Dohukban a legolcsóbb szállodában szálltunk meg a belvárosban. A szobánk a buszpályaudvarra nézett. Fehér kisbuszok álltak egy betonhíd alatt, mögötte a hegyek. A motorok zúgása és a hömpölygő tömeg egész éjszaka behallatszott az ablakon.

Hajnalra lett csend, mert esni kezdett az eső. Lemosta a kék „szénmonoxidfelhőt” a hegyekről, hideg levegőt fújt végig az utcákon, én pedig nem tudtam meggyújtani a cigarettámat a szélben, miközben a taxira vártunk.

„Biztosan nem hoztad magaddal?” – kérdeztem Kawát. Az öreg huncut mosollyal rántott egyet a miszbaháján (imaláncán), majd azt mondta:

„Megbeszéltük, hogy nem hozom, nem is hoztam”.

Álmos voltam még, nem firtattam tovább a pisztolykérdést.

Kawa 2015-ben, Erbilben.

Beraktam a csomagokat, és beültem a sofőr mellé a taxiba. Kelt a nap, a hegyek ragyogtak a fényben az úton Peskhábur felé. Kawa elaludt a hátsó ülésen, én pedig azon tűnődtem, hogy mit fogok kezdeni a hetvenéves pesmergával a háborús Szíriában.

Nemet mondani nem tudtam neki.

Tizenkét éve ugyanabban a konfekcióöltönyben vár hajnali háromkor az erbíli reptéren bármikor, amikor az iraki Kurdisztánba jövök. Igaz, nincs a kezében tábla „Gaszberenyi” felirattal, mint 2014 nyarán, amikor megérkeztem tudósítani a kurdok harcáról az Iszlám Állam ellen, nem úgy köszönt, hogy „a kurd kommunisták üdvözlik önt Kurdisztánban” – puszi jobbról, puszi balról. Robbantani sem robbantgatnak az utcákon, mint akkoriban, de az öltöny ugyanaz maradt.

A bajsza lett csak fekete az elmúlt tíz évben. A haja mellett már azt is festeni kezdte.

„Vigyél magaddal Rozsavába” – mondta az öreg, amikor kérdeztem, vigyek-e neki valamit Kairóból, én meg nyeltem egy nagyot. Jobban örültem volna, ha süteményt kér, alkoholt, bármit, de Kawa nem az a típusú ember. Heteken keresztül laktam nála a háború alatt, ettem a felesége főztjét, vitt a kocsiján jobbról-balra, de, ha pénzt próbáltam neki adni, megsértődött, és forgatta a szemét.

„Rendben” – mondtam a telefonba. „Küldd el az útleveled fotóját.”

Elküldte. Ebből derült ki, hogy egy évvel idősebb az apámnál, idén lesz hetvenegy éves.

Bukófordulóval továbbítottam is a határátkelő külföldi sajtósokért felelős tisztjének, Lara Ahmednek.

A levelemre meglepő módon azonnal reagált.

„Miért nem keres Rozsavában fixert? Ha akarja, átküldök pár nevet.”

„A kiegyensúlyozott tudósítás miatt szeretném őt magammal vinni. Kawa tiszteletreméltó, idős úriember, több mint tizenkét éve dolgozunk együtt.”

Erre már nem válaszolt a nő. Mielőtt elindultunk Dohukba, azért még rákérdeztem, hogy rendben van-e az öreg engedélye. Választ nem kaptam.

A hotelszobában azért megkérdeztem Kawát, miért akar Rozsavába menni.

Azért, mert 1992-ben voltam ott legutóbb.

Elérzékenyült, ahogyan mondta. Elkezdett peregni előtte az élete, amit képekkel illusztrált nekem a mobiljáról.

A hét felnevelt gyereke és a negyvenhét éves házassága mellett egy kéthetes bejrúti kiképzésre a legbüszkébb az életében. Ezalatt a két hét alatt ugyanis együtt volt Apóval.

Abdullah Öcalan vagy, ahogyan a kurdok hívják: „Apo”, 1997 óta török börtönben ül. Ha a három ország területén élő kurdoknak van ideológiai apjuk, az mindenképpen Öcalan, még ha az ideológiát Irakban és Iránban felül is írja a törzsi dinamika. Az, hogy Észak-Szíriában megvalósult a teljes nemi egyenlőség, Öcalannak köszönhető. A rozsavai kurdok egy a börtönből kicsempészett manifesztó alapján radikálisan átalakították a társadalmukat, törvénybe foglalva, hogy a hatalmi ágakban a nemi arányoknak egyenlőnek kell lenniük, miközben tőlük alig pár tucat kilométerre az Iszlám Állam takfiri dzsihadistái nőket árvereztek a pénteki piacon.

„Megint támad az Iszlám Állam”

Kawa látni akarta a forradalmat Rozsavában. A forradalomról szeretett mesélni, a két háborúról, amiben hosszú élete során harcolt, nem annyira.

Nem tagadhattam meg a kérését, és nemcsak azért, mert, amióta ismer, családtagként kezel. Korántsem biztos, hogy jövőre lesz még Rozsava.

Januárban és február elején a hatalomra került öltönyös dzsihadista, Ahmed Shara ráfordult a Szíriai Védelmi Erőkre, a kurdok által még az Iszlám Állam ellen létrehozott hadseregre: fel kellett adniuk Rakkát, Dér ez-Zórt. Az etnikailag teljesen kurdnak tekinthető városokig vonultak vissza – amit stratégiailag védeni tudnak.

A szíriai kormányerők közben felfegyverezték a rozsavai arab törzseket. A forgatókönyv ugyanaz volt, mint a dél-szíriai drúzok esetében. Ott a totális etnikai tisztogatást Izrael állította le, néhány rakétával üzenve Damaszkusznak. A kurdok visszaverték a támadókat, a helyzet azonban korántsem rózsás. Kobani teljes ostromgyűrű alatt áll, Haszakában villongások vannak, a kurd kantonok tanácsa pedig megkongatta a vészharangot:

Megint támad az Iszlám Állam.

Ezzel sikerült kieszközölni amerikai közvetítéssel januárban egy átmeneti tűzszünetet, február elején pedig a kurd kérdést is tárgyalta a müncheni biztonságpolitikai világkonferencia.

Kár, hogy az al-kaidás turbánból időközben öltönybe bújt Ahmad Sharaa amerikai, izraeli és török támogatással és jóváhagyással buktatta meg az Aszad-rezsimet és foglalta el Damaszkuszt.

Az orosz és iráni befolyás felszámolását elvégezte, a kurdok pedig – nos – már korántsem annyira fontosak a felvilágosult Nyugatnak, mint 2014-től 2019-ig voltak, amikor nem akadt más arra, hogy harcoljon az államosdit játszó halálszektával.

Törökország hallani sem akar egy újabb, Irakhoz hasonló kurd autonómiáról, Sharaa elnök úr pedig ragaszkodik hozzá, hogy rendet csináljon Szíriában, jelentsen ez bármit is. Rozsavában különösen rendet kell csinálni, mert két kulcsfontosságú határátkelő és olaj is van a területen.

Van még pár ezer dzsihadista is, akiket eddig a kurdok őriztek.

Peskhabour átkelő.

Nem láttam okát, hogy miért ne adna engedélyt az iraki kurd autonómia kormányzata egy hetvenéves pesmergának Rozsavába menni. A legnagyobb biztonsági veszély legfeljebb az lehet, hogy meghal út közben.

Nekem, mondjuk, volt néhány feltételem Kawa felé.

A legfontosabb, hogy semmilyen körülmények között nem hozhatja magával a Makarovját. Az alatt az évtized alatt, mióta ismerjük egymást, nem volt olyan, hogy ne hurcolta volna mindenhová. Sokat játszottam vele a házában, lőttünk a hegyekben, ajánlgatta, hogy vigyem magammal, amikor Dzsaláuláról vagy Moszul felszabadításáról írtam.

Nem győztem neki hangsúlyozni, hogy csak gond lenne belőle a határátkelőn.

Rendben. Benn hagyom akkor a kesztyűtartóban

– mondta Kawa.

Az indulás előtti napon végignéztem, ahogyan csomagol. Gyermeki lelkesedéssel választotta ki a legjobb kurd népviseletét, elújságolta a barátainak, hogy Rozsavába megy. Még álmában is hazafias kurd dalokat dúdolt két horkolás között.

„Sándor, ha át akar menni, ez az utolsó alkalom”

Verőfényes napsütésben érkeztünk az átkelőhöz a folyón. Szíria hivatalosan nem ismeri el határátlépési pontként a Habúr folyóra felhúzott két pontonhidat, de ez látványosan hidegen hagyja az iraki és a szíriai kurdokat.

Amikor először mentem Rozsavába, még nem voltak hidak. Az adminisztrációt bódékból intézték, és egy csónak vitte át az embereket a túlpartra. Már betonépületek állnak mindkét oldalon – többlépcsős adminisztrációval.

Feladtuk a csomagjainkat, majd a külföldieknek kijelölt irodába mentünk. Fiatal nő ült bent egy asztalnál. A nevem és az engedélyem ott volt a listáján, Kawaé nem.

Ettől különösebben nem rémültem meg: még ha Lara Ahmed el is felejtette felírni, ez a mulasztás pótolható. Biztosra vettem, hogy, amennyiben Kawa beutazását megtiltják, arról legalább egy egymondatos e-mailben értesítenek, hogy ne rángassam magammal az öreg pesmergát egy ötórás útra. Külföldi újságíró vagyok, nem várom el az elemi udvariasságot sem egy feszült háborús helyzetben. Kawa azonban megérdemelte volna. Hosszú életében végig a kurd ügynek élt.

„Lara nem engedélyezte a beutazását” – mondta nekem a nő, erősen törve az angolt.

„Értem. Akkor kivel kell beszélnem, hogy jöhessen?”

Beszéltem a határátkelő parancsnokával; azt mondta, várjunk. Egy fiatal kurd újságíró, Barzan, hallva Kawa történetét, megadta dr. Sirwan telefonszámát, annak a magas rangú kurd tisztviselőnek, aki az egész határátkelőt felügyeli.

Dr. Sirwan megértette a helyzetet, próbálta elérni az illetékeseket, elsősorban Lara Ahmedet, de nem sikerült intézkednie időben.

Hat órán keresztül vártunk.

Kawának többször könnybe lábadt a tekintete, távolba révedve magyarázta, hogy „ez neki szól”, majd sürgetett, hogy menjek, mert mégiscsak dolgozni jöttem.

Nem mentem. Vártam, hogy az iraki kurd hatóságok mutassanak bármilyen tiszteletet egy hetvenéves honfitársuk felé, de nem mutattak.

A határátkelő négykor zárt. Az utolsó busz Rozsavába fél órával előtte indult.

Sándor, ha át akar menni, ez az utolsó alkalom

– mondta a nő gúnyosan. Olyan érzésem volt, hogy szórakoztatta, hogy megalázzák az öreget.

Nem azt válaszoltam neki, amit gondoltam, inkább kimentünk az irodából.

„Nagyon vigyázz magadra” – mondta Kawa, és megölelt. „Én visszamegyek Erbílbe.”

„Nagyon sajnálom, kaka” – feleltem. A kak vagy kaka egy kurd kifejezés, amit a nevek elé tesznek. Olyan, mint a magyarban a tiszteletreméltó vagy a kedves.

„Ne sajnáld, nem rajtad múlt” – felelte az öreg szomorúan mosolyogva. Elindult a parkoló felé, ahol az iránytaxik álltak, de félúton visszafordult.

„Nem viszed magaddal a pisztolyt?” – kérdezte. „Mégiscsak szabadon járkál most mindenhol újra a Daes.”

Elkezdte előhámozni a Makarovot a gatyája aljáról.

Tudtam, hogy elhozta magával a szarházi. Biztos voltam benne. Kutyából nem lesz szalonna. Nincs olyan, hogy nyugdíjas pesmerga.

„Nem, kaka” – feleltem.

Majdnem elbőgtem magam, miközben mentem vissza az irodába.

„Látod, tesó, már főleg csak kurdok állnak az ellenőrzőpontokon”

A pontonhíd rázkódott a folyón, miközben átkeltem Rozsavába. A folyó iszapos volt, haragos, a hullámai felcsaptak a hídra, és kopogott a sáros víz a busz oldalán.

A rozsavai határátkelőnél kihallgatott az Aszájis, a kurd belügyi szolgálat, de, mivel mindent rendben találtak, az utamra engedtek.

A határátkelő rozsavai oldalát Szimelkának hívják a szíriai kurdok. A rossz utakon két óra az út Szimelkától Kámišliig. Ez a gyakorlatban kilenc fegyveres ellenőrzőpontot jelent.

Régi ismerősöm, Farhan Youssef jött értem. Mostanában főleg a New York Timesnak dolgozik. Az amerikaiak többet fizetnek neki egy napjáért, mint amit ezért az egész cikksorozatért kapni fogok. Jóindulatból jött értem, mert a kurdok barátjának tart.

„Látod, tesó, már főleg csak kurdok állnak az ellenőrzőpontokon.”

„Elmentek az arabok?”

„Sokan elmentek, de még így is úgy tíz százalékát alkotják a Szíriai Védelmi Erőknek.”

„Miért mentek el?”

„Egy részüket a sejkjük hívta vissza. Az arab törzsek mindig arra az oldalra állnak, ami erősebbnek tűnik. Rakkában és Dér ez-Zórban azért támadtak az SZVE-re, mert többet reméltek az új szíriai kormánytól.”

„És megkapták?”

„Dehogy. Már összetűzések vannak Rakkában és Dér ez-Zórban a helyi törzsek és a Szíriai Hadsereg között, mert nem kaptak sem több pénzt, sem több üzemanyagot.”

Rozsava politikai és biztonsági viszonyait nem lehet megérteni az arab törzsek szerepe nélkül. Miközben a nemzetközi figyelem gyakran a kurd autonóm adminisztrációra, a Szíriai Demokratikus Erőkre (SDF) vagy a nagyhatalmi alkukra irányul, a térség mindennapi stabilitását valójában azok a törzsi hálózatok alakítják, amelyek generációk óta meghatározzák az Eufrátesz menti és a Haszaka–Kámišli környéki társadalmi rendet. A legnagyobb és legbefolyásosabb arab törzsek közé tartozik az Al-Uqaydat, az Al-Baggara, az Al-Buhamad és az északon, a szíriai–iraki határvidéken is jelen lévő Shammar. Ezek azonban nem egységes politikai tömbök: inkább laza rokonsági rendszerek, amelyekben a lojalitás helyi szinten, klánról klánra változik.

A szíriai háború előtt a legtöbb törzs pragmatikus kapcsolatot ápolt a damaszkuszi állammal. A központi hatalom viszonylagos autonómiát hagyott a helyi vezetőknek, cserébe a rend fenntartásáért és a politikai lojalitásért. A 2011-es felkelés azonban szétfeszítette ezt az egyensúlyt. Egyes törzsi csoportok a lázadókhoz csatlakoztak, mások a rezsimhez maradtak hűek, majd az Iszlám Állam felemelkedése újabb kényszerválasztások elé állította a közösségeket. Az ISIS bukása után az SDF átvette az ellenőrzést a legtöbb arab többségű terület felett, ami kezdetben biztonságot és relatív stabilitást hozott, de idővel súrlódásokat is szült – különösen az olajbevételek elosztása, a közigazgatási képviselet és a biztonsági műveletek miatt.

Az elmúlt években a lojalitások ismét mozgásba lendültek. Az Al-Uqaydat egyes ágain belül erősödött az elégedetlenség az SDF irányításával szemben, miközben más klánok továbbra is együttműködnek a kurd vezetésű struktúrákkal. Az Al-Baggara hagyományosan több irányba is nyitott: vannak tagjai, akik kapcsolatot tartanak fenn Damaszkusszal, mások az autonóm adminisztrációban vállalnak szerepet. A Shammar különösen fontos, mert határon átnyúló törzs, amelynek egyes vezetői a kurdok stratégiai partnerei voltak, ugyanakkor a törzs egészében mindig jelen volt a több lábon állás logikája – egyszerre fenntartva csatornákat a különböző hatalmi központok felé.

A Kamisli közelében történt legutóbbi összecsapások jól mutatják ezt a töredezett valóságot. A harcokban helyi arab törzsi fegyveres csoportok, a damaszkuszi kormányhoz kötődő biztonsági elemek és az SDF egységei közötti feszültségek csapódtak le. Nem egyetlen, világos frontvonal rajzolódik ki, hanem egymást átfedő érdekek és rivalizálások rendszere, ahol ugyanazon törzs különböző csoportjai akár eltérő oldalakon is megjelenhetnek. A konfliktus sokkal inkább szól helyi hatalmi egyensúlyról, gazdasági túlélésről és biztonsági garanciákról, mintsem ideológiai szembenállásról.

Damaszkusz nem irányít, hanem egyensúlyoz

Ma Rozsava arab törzsi világa folyamatos alku terepe. A lojalitás gyakran nem identitás, hanem számítás kérdése: ki tudja garantálni a rendet, ki biztosít megélhetést, és ki képes megvédeni a közösséget a rivális fegyveresektől vagy a bizonytalan politikai jövőtől. Ez a rugalmasság egyben a térség legnagyobb bizonytalansági tényezője is. Amíg a hatalmi viszonyok változnak – legyen szó damaszkuszi visszatérésről, kurd autonómiáról vagy külső szereplők befolyásáról –, addig az arab törzsek pozíciói is újrarendeződnek, és velük együtt a konfliktus dinamikája is folyamatosan alakul.

Az egységes Szíriáért játszott sakkjátszmában az arab törzsek a gyalogok. Politikai ideológiájuk nem nagyon van. Igyekszik is kihasználni őket az országban minden politikai szereplő.

A kurd politikai és katonai vezetők olvasatában a mai szíriai állami erő nem egyetlen, egységes „hadsereg”, hanem egymásra csúszó fegyveres világok rendszere:

• a formális Szíriai Arab Hadsereg maradványai,
• különböző hírszerzési ágak saját alakulatai,
• törzsi segéderők,
• iráni hálózatokhoz kötődő milíciák
• és ideológiailag is eltérő paramilitáris csoportok laza koalíciója.

A lényeg, mondják, hogy a parancsnoki lánc papíron létezik, a terepen viszont az engedelmességet nem az intézmény garantálja, hanem a pénz, a helyi alkuk, a védelmi ígéretek és a személyes lojalitások. Damaszkusz sokszor nem irányít, hanem „egyensúlyoz” – és ez az egyensúly bármikor felborulhat.

Ebben a kurd narratívában Ahmed Hussein al-Sharaa, azaz Abu Mohammed al-Julani (sokak szerint) a rendszer legveszélyesebb „kapcsolótáblája”. Múltja az iraki al-Kaidához és a dzsihadista hálózatokhoz köti, a Camp Bucca körüli legendárium pedig azt sugallja, hogy a mai szíriai fegyveres színtér kulcsfigurái személyes ismeretségekből és börtönben kovácsolt bizalmi viszonyokból nőttek ki. A kurdok szemében Sharaa nem egyszerűen egy hadúr: olyan szereplő, aki – miközben magát emírnek nevezi, és ezzel vallási-politikai legitimitást állít magáról – közvetítő és összekötő a különböző iszlamista/dzsihadista blokkok között. Nem feltétlenül ő ad parancsot mindenkinek, inkább „kapukat nyit” és „csatornákat tart” életben: egyeztet, engedélyez, fegyelmez vagy éppen szemet huny – attól függően, mi szolgálja a pillanatnyi célokat.

A kurd értelmezés lényege azonban éppen az, hogy ez a közvetítő szerep nem jelent centralizált kormányzást. Sharaa körül több egymással rivalizáló fegyveres csoport és parancsnoki kör működik, eltérő patronokkal, eltérő bevételi forrásokkal és gyakran eltérő ideológiai hangsúlyokkal. A „kormányzat” inkább mozaik, mint piramis: sok vezető, sok zászló, sok helyi alku. A terepen a lojalitás nem egyetlen központhoz kötődik, hanem hálózatokhoz – és ezek a hálózatok gyorsan váltanak oldalt, ha úgy érzik, változik a széljárás.

Innen jön a kurd biztonsági félelem: ha a szíriai állam és szövetségesei ennyire töredezettek, akkor nem világos, hogy bármilyen damaszkuszi megállapodást ki és hogyan tud betartatni. Lehet aláírni papírokat, lehet bejelenteni tűzszünetet és „integrációt”, de a valóság a checkpointoknál, a falvak szélén, a csempészútvonalakon dől el. A kurd tisztviselők szerint pontosan ez a csapda: Damaszkusz ígérhet bármit, Sharaa közvetíthet bárkivel, de, ha a fegyveres blokkok helyi parancsnokai másképp számolnak – pénzben, bosszúban, presztízsben vagy túlélésben –, akkor a megállapodás csak addig él, amíg az első lövés el nem dördül.

A valódi geopolitika hideg fénye

Az első lövés pedig el is dördült az idén januárban, amikor a Shammar törzs betörési kísérletét Kamisliba nehézfegyverekkel támogatta a szíriai hadsereg.

A kurdok jelentős áldozatok árán verték őket vissza.

Münchenben idén a rozsavai kurdok ügye hirtelen kikerült a jól eladható, plakátkompatibilis „nők, fegyver, ISIS” keretből, és beleesett a valódi geopolitika hideg fényébe. A kérdés most nem az, hogy hősök-e, hanem, hogy egy újraépülő – vagy újrafelosztott – Szíriában kié legyen a fegyver, a határ, az olaj, a reptér, és ki tartsa kézben azt a ketyegő bombát, amit az ISIS-foglyok és családtagjaik jelentenek. A váltás szimbóluma, hogy Mazloum Abdi, az SDF parancsnoka most először jelent meg ilyen rangú nemzetközi politikai térben, és a konferencia peremén Nechirvan Barzanival találkozott. Barzani üzenete egyszerű volt: ha lesz új szíriai rend, a kurdok és más közösségek jogait alkotmányos garanciákba kell betonozni – különben minden ígéret csak papír.

Csakhogy a lényeg nem Münchenben dőlt el, hanem a háttérben futó, amerikaiak által megtolt tűzszüneti-integrációs tárgyalásokon. Washington láthatóan nem romantikázni akar, hanem menedzselni: egy olyan átmenetet, amelyben a kurd erők nem omlanak össze, de a damaszkuszi központi állam is visszakapja a szuverenitás jelképeit és infrastruktúráit. Ennek az amerikai „telefonvonalnak” a neve és arca Tom Barrack, a szíriai megbízott, aki nyíltan közvetített, és a tűzszünet fenntartását nevezte az első, kötelező bizalomépítő lépésnek. A tárgyalóasztal kurd oldalán Abdi mellett ott van Ilham Ahmed mint politikai és külkapcsolati arc; a másik oldalon Ahmed al-Sharaa rendszere, valamint a belügyi és védelmi apparátus, akiknek a kezében a végrehajtás tényleges eszközei vannak.

A megállapodás logikája kézzelfogható: belügyi konvojok, „biztonsági zóna”, állami jelenlét Haszakában és Kamisliban. A terv szerint a védelmi tárca északkeleti hadosztályt állít fel, az SDF-et három dandárba integrálják, és elindul az Aszájis – a kurd belbiztonság – beolvasztása a belügy alá. Washington elégedettnek tűnik a kezdeti lépésekkel, de közben a damaszkuszi vezetéstől „rugalmasságot” kér a kurd igények ügyében. Magyarul: az amerikaiak szeretnék, ha az integráció nem a kurd autonómia csendes felszámolása lenne, hanem valamilyen – legalább részben – tárgyalt kompromisszum.

A harmadik réteg az, ami az egészet kikényszerítette: a támadás és a nyomásgyakorlás. Januárban a kormányerők gyorsan foglaltak el SDF-területeket, a kurd erők pedig egy zsugorodó északkeleti enklávéba szorultak vissza. Jelentések szerint a kormányerők elérték Haszaka külvárosát, Kobanit körbezárták, és Damaszkusz katonai művelettel fenyegette a maradék nagy SDF-városokat, ha nincs integrációs terv. A harcok egyik legveszélyesebb epizódja a börtönök körül zajlott: az SDF azt állította, hogy kormányhoz köthető fegyveresek támadták a shaddadi börtönt, Damaszkusz vitatta – de a vita lényege ugyanaz maradt: ki kontrollálja az ISIS-dossziét, és ki viszi el a politikai és biztonsági kockázat költségeit.

Közben a társadalmi repedések is megmozdultak: Haszakában zavargások, arab elégedetlenség, kijárási tilalom; Kamisliban a „közös” belügyi jelenlét egyszerre kommunikál rendet, és jelenti be, hogy a kurd önkormányzás mozgástere szűkül. És ott van Ankara, a folyamatos vétófaktor: Törökország kifejezetten örül az integrációs lépéseknek, és figyeli a végrehajtást – vagyis minden kurd „garanciát” ugyanabban a pillanatban mérnek meg a török reakciók mérlegén is.

München így végül kijózanító kirakat lett: a kurdoknak már nem az a kérdés, elismeri-e őket a világ, hanem, hogy a beolvasztás közben mennyi marad meg a tényleges helyi hatalomból – fegyverben, határban, olajban, reptérben, intézményekben. A tűzszünetnek most legalább van amerikai neve, arca, telefonszáma. De a döntő kérdés nyitva maradt: elég lesz-e ez ahhoz, hogy a „Szíria egysége” ne a rozsavai autonómia temetési beszéde legyen.

A kurdok szerint nem lesz elég, arra készülnek, hogy az utolsó emberig védjék a népüket és szabadságukat. Tudják, mit ért Sharaa a renden: az anyanyelvük betiltását, a nők kizárását a közügyekből, tárgyalás nélkül börtönbe zárt tízezreket.

„Nem győztük le őket, csak aludtak, és most felébredtek”

Kamisli határában egyre több lesz az ellenőrzőpont. Már nemcsak az Aszájis, hanem kurd civilek is megállítják az autókat, és ellenőrzik az utasokat. Taknyos kamaszok géppisztolyokkal, nagypapák puskákkal.

„Senki sem tudja, hová tűntek a dzsihadisták az al-Hol táborból” – magyarázza Farhan a civil ellenőrzőpontokat. „Senki sem szeretné, ha éjszaka betörnének, levágnák az apja fejét, az anyját meg a nővérét meg elvinnék rabszolgának, ezért ül mindenki az utcán.”

„Rozsava totális háborúra készül?”

„Igen, a Daes ellen.”

„2019-ben ti győztétek le a Daest.”

„Igen, Bágúzt felszabadítottuk, ezzel nem volt többé saját területük. Nem győztük le őket, csak aludtak, és most felébredtek, mint látod. Most viszont a ti szövetségesetek, mert a Nyugat újra akarja húzni a Közel-Kelet határait, Izrael az Egyesült Államok érdekei mentén.”

„Sajnálom.”

„Ne sajnáld. Te nem tehetsz róla.”

Éjjel van már, mire Kamisliban az Asia Hotelhez érünk. Itt szoktam napi húsz dollárért szobát bérelni, ha Rozsavában vagyok.

Felhordjuk a csomagokat a szobába, Farhan azzal búcsúzik, hogy pihenjem ki magam, mert holnap kimegyünk a frontra.

Írok Kawának, aki megnyugtat, hogy szerencsésen visszaért Erbílbe, majd lefekszem.

Vagy fél órán keresztül fekszem az ágyban, de nem tudok aludni.

A közvilágítás nélküli vaksötét utcát bámulom a hotel foncsorozott ablakán keresztül sokáig, majd hajnalban lemegyek a hotel aljában álló ősrégi kávézóba, ahol esténként sakkoznak meg dominót játszanak az öregek, és porkávét iszom.

The post „Megbeszéltük, hogy nem hozom a pisztolyom, nem is hoztam” – Jászberényi Sándor riportja Szíriából first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu