapasztalat, csak a szöveg – véli a piros dzsekis férfi. – És ez az uniós ragaszkodás meg a háború melletti kiállás, ez nagyon nem jó.

A Tisza a háború mellett van?

– Igen – vágja rá a piros dzsekis férfi, a társa pedig bólogat. – Kis ország vagyunk, nem szabad belemennünk háborús dolgokba. Úgy eltaposnak minket, mint a férget.

Fölcihelődnek a padról és elköszönnek, mert jön a busz.

*

Kimegyünk Hranek Krisztiánnal Baglyasaljára. Mintha különálló, bájos kis nógrádi falu volna ez a városrész, pedig az aktivista szerint ez a környék egyik legnyomorultabb, droggal leginkább fertőzött része. Egy lelket sem látni az utcákon, csak a postás jár, viszi a házakhoz a nyugdíjat meg a segélyt. Majd este megelevenedik a környék, állítja Hranek.

Amikor leszáll a sötét, felélednek és előjönnek a vámpírok; a fény zavarja őket, de este olykor ötvenen is sorban állnak az anyagért.

Ide is lejárt egy időben rendet tartani, ahogy fogalmaz, éjszakai őrjáratra, sikerült is feloszlatni párszor az összegyűlt fiatalokat, de neki ez a rész messze esik, a rollerját meg, amivel kijárt, el kellett adnia. Amúgy abból él, hogy rozzant lakásokat vesz, felújítja, aztán eladja őket. De egy ideig nem volt vevő, munkát meg nem talált hirtelen, ilyenkor a család megélhetése az első, és eladja az ember, amit csak tud.

– Majd ha jön a jobb idő, újból el fogom kezdeni a kijárást, és rendet teszek, ezt megígérem a baglyasiaknak. Nem hagyom cserben őket. A héten megkaptuk a polgárőrruhákat, így már kilenc emberrel fogom végezni ezt a munkát. De én nem fogok beöltözni.

Miért?

– Engem megvéd a tekintély, amit kiharcoltam magamnak. A társaimnak azért kell a mellény, mert a hivatalos személy elleni erőszak kemény dolog, komoly büntetési tétellel, és ezt a füstösök, a fogyasztók is tudják. Rögtön másképp fognak rájuk nézni. Szerintem ezt a helyet pár hónap alatt rendbe fogjuk rakni. Már tudom, kik csinálják, kik nem csinálják, kik a fogyasztók, kik az árusok. Igaz, fel kell áldozni az időt, hogy kint legyünk mindig. Reméljük, sokan csatlakoznak még hozzánk, szeretettel várunk mindenkit, aki úgy gondolja, hogy nem tetszik neki ez az állapot. Nekünk nincs kikötésünk, csak annyi, hogy tiszta erkölcsi bizonyítványa legyen a jelentkezőnek.

Elmondom neki, milyen politikai vélekedéseket hallottunk a városban. Hümmög. Kérdezem, hogy ő melyik pártra szavaz.

– Erre csak azt mondom, hogy független akarok maradni, nem megyek bele politikai csatározásokba. Kritizálom sokszor a jelenlegi hatalmat, de az előzőt is. Szerintem lehetne itt akármilyen nagy ívű városfejlesztés, meg akár pénz is hozzá, nem csak az a lényeg, hogy ki a főnök. Ugyanis nemcsak a vezetésen múlnak a dolgok, hanem az egyes embereken is. Ezt a várost közösen bírjuk csak helyrehozni. Csak, sajnos, elfáradtak az emberek. Élnek egyik napról a másikra, nemzedékek óta, és lassan el is fogadták ezt.

Belerokkantak a saját életükbe. Úgy állnak hozzá, hogy úgyse bírnak semmit változtatni. A kis morzsáikhoz ragaszkodnak. Pedig ez a legrosszabb. Nem szabad beletörődni semmibe. Legyen benne mindenkiben, hogy többet akar! Ha elfogadom a nyomorúságot, és beérem vele, ne is várjak jobbat! De ha megrázom magam, és törekszem, legalább a magam részét odateszem, akkor jobb lesz.

The post „Ha a Magyar Péter jön, mind megdöglünk” – szavazópolgárokkal beszélgettünk a lecsúszó Salgótarjánban first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu