A pártok számára a választási kampány célja egyértelmű: több szavazatot szerezni ellenfeleiknél, és győzni. A politikai térben azonban nem csak a politikusok és pártjaik számára kiemelt ez az időszak. A közvélemény-kutatók ilyenkor több mérést végeznek, nagyobb a figyelem rajtuk, a politikai újságírók több hírt, elemzést, riportot, videót készítenek, az újságok támogatói és előfizetői kampányokat indítanak, a politikai véleményiparban pedig a társadalomtudósok, kommentátorok, tartalomgyártók és az elemzők iránt is megnő a kereslet, illetve azon részüknek, akik piaci bevételekből élnek, kifejezetten érdeke is kihasználni ezt a megnövekedett figyelmet.
Azt gondolhatnánk a több kutatás, tartalom, elemzés önmagában gazdagítja a közéletet, a több anyagi és figyelemgazdasági erőforrás növeli a közélettel töltött időt a kínálati és a keresleti oldalon is, mindez pedig kiterjeszti a kollektív politikai szabadságunkat. Ez azonban nem feltétlenül van így. A közvélemény-kutatások esetében például jól ismert az a csordajelenség, amelyet elsősorban a kockázatkerülés okoz a választásokhoz közeledve egyre nagyobb téttel bíró mérések esetében.
Jobb hasonlót mérni más intézetek adataihoz és együtt tévedni, mint kilógni a sorból és kockára tenni a cég reputációját.
A jóval szubjektívebb politikai véleménybizniszben még nehezebb kimutatni azokat a hatásokat, amelyek a választáshoz közeledve a vélemények sokszínűsége ellen hatnak, mégis azt gondolom, hiba volna figyelmen kívül hagynunk ezt a jelenséget. Egy részét a csordásodásnak tekinthetjük organikusnak, hiszen a kampány önmagában erősen polarizálja a közvéleményt. De ezen túl is megjelennek korlátozó tényezők – például az óvatosság – a független véleményformálók között is. Ennek több oka van.
Jómagam és sok más elemző, újságíró, tartalomgyártó is találkozott az elmúlt hetekben azzal, hogy újra magasabb fordulatszámra kapcsolt a kormánypárti média a tekintetben, hogy inkább az ellenzéki közösség számára hiteles beszélő fejekkel, pontosabban az ő kontextusból kiragadott mondataikkal próbálja elbeszélni a saját narratíváját. Különösen figyelik azokat a mondatokat, amelyekkel a Fideszre nézve elismerő tartalmakat lehet gyártani, illetve azokat, amelyek a Tiszára nézve terhelőek, vagy a kormánypártok keretezése szerint a Tisza vélt baloldaliságát lehet velük tovább szajkózni.
Amikor propagandacélokra használnak fel, eredeti értelmüktől eltérően (vagy akár azzal összhangban) a politika szavazatszerzési harcán kívülálló szereplőket, akkor a valódi célpont persze ritkán az érintett személy. A cél az ellenfélre, jelen esetben elsősorban a Tiszára ráterhelni azokat a mondatokat, amelyeket a közéletben aktív, de nem választási sikerkritériumok mentén működő, politikai hatalomért harcoló és ezért valamivel rugalmasabban, szabadabban, színesebben, bátrabban vagy akár naivabban megszólalók mondanak el. Ebből is következik, hogy a felhasznált elemző, újságíró vagy tartalomgyártó alapvetően nem tartozik felelősséggel azért, hogy aztán mely politikai erő milyen célokra próbálja felhasználni szavait.
Mégis, amikor a folyamatos megfigyelés a közvetlen politikai szereplőkön túlra terjeszkedik, annak a pszichés tünetek mellett a véleményszabadságot korlátozó hatása is lehet. Hiszen ha valaki nem szeretné, hogy felhasználják a politikai harcban, akkor feltehetően még jobban figyelni kezd a megszólalásaira, már nemcsak a saját szakmai és értékalapú ítéletei mentén, hanem a szavai politikai napirendben való „hasznossága” alapján is. És még ha ez a típusú körültekintés nem végezhető is el teljeskörűen és minden pillanatban, illetve az egyéni hozzáálláson is múlik, hogy valaki aggódik-e egyáltalán a gondolatai ezen típusú utóéletén, következményei vannak annak, hogy így és ennyire erős hatásként érinti a hazai véleményformálókat a választási harc.
Azon vitatkozhatunk, hogy mindez mekkora mértékben befolyásolja a különböző szereplőket, de az biztos, hogy akár a legkisebb mértékben megnövekedett óvatosság vagy a figyelmet hárítandó finomabbra hangolt vélemény önmagában szegényesebbé teszi azt a nyilvánosságot, melyhez a tájékozódni és saját álláspontjukat kialakítani igyekvő polgárok fordulnak.
A pártpolitikai harc járulékos vesztesége mindannyiunk politikai szabadságának szűkülése.
És az óvatossági hatás persze nem csak a fokozott kormánypárti figyelemnek, illetve az ezáltal okozott belső megfontolásoknak tulajdonítható. 2022-ben, Márki-Zay Péter elhíresült háborúval és katonákkal kapcsolatos mondatai után már megéltük, hogy egy interjúból kivágott részlet vált a politikai kommunikációs kampány kulcselemévé. A hiba a politikusé volt, ahogy a hiba felhangosítását és bekeretezését is politikai szereplők végezték el. Mégsem az volt jellemző az ellenzéki nyilvánosságban, hogy a hibát elkövető politikust, illetve az azt kihasználó kommunikációs gépezetet tartották volna elsősorban vagy kizárólagosan felelősnek. A politikai polarizáció addig torzította a helyzet megítélését, hogy a műsort készítő csatornát és a riportert, Gulyás Mártont is felelősségre vonták.
Hasonló helyzet volt az is, amikor egy évvel ezelőtt a Magyar Péterrel készült évfordulós partizános interjú után zúdult föl elsősorban az elkötelezett, online térben aktív ellenzéki közvélemény a pártelnök védelmében. De elég megnézni az elmúlt héten a Radnai Márk nevével fémjelzett oldalon megjelent tartalommal foglalkozó független műsorok kommentszekcióját: brutálisan erős a jelzés, hogy inkább a kormánypárt számára terhelő ügyekről szeretne hallani a közönség.
Az igazán erős, hosszabb történettel, mély hitelességgel bíró szereplők esetében a csordahatás, a kockázatkerülés, a közvéleménynek való megfelelés kényszere persze mind kevésbé érvényesülnek, mint a kisebb, figyelemnek és szimpátiának jobban kiszolgáltatott aktoroknál. Azt gondolni viszont, hogy mindezen hatásoktól egészen függetlenül lehet létezni most, a következő másfél hónapban vagy a választás után rövidtávon a magyar közéleti nyilvánosságban, tévedés. Ez a pillanatnyi politikai helyzetünk egyik legfontosabb ellentmondása:
pont amikor többen és többet politizálnak, mint bármikor az Orbán-rendszer történetében, akkor hatnak a hazánkra leginkább a véleménynyilvánosságot szűkítő erők is.
The post Járulékos veszteség: minél többen politizálnak, annál kevésbé sokszínű a vélemény first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
