Ott bent tényleg arról szól az élet, hogy »mi majd megtanítunk élni, na, menj, és mosd ki a ruhádat”. Ez az életre tanítás. Azt senkinek nem mondják el, hogy miként írjon meg egy önéletrajzot, hogy mit kell csinálni egy kormányablakban, vagy egyáltalán hogyan viselkedjek emberekkel. Ott nincs ilyenekről szó – itt van. Lelki támogatás. Háttér. Biztos pont. És talán ez segít abban, hogy az a valahány százalék tovább tudjon menni. Szerintem a szociális munka arról szól, hogyha tízből egyet meg tudsz menteni, már sikeres voltál. És talán innen kerül ki az az egy.

A Menedékház Alapítvány programjaként működő Műhely Klub állami gondoskodásban élő és onnan kikerült fiatalokkal foglalkozik. A cél: alternatív megoldást találni a gyermekvédelmi rendszer hiányosságaira, egyúttal valódi támogatást nyújtani a legkiszolgáltatottabb fiataloknak. A közösségi térben az érintettek sport- és szabadidős programokon vehetnek részt, valamint személyre szabott figyelmet kapnak, ugyanis mentorálás keretében segítik őket a tanulásban, a munkában – a mindennapi életben.

A helyszínen Nagy Zoltán, a Menedékház Alapítvány igazgatója vár minket – ám nincs egyedül. Vele van a fentebb idézett Joci is, aki már kortárs segítőként is tevékenykedik, és arról mesél, hogyan került a Műhely Klubba, illetve mi mindent köszönhet ennek a helynek – sok társával egyetemben.

Underground műhely = biztonságos tér

Miért pont Műhely, adódhat a kérdés, a válasz pedig egyszerű: kezdetben mobil kerékpárműhelyként működtek, illetve közösségi javító műhelyként is funkcionáltak. Bár a működés jellege időközben sokat változott, a régi név megmaradt. „Elég underground hely” – mondja Zoltán, miközben körbevezet a dühöngőnek nevezett térben. Nemrég egy kosárpalánk is felkerült, ennek következménye, hogy éppen „sikerült lekosárlabdázni egy lámpát”.

Ahogy megyünk tovább, a Műhely tényleges műhely részében találjuk magunkat.

Itt merül fel először Végh Árpád neve – ugyan néhány hónapja nem dolgozik itt, de az ő fejéből pattant ki 15 évvel ezelőtt a klub ötlete. „Ő volt a kulcsember ebben a sztoriban.” A biciklizés, bicikliszerelés és az extrém bringázás ugyanis mind az ő személyes hobbijai voltak, így a kezdetekben még ezek köré szerveződött a hely élete. Ettől még persze nem lett minden idejáró fiatal bicikliszerelő, de sokan beleásták magukat a témába, illetve biciklis futárok is kerültek ki közülük.

Mindig van itt néhány srác, aki rákattan a bicikli témára, meg az extrém bringázásnak köszönhető adrenalinbomba azért működik. Sokszor ajánlottak fel vadiúj bicikliket nekünk, de mi mindig azt mondtuk, nem kérünk új bringákat, inkább alkatrészeket helyette. Nem azt akarjuk tanítani a fiataloknak, hogy »tessék, itt van egy bicikli, menjél vele”, hanem azt, hogy »itt van egy bringa, javítsuk meg, kapsz hozzá szerszámot, szakértelmet, és, ha megvan, akkor menj vele és használd”.

Alapok, amik máshol hiányoznak

A bringák a klub minden helyiségének arculatát meghatározzák – derül ki, amint belépünk az edzőterembe. Az itt található tükrön egy felirattal találkozunk, ami talán a Műhely klub mottójaként is szolgálhatna: „Mindazok képesek, akik hiszik, hogy képesek.” Edzés után zuhanyzásra is van lehetőség, illetve egy mosógép is rendelkezésre áll, használják is sokat az idejáró fiatalok.

A Műhely nélkülözhetetlen része a konyha is – „nagyon sokat esznek a srácok, mindig éhesek”, mondja Zoltán. Nemrég érkezett a klubhoz önkéntes mentorként egy új lány, aki felvetette: nem ártana némi fejlesztés – így aztán a tervek szerint a smackleves, melegszendvics, virsli és rántotta univerzumot hamarosan újabb dolgok egészíthetik ki.

A körbevezetést követően kiválasztunk egy helyiséget, ahol mindenki helyet foglalhat – kár volna állítani, hogy katonás rend fogadna itt bárkit, de, ahogy Zoltán mondja, „itt mindig ilyen kupi van, a srácok szeretik is, hogy kicsit underground a hely, mert így nincs az, hogy annyira kellene ügyelni valamire, hogyha lever valamit, egy hét kimenőmegvonás jön.”

A kulcs? A fiatalok itt önmaguk lehetnek. Nincs követendő házirend – a saját értékeiknek kell megfelelniük. A szociális munkások csak a legextrémebb esetekben avatkoznak be, mégsem lesz itt káosz, az igazgató szerint azért, mert az idejárók mind magukénak érzik ezt a helyet.

Kezdjük az itteni mindennapokkal. A hét hat napján állnak nyitva a Műhely kapui, délután nyitnak, nem véletlenül: nem szeretnék, hogy iskola helyett jöjjenek ide a fiatalok. „De sokszor azért ez nem gátolja meg őket abban, hogy emiatt délelőtt ne az iskolába menjenek.” A Műhely egy demokratikusan működő közösségi tér.

Az idejáró fiatalok megszavazhatják, hogy ki kerüljön be, ahogy arról is ők döntenek, ha valakit nem látnak szívesen, mert úgy ítélik meg, hogy nem lenne jó hatással a közösség mindennapjaira. „Ha úgy érzik, hogy valaki felborítaná a fennálló működési rendet, és nem lesz az a Műhely, amit szeretnek, és amiért szeretik, akkor nemet mondhatnak.”

Bizalom alá- és fölérendeltség nélkül

Mindenki azért jön, mert jönni akar. „Úgy érzi, hogy itt valami dolga, keresnivalója van, éhes, mosni akar, kinek mi a motivációja. Cserébe nem kötelező.” Hogy miként lehet kiépíteni a bizalmat?

A legfontosabb elem a hitelesség az alapvető emberi értékek mentén és szakmailag. Fontos, hogy nincs alá- és fölérendeltség a programban dolgozó felnőttek és a gyerekek között.

Érkezés után nincs fix program. Valaki biciklit javít, edzeni kezd, más leül gépezni, vagy rögtön a konyha felé veszi az irányt és „nyomja a melegszendvicset”. Ezeken felül pedig mindig van itt egy szociális munkás vagy mentálhigiénés munkatárs, akikkel elkezdődhet egy együttműködés – attól függően, ki mennyire nyitott erre. Az események nem csak a Műhely falai között történhetnek: mozi, airsoft, paintball is szerepel a programok között, és nyáron körbebringázzák a Balatont vagy a Velencei-tavat is, sőt, Horvátországban is jártak már együtt.

Aktívan együttműködnek gyermekotthonokkal. Nem tartoznak nekik ugyanakkor sem elszámolással, sem beszámolóval, tehát jelzést csak akkor tesznek valamelyik fiatallal kapcsolatban, ha abba ő maga beleegyezik, vagy azt látják, hogy életveszélyes a szituáció.

Az együttműködés persze nem mindig egyszerű – folyamatosan cserélődnek a vezetők és a dolgozók is. „Semmi sem stabil, csak az ott lakó srácok. De azok sem mindig.” A Műhely pedig sokszor igyekszik segíteni, amikor a gyermekotthonok már nem teszik. „Szinte általános, hogy a srácok ott akarják hagyni az iskolát, vagy már ott is hagyták, kirúgták őket. Nekem is nagyon sokszor a Műhely segített új iskolát találni. De sokszor kisebb dolgokban is. Volt olyan, hogy azért jöttem be, mert nem volt cipőm, és itt szereztek nekem egyet” – meséli Joci.

Traumákból egyébként sincs itt hiány: a család elvesztése, a családi háttér hiánya a leghangsúlyosabb, illetve Zoltán szerint a gyermekvédelemben szerzett traumák dominálnak. Ezek mellett pedig súlyosan csorbul a fiatalok önértékelése is.

A siker számtalan arca

Arra a kérdésre, mi számít itt sikernek, rengeteg válasz érkezik. Hogy ez nemcsak a nevében közösségi tér, hanem ténylegesen betölti ezt a funkciót. Hogy olyan élményeket kapnak a fiatalok, amikhez más módon nem jutnának hozzá.

Sikernek számít az is, hogy már két kortárs segítő is kikerült a Műhely tagjai közül, akik hitelesen tudnak példát mutatni, támogatást és tapasztalatot átadni a klubot látogató fiataloknak. Sikernek számít, hogy minden kollégánk hivatástudattal végzi a munkáját. Sikernek számít, hogy a szakma többi képviselője is példaértékűnek és hiánypótlónak tartja a munkánkat, és ezekre büszkék is vagyunk.

Siker az is az igazgató szerint, hogy a klubot közel 15 éve állami támogatások nélkül tudják működtetni. Ennek ellenére a létezésük nemrég veszélybe került. Az okok régre vezethetők vissza, egészen 2022-ig, az orosz-ukrán háború kitöréséig, amit megelőzően a Menedékház Alapítvány még négy intézményt tartott fenn – a gyermekvédelemben és a hajléktalanellátásban.

Csakhogy a háború kitörése után az egekbe szöktek az energiaárak, nem tudtak megbirkózni a megnövekedett költségekkel. Az alapítvány 44 alkalmazottal tevékenykedett, és 227 ágy állt a rászorulók rendelkezésére – mára összesen négyen maradtak, és nulla ágyon fekszenek emberek.

A megmaradt, limitált forrásokból néhány projekt működése maradt csak biztosított – ezek egyike ez a közösségi tér. Az eltelt három év alatt azonban a tartalékok elfogytak, így a Műhely és a Menedékház Alapítvány élete összeolvadt. Eddig is az alapítvány volt ugyan a fenntartó, de eddig a működésük kicsit tudott független lenni. Zoltán most is igyekszik forrásokat gyűjteni azért, hogy a jövőben is tudják folytatni az itt zajló fontos munkát, és a klub működése sokkal stabilabb legyen – néhány év tartalékkal.

A Menedékház ráadásul néhányaknak nem csak az itteni közösségi térrel szolgált: négy, 18. életévét betöltött, állami gondozásból kikerült számára támogatott lakhatást is biztosítanak. Három lakás áll rendelkezésükre, az egyikben két fiatal lakik, kettőben pedig egyedül egy-egy. Az egyikük éppen Joci.

Az a kegyetlen matek

15 év alatt rengeteg fiatal vált itt felnőtté – valamilyen szinten szinte mindenkinek tudtak segíteni, állítja az igazgató. Van, akinek jobban, másnak kevésbé. És persze akadnak, akiknek a felnőtt korára nem tudtak változást hozni.

Nőttek fel olyan srácok itt, akik tizenegynéhány évesen kezdtek el ide járni, és most hajléktalanok. Sokan táncolnak a hajléktalanság határán.

Sokszor kijön a matek – teszi hozzá Joci. A matek, amit emlékei szerint a gyermekotthonban sokat vágtak a fejükhöz. Hogy több mint 90 százalékuk valószínűleg valamilyen intézményben fogja folytatni az életét. „Itt már az is jó példa, ha valaki elmegy dolgozni, fenntart egy albérletet, esetleg van egy jól működő párkapcsolata. Ebből látunk párat. Azt látom, hogy a 90 százalék tényleg elhasal. Ha meg te vagy a tízből az az egy, akkor örülj neki!”

Pedig az állami gondozásban nem sok segítséget kapnak ahhoz, hogy mindez összejöjjön. Semmi olyan készséget nem sajátítanak el, ami az önálló életük megkezdéséhez szükséges, és nincsenek ott a szülők, akik ezeket meg tudnák nekik adni. „Ha nincs családod, nincs kihez fordulni, elég nehéz gyerekként helyretenni a dolgokat a fejedben.” A Műhelyben igyekeznek pótolni ezeket az elmaradt kapaszkodókat.

Ennyi ráhangolódás után most már Joci is vesz egy nagy levegőt, és elmondja, hogyan is jutott el idáig. „Kisgyerekkorom homályos. Azt hiszem, a szüleimmel olyan négyéves koromig éltem. Apám alkoholista volt, anyám drogos. Tehát ilyen átlagos sztori, mondhatni. És kiemeltek a családból. Elkerültem a gyermekotthonba, onnan nevelőszülőkhöz, aztán vissza egy másikba a testvéreimmel. Ott rövidebb időt töltöttünk, aztán hatéves koromban újra nevelőszülők, Nógrád megye. Ott éltem nyolc évig.”

Olyan 14–15 éves lehetett, amikor emlékei szerint már nem igazán tudott együtt élni a nevelőszüleivel. Újra gyermekotthonba került. „Ott eltengődtem. Hol voltam iskolában, hol nem, nem igazán volt motivációm. Ott bent az van, »hogyha van még egy szál cigim, akkor jó vagyok”. Ennyiről szól az egész.”

18 évesen aztán kikerült az otthonból, egy alapítvány biztosított neki helyet, de ott is lettek kisebb-nagyobb nézeteltérései. A Műhely jóvoltából pedig jött a lehetőség a támogatott lakhatással, ő jelezte, hogy szívesen élne ezzel. Korábban élt kint Hollandiában, raktárosként dolgozott, nemrég jött haza.

A legmagányosabb közösségi lét

Rettentően hálás a cikk elején említett Végh Árpádnak. „Szinte minden nap beszélünk. Nekem, azt hiszem, Árpit adta a Műhely. Bármilyen problémám van, akár hajnal kettőkor is felhívhatom, és segít. Kaptam egy biztos hátteret, valakit – illetve mióta ő nincs itt, valakiket –, akikre számíthatok, ha azt érzem, hogy baj van. És ez nagyon sok gyerek életéből hiányzik ott benn.”

Mára mintha halványodna a múlt, kezd kijönni belőle fejben – de arra emlékszik, hogy az utolsó, gyermekotthonban töltött évében már csak azt hajtogatta:

Baszki, már megint haza kell menni, már megint haza kell menni.

Egyszerűen rossz érzés volt odamenni. Eszébe jut, hogy egyszer hallott egy jó megfogalmazást arra, miért.

„Mindig emberekkel vagy körülvéve, azaz nincs személyes tered, viszont közben folyamatosan egyedül érzed magad. Mindig vannak körülötted, de sosem érzed azt, hogy valakire számíthatsz, vagy bárki fontossá válhatna az életedben.” Ráadásul akkora a fluktuáció a nevelők között, hogy szinte naponta váltják egymást. „Már az sem stabil, hogy a legjobb barátod, aki ott van benn, két nap múlva nem kerül el. Találnak egy indokot, és simán arrébb rakják. Az volt az érzésem, hogy nincs jövőkép. Örülsz, hogy vagy. Mindenki menekülne. »Tesó, van egy cigid?”: erről szól az élet.”

Joci nem érzi azt, hogy ott tartana, ahol tartania kellene. Hamarabb kellett volna kapcsolnia az iskolával kapcsolatban, vallja be, de azért hálát érez, hogy talán ő lett a tízből az az egy. „De még ez sem derült ki. Még csak most kezdődött el, mondhatni.” Hosszú távú tervei nincsenek. Vissza szeretne menni Hollandiába, „egész jó pénzt” keresett itt. „Kimegyek, kicsit összeszedem magam, aztán vissza akarok jönni, befejezni a sulimat, mert az utolsó félévemnél hagytam ott az érettségimet. Jogsit is kéne szerezni.”

Azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi időben gyakori téma lett a gyermekotthonok kérdése és általában a gyermekvédelem a közbeszédben, ambivalens érzései vannak. „Egyrészt nagyon nagy álszentségnek érzem az egészet, megmondom az őszintét. Ezek a gyerekek ott voltak száz évvel ezelőtt is. Nagyon régóta nagyon nagy figyelmet kéne fordítani rájuk. Arról beszélünk, hogy a 70 százalékuk hajléktalan lesz (egyes kutatások szerint 70 százalék is lehet azok aránya, akik az állami gondoskodásból kikerülve lakhatási nehézségekkel, hajléktalansággal vagy bizonytalan lakhatási körülményekkel szembesülnek – a szerk.), konkrétan a hajléktalanokat termeljük ki onnan.”

Történjen már valami végre

Joci nehezményezi, hogy hiába felfokozott az érdeklődés a téma iránt, a legtöbbeknél ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy elolvassák az erről szóló cikkeket, beszélnek róla, de az élet ugyanúgy megy tovább. Ugyanakkor a 2024 februárjában rendezett influenszer-tüntetés miatt elérzékenyült, amikor látta, hogy mennyien kimentek a Hősök terére, és velük akartak foglalkozni.

Érdemi változás viszont nem történik. Én azt hallom, hogy a gyámok sokszor annyi munkát kaptak, mint eddig, pedig már egyébként is leterheltek voltak. Azt szeretném, hogy arról legyen szó, miként lesz jobb azoknak a gyerekeknek, akik most bent vannak. Beszéljünk arról, hogyan lehetne több pénzt is figyelmet adni azoknak, akiknek most van rá szüksége. Én egyelőre erre várok.

Zoltán egyetértően bólogat. „Akik foglalkoztak gyermekotthonos gyerekekkel, tudják, hogy már 2010 előtt is bőven hallottunk ilyen hangokat. Tényleg álszent dolog, ahogy megint politikai célokra használják, de én azért örülök, mert talán a nyilvánosságnak köszönhetően belekényszerül akár a mostani, akár egy jövőbeni kormány abba, hogy ténylegesen tegyenek is valamit azért, hogy változzon a helyzet végre.”

Az igazgató szerint a gyámok helyzete rendkívül fontos (ők azok, akik a gyermekvédelemben a szülők helyett a gyerekek törvényes képviselőiként járnak el – a szerk.). Ők az egyetlenek, akikhez a gyermekotthonos gyerekek fordulhatnak – márpedig a Műhelyben sokszor azt tapasztalták, hogy az itt dolgozók töltik be a gyámok szerepét. Ez olykor a gyámok leterheltségéből, máskor a nemtörődömségükből fakad.

Joci a való életből hoz példát arra, mennyi múlhat ezeken az embereken. „A gyám személyétől függhet az is, hogy el van-e intézve az iskolád. Futottam bele olyanba, hogy egy barátomnak szeptember elsején még nem volt meg, melyik iskolába mehet, mert a gyámja nem volt hajlandó bemenni és beíratni.”

Az elmúlt évek során rengeteget tanultak egymástól is. A fiatal például – a lelki segítségen túl – számos technikai dolgot: miként kell kivenni egy albérletet, vagy egyáltalán, hogy néz ki egy albérleti szerződés.

Zoltán pedig türelmet tanult. „Szociális szakemberként egy kicsit rugalmasabban kell kezelni a határainkat. Több esélyt, több lehetőséget kell adni. Mert kifizetődik. Jocinál is kifizetődött.”

Arra a kérdésre, miért fontos, hogy a Műhely még nagyon sokáig létezzen, álljon itt a fiatal válasza:

Én azt érzem, hogy itt tudok emberekben bízni. Tudok rájuk számítani. Ha kell segítség, tudok hova fordulni. Máshol az életemben nem nagyon van ilyen. Ez egy biztonságos tér, ami nem úgy változik, mint minden más az életünkben.

The post „Talán innen kerül ki a tízből az az egy” – ahol megpróbálják átírni a gyermekvédelem kegyetlen matekját first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu