Az 1526. augusztus 26-án megvívott mohácsi csata nem elsősorban embervesztesége vagy II. Lajos király halála, hanem hosszabb távú következményei miatt vált a magyarság egyik legnagyobb tragédiájává. Tizenöt évvel később a több mint félezer éve fennálló európai hatalom, a Magyar Királyság megszűnt önállóan létezni, az ország egy oszmán és egy Habsburg részre szakadt, majd a romokon nem sokkal később egy harmadik államalakulat is megszületett: az Erdélyi Fejedelemség. Ez utóbbi mentette át a magyar államiságot, a közös magyar haza eszméjét a következő évszázadokra. 2026-ban, a mohácsi csata ötszázadik évfordulóján cikksorozatot indítunk Mohács500 címmel, amelyben a téma szakértőivel beszélgetve a legfrissebb tudományos eredmények mentén mutatjuk be az eseményeket. A nagy nemzeti tragédia előzményeit és következményeit, a két szemben álló hatalom adottságait, lehetőségeit és felkészültségét, illetve természetesen magának a csatának a pontos krónikáját.

A nyitó részében az első találkozásokról, ezek tanulságairól, illetve a méltatlanul alulértékelt Luxemburgi Zsigmond király védelmi intézkedéseiről kérdeztük Dr. Pálosfalvi Tamás történészt, az ELTE HTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársát.

A sorsdöntő ütközet idején több mint évszázados múltra tekintett vissza az adok-kapok, a királyság stratégái ezek tapasztalatai alapján alakították az ország védelmét, és dolgozták ki az 1526 nyarán követett taktikát. Sokan úgy vélik, Trianon is Moháccsal kezdődött, pontosabban a török hódoltság, az állandósuló portyák és háborúk irtózatos pusztítása változtatta meg a királyság etnikai arányait, főleg a peremterületeken. Az ütközet jelentőségét mutatja, hogy, míg nemzetközileg Amerika felfedezését, 1492-t tekintik a középkor végének és az újkor kezdetének, addig Magyarországon a történészek 1526-ot teszik meg korszakhatárnak.

Új ellenség, állandó támadások

Vitatott, hogy a Kárpát-medencében mennyit tudtak és mikor figyeltek fel az Anatóliában feltörekvő hatalomra, az I. Oszmán által alapított államra. A későbbiekben külön kitérünk majd a birodalom születésére, most a lényeg, hogy a törökök apránként léptek át a Balkánra, és foglaltak el egyre nagyobb területeket, mondhatni „észrevétlenül”.

Eleinte szövetségesként tűntek fel a bizánci, bolgár és szerb belháborúkban, majd rendre elfelejtettek távozni, a baráti segítségnyújtásból először letelepedés lett, majd elkezdtek adót szedni, és európai hercegnőket hazavinni feleségként. Aztán az 1350-es évek első felében a Gallipoli-félsziget teljes megszállása már intő jel lehetett, azt azonban nem tudjuk, mennyire értették Nagy Lajos király udvarában, hogy itt valami eddig ismeretlen, új dolog készül.

Az viszont jól látszik, hogy az 1389-es, első rigómezei csata után váltak az oszmánok magyar szempontból elsődleges veszélyforrássá

– mondja a 24.hu-nak Pálosfalvi Tamás.

Rigómezőnél 1389-ben gyakorlatilag megsemmisült a balkáni államok maradék katonasága, meghalt Lázár szerb fejedelem, a terjeszkedő törökök innentől kezdve gyakorlatilag akadály nélkül elérték a Magyar Királyságot, ha akarták. Márpedig akarták, ekkortól minden évben szerveztek támadásokat, állandóvá váltak a betörések, a törökök szünet nélkül támadtak magyar területeket. A történész érdekességként megjegyzi, sok vita folyt és folyik a történettudományban e véget nem érő portyák okairól: egyesek úgy vélik, dzsihádszerű hitháborúként kell értékelnünk, míg mások szerint a cél csupán zsákmányszerzés volt. A lényegen azonban mindez nem változtat, Magyarországnak 1389-től folyamatos és gyakori, évente ismétlődő török támadásokkal kellett szembenéznie.

Zsigmond bosszúja és a francia lovagok

A védelem megszervezése a frissen, 1387-ben trónra lépett Luxemburgi Zsigmondra várt, ő pedig mindent megtett, amit lehetett. Egyrészt már ekkor, a „kezdet kezdetén” igyekezett az egyre inkább oszmán vazallussá süllyedő, így az ellenséget kényszerűen katonailag is támogató bosnyák és szerb vezetőket a maga oldalára vonni. Teljesen logikus, hiszen nem mindegy, hogy a balkáni népek kinek az oldalán vonulnak hadba, míg területük rendkívül fontos ütközőzónát jelentett, amellyel a frontvonalat el lehetett távolítani a Magyar Királyság határaitól.

Másrészt minden török betörést megtorolt, az első években gyakran személyesen vezette a bosszúhadjáratokat

– fogalmaz a történész.

Hamarosan azonban kiderült, hogy nem ez a legjobb megoldás. A meglepetésszerű török betöréseket nem tudták kivédeni, az okozott pusztítást pedig nem kompenzálta, nem tette semmissé a válaszcsapás, de, ami a legfontosabb: nem vette el az oszmánok kedvét az újabb támadástól. Szükséges volt, sőt elengedhetetlen Zsigmond és az ország presztízse szempontjából, ugyanakkor nem elég hatékony.

A megoldást egy nagy, támadó hadjáratban látta, amely kiszorítja az Oszmán Birodalmat Európából. Ennek érdekében királyunknak sikerült széleskörű európai összefogást kovácsolnia, a jelentős létszámú keresztes sereg azonban megsemmisítő vereséget szenvedett a mai Románia és Bulgária határán fekvő, Duna-menti Nikápolynál 1396 szeptemberében. Az utókor a magyar uralkodót, mint fővezért hibáztatta, holott a nyugati lovagokat vezető Félelemnélküli János meggondolatlan – Zsigmond tanácsával ellentétes – támadása okozta a kudarcot – itt írtunk erről részletesebben.

Újabb terv: ütközőállamok

A továbbiakat illetően nem is a vereség ténye a legfontosabb, hanem, hogy a keserű tapasztalat elvette Luxemburgi Zsigmond kedvét újabb nagyszabású támadásoktól, egészen más védelmi stratégiára állt át. Szerencséje volt, mert időt is nyert a cselekvésre. Az 1402-es ankarai csatában ugyanis a mongol hódító, Timur Lenk rommá verte az oszmánokat, maga I. (Villám) Bajazid szultán is fogságban halt meg. A birodalom megroppant, jó tíz évbe telt, míg figyelmét ismét a Magyar Királyság felé tudta fordítani.

Zsigmond arra használta a nyugalmat, hogy a maradék balkáni államokat, a szerbeket és a bosnyákokat, amennyire csak lehet, betagozza a magyar védelmi rendszerbe. Sikerrel is járt, de csak addig, amíg a török újra fel nem tűnt a színen: I. Mehmed 1413-as trónra lépése után helyreállította az oszmán állam egységét, utóda, II. Murád pedig (1421-től) megszilárdította azt, majd visszaszerezte befolyását a Balkánon.

A különbség csupán annyi volt a korábbi évtizedekhez képest, hogy ezek az államok immár névleg magyar szövetségben álltak

– emeli ki Pálosfalvi Tamás.

Az újra megerősödő oszmán nyomás alatt az „ütközőállamok rendszere” hamar összeomlott, egyedül a Szerbia északi maradékán szervezett Szerb Despotátus volt képes érdemi ellenállást kifejteni. Ez viszont egyértelműen Zsigmond érdeme, aki Lazarevics István despotának, majd utódjának, Brankovics Györgynek komoly magyarországi birtokokat juttatott annak fejében, hogy megpróbálják feltartani a török támadásokat.

Felkészültek a tartós védekezésre

Az 1410-es évektől tehát az Oszmán Birodalom erőre kapott, az évtized végén ismét rendszeresen jelentek meg portyázó csapatai a magyar határ innenső oldalán. Zsigmond ezt az évtizedet jórészt külföldön töltötte, 1412–13 fordulóján indult első, hosszabb nyugat-európai körútjára: német királlyá koronázták, levezényelte a híres konstanzi zsinatot, Angliában és Franciaországban tárgyalt, és még hosszan sorolhatnánk. 1419-ben tért haza, pontosabban a magyarok visszahívták, személyes fellépést vártak el tőle a déli végeken.

Nem is tétovázott, még abban az évben hadat vitt az ellenségre, majd hosszabb időt töltött el a déli határvidéken. Ekkor, pontosabban ennek eredményeként kezdődött meg a Duna-menti végvárvonal kiépítése, amelyet Zsigmond távolléte esetén Ozorai Pipo temesi ispán felügyelt. Az új védelmi rendszer ékköve Nándorfehérvár lett, miután 1426–27 fordulóján a tatai szerződés értelmében Lazarevics István despota átadta azt a magyar uralkodónak.

A déli végvárvonal kiépítése gyakorlatilag beismerése volt annak, hogy a magyarok felhagynak a támadásokkal, inkább tartós védekezésre rendezkednek be.

Méghozzá passzív védekezésre, amely konstans problémát vetett fel az egész Mohácsig tartó időszakban. A végvárrendszer meg tudott állítani nagy hadseregeket, akár még a szultáni haderőt is, mint azt az 1456-os nándorfehérvári diadal mutatja, ám kisebb csapatok ellen mit sem ért. A határ menti bégek kis létszámú portyái lazán megkerülték az erődítményeket.

Márpedig a következő évtizedekben ezek a kisebb akciók alkották az oszmán terjeszkedés gerincét.

Nem lehetett kivédeni

Képzeljünk el néhány száz vagy pár ezer könnyűlovas török katonát. Villámgyorsan mozogtak, dúltak, fosztogattak, letaposták a vetést, napok alatt több tucatnyi falut felégettek, a lakosságukat pedig vagy legyilkolták, vagy magukkal hurcolták, és rabszolgának adták el keleti piacokon.

Történészek szerint az oszmán hódításnak különböző szakaszait különböztethetjük meg, ezek során tudatosan alkalmazták a fenti elrettentő, felpuhító, pusztító stratégiát. A szándékos terror a lakosság megtörését szolgálta, belső feszültséget, pánikot volt hivatott előidézni, illetve a határvidék bégeinek ezekből a hadjáratokból származott bevétele, a rabszolgák, a zsákmány eladásából gazdagodtak.

Az ilyen váratlan, gyors betörésekre nem létezett adekvát válasz, ennyire rövid idő alatt képtelenség volt megszervezni az ellenállást. Sem Zsigmond, sem Hunyadi János, sem Mátyás nem talált rá megoldást

– jegyzi meg a történész.

Török szempontból vitathatatlan a siker. Akinek rendszeresen feldúlják a földjét, elviszik a parasztjait, vagy jobbágyként maga és családja folyamatos életveszélyben van, abban érthető módon gyűlik a düh és az elkeseredettség. A nemesektől, azok pedig a királytól vártak megoldást, ebből fakadt megannyi indulat, feszültség, ami majd a Jagelló-korban érte el csúcspontját, ezt találjuk többek között a Dózsa-féle lázadás hátterében is.

Nem Zsigmond hibája

Végezetül álljunk meg egy kicsit Zsigmondnál. Az utókor nemcsak méltatlanul megfeledkezik az oszmánok ellen tett erőfeszítéseiről, hanem egyenesen kiemeli a kudarcait, a nikápolyi és a Galambóc váránál elszenvedett vereségeit állítja előtérbe. Előbbiről már ejtettünk szót, miszerint nem a magyar királyon múlt, és hasonlót mondhatunk a végvár esetében is.

A jelentős erődítmény közvetlenül a Duna jobb partján épült, és a rendkívül fontos átjárót, a Vaskapu-szorost védte. A már említett tatai szerződésben Lazarovics István szerb despota Nándorfehérvár mellett Galambóc átadását is vállalta cserébe azért, hogy Zsigmond elismerje unokaöccse utódlását. Csakhogy a szerb várnagy a törökök előtt nyitotta meg a kaput, ezért Zsigmond csaknem egy évig tartó, aprólékos előkészítés után 1428-ban ostrom alá vette Galambócot.

Közben viszont megjelent a szultáni had, mint felmentő sereg, így a keresztények jobbnak látták visszavonulni, a szabad elvonulás fejében fegyverszünetet kötöttek. Csakhogy II. Murád megszegte adott szavát, és lemészárolta a folyóparton hagyott magyar utóvédet.

Nem volt komoly katonai vereség, hiszen a sereg túlnyomó része épségben átkelt a Dunán, mégis ráégett Zsigmondra – elsősorban a vele a legkevésbé sem szimpatizáló Thuróczy János történetíró munkásságának köszönhetően

– jegyzi meg Pálosfalvi Tamás.

Nem tudott összefogást kovácsolni

Azért azt elmondhatjuk, hogy Luxemburgi Zsigmond nem volt szerencsés a hadakozásban, politikusként viszont annál brilliánsabb, nem véletlen, hogy magyar trónjára támaszkodva megszerezte a cseh, az itáliai és a német királyi címet, majd német-római császárrá koronáztatta magát. Az sem igaz, hogy európai ambíciói miatt elhanyagolta volna a török veszélyt. Sőt, épp ellenkezőleg.

Rengeteget tett annak érdekében, hogy segítséget szerezzen, szövetségeket szervezzen. Megpróbálta elsimítani az európai konfliktusokat – például kibékíteni a „százéves háborút” vívó angol és francia királyt, de részben a konstanzi zsinatot is ez motiválta –, hogy aztán a keresztény világ együttes erővel fordulhasson az oszmánok ellen. Nem járt sikerrel, ebben az időben Európában már nem voltak meg egy ilyen méretű összefogás feltételei, és ezt idővel Zsigmond is belátta. Végszóként a történész fontosnak tartja kiemelni:

Az összes magyar uralkodó közül, ide értve Hunyadi Jánost is, fajlagosan Luxemburgi Zsigmond fordította a legtöbb időt és energiát az oszmánok jelentette probléma kezelésére.

Innen folytatjuk sorozatunk következő részével, amelyben a nagy törökverő erőfeszítéseit, stratégiáját és a magyarok által levont tanulságokat vesszük górcső alá.

The post Szörnyű ellenség jelent meg Magyarország határán, a király védekezni kényszerült first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu