Mi jut eszedbe a kilencvenes évekről?

A susogós melegítők! Meg a hidrogénezett haj; Kaposváron az nagyon ment, mindig akartam, de sajnos nem lehetett. Meg a háromnegyedes gatya, az megvan? Volt Wu-Tang Clan-os háromnegyedes gatyám. Meg a kvarcjátékos Casio óra. Mi jut még eszembe…? A Csiky Gergely Színháznak nagyon szép évtizede volt az.

Egyébként nosztalgikus típus vagy? Szoktál visszavágyni mondjuk a kilencvenes évekbe?

Nem. Szerintem ízléstelen időszak volt.

Miért?

Hát a susogós melegítők meg a hidrogénezés miatt. Egy kicsit ilyen zűrzavaros, Kaszabasza korszak volt a rendszerváltás után: már jött a Nyugat, de még nem igazán tudtuk, hogy mi az. Nekem ez a susogós anyag jellemzi az egész kilencvenes éveket: egy ilyen kolbászolás az ízlésben.

Sokan a szabadságélményre emlékeznek ebből az időből, meg hogy kinyílt a világ.

Igen, de én ugye ‘84-ben születtem, úgyhogy arról nincs emlékem, hogy milyen volt nem szabadságban élni. Nekem természetes volt, hogy azt csináltunk, amit akarunk, mondjuk nyugodtan mehettünk Lengyelországba síelni a szüleimmel, nem kellett kérvényezni a kiutazást, vagy ilyesmi. De hogy válaszoljak a kérdésre: alapból sem vagyok nosztalgikus alkat.

Ahogy öregszem, persze egyre több minden jut eszembe régről. Ahogy nő a tétje a mindennapoknak, az emberi kapcsolatoknak, úgy jutnak egyre többet eszembe például a nagyszüleim: hogy milyen más világ volt az övék vagy hogy miket mondott nekem nagyapám a szeretetről.

A Beléd estem erősen erre a kilencvenes évek nosztalgiára játszik rá, de egyébként épp ezt csinálta az elmúlt időszak legsikeresebb magyar filmje, a Hogyan tudnék élni nélküled? is. Szerinted miért pont a kilencvenes évek?

Fogalmam sincs, azt a filmet nem láttam. Valószínűleg azért, mert most van a harmincas-negyvenes éveiben az a generáció, akik akkor voltak kamaszok, és így jól megfoghatók, mint célközönség. A hetvenes éveknek is volt anno egy ilyen nagy nosztalgikus visszatérése, például a divatban. De a magyar filmekben mindig is népszerű volt ez a retró hangulat, ha megnézed, a Made in Hungária is meg tudott fogni egy generációt, akinek az volt a kamaszkora. Ha a moziba járó korosztályt akarod meglőni, most a kilencvenes évekkel érdemes foglalkozni. De, ugye, a mi filmünk nem a kilencvenes években játszódik, hanem a napjainkban.

Csak megidézitek benne a kilencvenes éveket.

Nem megidézzük: ott játszódik az a film, amit a történet szerint forgatnak. Aztán a főszereplő csaj amnéziás lesz, és azt hiszi, hogy tényleg a kilencvenes években él. Mi meg kénytelenek vagyunk eljátszani azt neki, egy díszletlakásban asszisztálunk ehhez. És akkor előkerül a tamagocsi, a Traubisoda meg a Pöttyös Rudi – olyan márkák, amik meghatározták azt a korszakot. Meg azok a zenék, amik akkoriban iszonyat népszerűek voltak, és a mai napig eszébe jut az embernek a kamaszkora, ha meghallja őket.

A Hogyan tudnék élni nélküled?-ben és a Made in Hungáriában nemcsak ez a múltidézés a közös, mintha nagyon hasonló recepttel készültek volna: egy-egy népszerű előadó és a zenéi, plusz egy könnyed romantikus történet. A nosztalgiázás viszi be az embereket a moziba vagy konkrétan Fenyő Miklós meg Demjén Ferenc?

Szerintem a kettő együtt. De nem érdemes ezeket a filmeket egymáshoz hasonlítani. A Made in Hungária egy baromi sikeres film volt, előtte talán a Csinibaba volt ebben a zenés zsánerben ilyen meghatározó. Ezeket azóta nem sikerült megugrani. A receptet meg nyilván szívesen használják, amikor nincs kreatívabb ötlet.

Neked a film előtt milyen képed volt Fenyő Miklósról?

Nagyon sokat hallottam a szüleimtől, hogy ők mennyit buliztak rá kamaszkorukban, például az Ifiparkban. Én viszont tiniként Ganxsta Zolit és Rapülőket hallgattam, meg Sírásókat és Anima Sound Systemet – ezek ilyen pécsi, kazettán másolt korai rapzenekarok voltak. Tehát Hungáriát egyáltalán nem. Aztán egyszer teljesen random kaptam karácsonyra egy duplalemezes Fenyő Miki CD-t. Akkor nagyon elkapott az a fajta – ez most ilyen kommersz kifejezés, de – szabadságérzet. Tényleg azt éreztem, hogy megpezsdül a vérem. Nagyon sokat hallgattam akkoriban, aztán ez valahogy elmúlt. Amikor behívtak a filmre, akkor kezdtem el mélyebben is foglalkozni Fenyő Mikivel: például végignéztem az összes koncertjét DVD-n.

A mozgáskultúráját egyébként elég nehéz volt ellesni, mert a Miki nem volt kifejezetten mozgékony előadó. Néhány jellegzetes gesztusa persze volt, de hát ő nyilván nem rúgta fel úgy a széket, mint a filmben a Csavard fel a szőnyeget jelenetben. Jerry Lee Lewis viszont rendszeresen rugdosott székeket, tőle meg Elvistől átvettem néhány ikonikus gesztust, amik jól megmutatták ezt a korszakot. Szóval első körben az a CD kötött Fenyő Mikihez. Aztán onnantól, hogy eljátszottam a filmben, nyilván volt közünk egymáshoz.

A legutóbbi közönségfilm, amiben a Beléd estem előtt játszottál, a Pappa Pia volt. Azért nagyon sok kritikát kaptál akkor, több interjúban is úgy fogalmaztál, utólag megbántad, hogy elvállaltad. Most, majdnem tíz éves távlatból visszanézve, mi volt a baj azzal a filmmel?

Ezek olyan belső szakmai dolgok, amiket nem feltétlenül szeretnék megosztani a nagyvilággal. Az a film nagyon sok embernek a mai napig jelent valamit – miért vegyem el az ő kedvüket? Az utóélete számomra teljesen megdöbbentő volt: hogy bizonyos fórumok meg filmkritikusok gyakorlatilag engem kapáltak el, azt igazságtalannak éreztem. De ez szerintem nettó tudatlanságból eredt: Magyarországon valahogy a színésszel azonosítjuk a filmet, mintha a színész csak úgy bemenne a kamera elé, és azt csinálna, amit akar. Egy színész nem csinál azt, amit akar. Egy színész azt csinálja, amit a rendező mond neki. Jó esetben, ha jó köztük a kémia, meg ha a rendezőnek van hozzá agya, akkor a színész jó ízlésére is hallgat (már ha van neki). Ez van, amikor működik és van, amikor nem. De tök mindegy, hogy én mennyire vagyok jó vagy rossz, a végén van egy vágó, aki megvágja, vannak producerek, akik irányt szabnak a filmek és van egy rendező egy elképzeléssel.

A mi pozíciónk színészként nagyon kiszolgáltatott: odamegyünk, beállunk a jelbe, elmondjuk a szöveget meg gondolunk róla valamit, de hogy aztán abból mit csinálnak, abba én nem szólhatok bele.

Hogy éled meg ezt a fajta szakmai kiszolgáltatottságot?

Hát, elfogadom, mit csináljak? Ha Magyarországon olyan filmkészítő rendszer lenne, hogy a színész is tud producer lenni, és van döntési joga, mint mondjuk Brad Pittnek, aki producereli is a filmjeit, az egészen más helyzet lenne. Baromi jó lenne, ha ennek itthon is lenne kultúrája, de jelenleg nincs. Annyira nincs, hogy mi jogdíjakat se kapunk. Amíg Amerikában tíz filmből jó esetben már életed végéig elélsz a jogdíjakból, addig itthon nevetséges összegek vannak. Nekem évente küld egy bevallást a jogvédő iroda kábé 900 forintról. De mivel nincsen szakszervezet, mert politikailag nem engedik meg, hogy legyen, ezért nagyon nehéz itthon. Megelégszünk azzal, ami van, mert nyilván mindenki szeret filmezni. Ha hívnak, akkor mész, és próbálsz dolgozni, fejlődni.

Mi kellett ahhoz, hogy a Pappa pia csalódása után most megint vállalj egy közönségfilmet?

Semmiféle összefüggés nincs a kettő között.

Vagyis nem a zsánerben csalódtál?

Nem.

Hogy kezdődött itt a közös munka, Tiszeker Daniék kerestek meg a filmmel?

Igen, felhívott Dani, hogy csinál egy filmet, van-e kedvem dolgozni. Mondtam, hogy vele boldogan. Elmentem egy castingra Rujder Vivivel – mindketten eléggé fixen megvoltunk a Dani fejében –, és egy hétre rá írt is, hogy oké, szuper, szeretné, ha én játszanám ezt a szerepet.

Mennyire sűrűn kapsz filmes felkéréseket?

Semennyire. Három éve forgattam a Lefkovicsék gyászolnak című filmet, azóta ez volt az első megkeresés. Nem is tudom, hogy most milyen filmek készülnek, a filmalapos castingokra egyáltalán nem hívnak. Firtathatjuk, hogy ennek milyen okai vannak, de nem szeretném, mert tulajdonképpen leszarom.

De van benned hiányérzet ezzel kapcsolatban?

Persze, hogy van. Én szeretek filmezni; szeretem ennek az adrenalinját, meg hát egyszerűen csodálatos dolog alkotni valamit, ami életed végéig megmarad. Ezért is lettem színész, hogy filmeket készítsek. Nyilván mindenki szeretne forgatni. Elmúltam negyven, most nőttem ki abból a szerepkörből, amire sokáig használtak, vagy legalábbis használni akartak. Most már jöhetnének a felnőttebb, árnyaltabb férfiszerepek, színészileg úgymond a legjobb időszakomban vagyok. Persze, hogy szuper lenne, ha jönnének szerepek, de hát mit lehet tenni?

Kezdettől fogva, már az egyetemen a filmes irány érdekelt?

Igen. Mindig is szerettem a magyar filmeket. Aztán amikor az első forgatáson részt vettem, ott éreztem meg igazán, hogy milyen baromi jó dolog filmezni. Sokkal jobban érdekelt, hogyan lehet egy-egy érzelmet finomabban, akár csak egy arcmozdulással, egy felnézéssel vagy lenézéssel megmutatni. De Magyarországon, ugye, nincsen filmes színészképzés. Jó esetben van filmes kurzusod a főiskolán, ahol egy rendező pár hónap alatt megtanít bizonyos alapokat, de a mi esetünkben például nem volt ilyen. Tehát én a filmjeimből tanultam meg filmezni. Meg abból, hogy jóban voltam az operatőrökkel és velük visszanéztük meg átbeszéltük a jeleneteket.

Itthon nem az van, mint Amerikában, ahol mondjuk a Juilliardon évekig azt tanulod, hogy ha ennyit emeled a szemöldököd, az egy háromméteres vásznon milyen érzelmet mutat. Nálunk nehezített a pálya, de számomra pont ezért iszonyatosan izgalmas is.

Szerintem nagyon nagy dolog, ha az ember jó filmet tud csinálni, amivel aztán meg tud nevettetni vagy ríkatni másokat.

A musical műfajjal milyen a kapcsolatod? A főiskolán ugye a zenés osztályban végeztél, de aztán arról nagyon határozottan beszéltél, hogy musical színházakban nem akartál dolgozni. Filmekben viszont mégiscsak visszatért ez a vonal.

Az akkor a színházak minőségének szólt. A musical nem feltétlenül tartozik a kedvenc műfajaim közé, de mindenképp megkerülhetetlen. Ha például elmész New Yorkba, és a Broadway-n megnézed a Chicagót, akkor leesik az állad. Pedig csak négy szék van a színpadon, de csodálatos az egész, elképesztő színvonalon művelik ott ezt a műfajt. Itthon ez szerintem nagyon ízléstelenül lett átvéve. Lehet úgy is zenés színházat csinálni, hogy CD-minőségben, mint egy élvező borjú énekelgetsz, vagy lehet úgy is, hogy közölsz valamit. Mi Ascher Tamástól és Novák Esztertől azt tanultuk, hogy akkor kezdünk el énekelni a színpadon, amikor prózában már nem lehet valamit elmondani; amikor van egyfajta érzelmi ugrás. Arról tanultunk, hogy mire lehet használni a zenét, mit lehet vele kifejezni. Volt, hogy Bartók Mikrokozmosz zongoraetűdjeire csináltunk jeleneteket, vagy népdalokat, gyerekdalokat elemeztünk. Ezek most hülyén hangzanak, de itt kezdődik a lényeg: hogy legyen értelmezés, gondolkodás a zene mögött. Én nem látom, hogy ez a szemlélet most bármelyik hazai zenés színházban megvalósulhatna.

A filmművészetben megint mást jelent a musical, de ott is vannak egészen zseniális dolgok. A Steven Spielberg-féle új West Side Story például remekül megmutatja, mit lehet elérni a zenével. Vagy ott a La La Land a világ legjobb zenés nyitójelentével – most is kiráz a hideg, ha rágondolok. Ezek csodálatosak tudnak lenni. De egyfajta színvonalat ebben a műfajban is meg kell ütni ahhoz, hogy működjön.

Ha kapnál ilyen megkeresést, érdekelne még egy musical?

Persze, de egész máshogy állnék most hozzá: leültetném a rendezőt és a producert, és kifaggatnám őket, hogy mit is akarnak igazából, miért érdekli őket ez a műfaj. A Made in Hungária tök jó példa szerintem arra, hogyan lehet minőségi, szerethető zenés filmet csinálni.

Bugyutaságokat most már nem vállalnék. Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé akar mindenben részt venni, még ha az érdeklődés meg is marad.

Fontos, hogy kik az alkotók, mi az alkotóközösség, mit akarnak ezzel a műfajjal csinálni.

Ezt egyébként a szabadúszó időszakodban így csináltad? Megválogattad a lehetőségeket, akár leültél az alkotókkal átbeszélni őket?

Persze.

Min múlik, hogy elvállalsz-e valamit? Meg kell győzni?

Ha meg kell győzni, az már régen rossz. Általában, ha elolvasol egy könyvet, vagy mondanak egy tervet, akkor érzed, hogy ez most beindít-e benned valamit. Ha nem, akkor nem érdemes vele foglalkozni. Ha igen, akkor lehet tovább menni: mi a koncepció, kikkel képzeli el az alkotó, sok-sok stációja van ennek. Amikor szabadúszó voltam, akkor is megválogattam, mit vállalok: adtam vissza úgy filmszerepet, hogy hét éve nem forgattam és casting nélkül odaadták volna.

Mi volt a baj?

Nem tartottam jó ízlésűnek, nem gondoltam, hogy nekem erre most szükségem van. És biztos fogok is még nemet mondani, ha úgy van. Ez a színházi közegben is sokszor megesik. Szerencsére a Centrálban, ahova most leszerződtem, és ahol Puskás Tamás az igazgató, nem úgy működik a dolog, hogy ő beoszt szerepekre, hanem leülünk és átbeszéljük, hogy ő mit gondol, én mit gondolok, mihez van kedvem, vannak-e saját ötleteim. Így nagyon jó dolgozni. Nem úgy, mint huszonévesen, amikor megmondták, hogy ezt így fogod csinálni és kész, és nem is feltétlen értetted, hogy miért csinálod, csak csináltad.

Egy interjúban „a béke szigetének” nevezted a Centrált. A karriered során elég jól beláttad a színházi szcénát, játszottál vidéken, fővárosban, az ország vezető színházában, független társulatnál… llyen különleges még most is az a hozzáállás, ami a Centrálnál van?

Ahhoz képest, amit én az elmúlt 5-10 évben tapasztaltam, ez most egy nagyon jó hely. Biztonságban érzem itt magam: nem görcsölök, nincs bennem félsz, szeretettel jövök be, nem magas pulzussal, nem üvöltöznek velem, teljesen más a hozzáállás. De ez az én személyes élményem,

lehet, hogy másnak meg a Thália Színház a béke szigete, vagy Pintér Béla vagy épp a Nemzeti. Bármelyik színház tud ilyen lenni: a vezetőn múlik.

Én most azt érzem, hogy a helyemen vagyok, az életkoromnak és a tehetségemnek megfelelő szerepeket kapok, amikben megpróbálom a lehető legjobbat nyújtani.

Pintér Béla társulata után a Centrál abból a szempontból nagy váltás, hogy mennyire foglalkozik a színház aktívan közéleti témákkal. Szerepe volt ennek a döntésedben?

Nem hiszem, hogy minden döntésemet meg kell, hogy indokoljam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy az én szakmai életemben másfajta időszakot, másfajta helyszínt szeretnék, más emberekkel, más közegben. Hogy én művészileg hol tartok és hova pozícionálom magam, az egyedül az én döntésem. Az, hogy színházról színházra járok, az semmi mást nem szolgál, mint hogy tapasztalatot szerezzek.

Nem szeretek sokáig egy helyen lenni. Az pedig megint csak a személyes döntés, hogy én melyik csövön szeretnék beszélni. De politikai téma, aktuális közügyek egyébként a stand-upomban is előfordulnak, nem kell ezért Pintér Bélához mennem.

Egyébként az, hogy a legutóbbi darabjai politikai ügyekre reflektáltak, nem jelenti azt, hogy minden Pintér-darab ilyen: nekem például a Sütemények királynője az egyik legmeghatározóbb színházi élményem, és abban semmiféle politika nem volt. Ott a családon belüli bántalmazás volt a fókuszban, ami szerintem baromi fontos téma egy olyan országban, ahol a társadalom 60-70 százaléka okénak tartja, ha nevelő szándékkal megütnek egy gyereket. Az, hogy Béla milyen alkotói fázisában éppen miről akar előadást csinálni, az az ő dolga. Az én dolgom az, hogy milyen indíttatásból és miről akarok beszélni a színpadon. Büszke vagyok arra az időszakra, hogy vele dolgozhattam, iszonyú jó színfoltja ő a magyar színházi életnek. Én meg eljutottam oda, hogy most megnézek mást is.

Kívülről úgy tűnik, mintha benned azért lenne arra igény, hogy valamilyen formában megszólalj közéleti ügyekben. Vagy ezt rosszul gondolom?

Az, hogy én tartom-e magam annyira fontosnak, hogy más emberekre öntsem a véleményem, egy döntés kérdése. Nem tartom magam ennyire fontosnak. Engem se nagyon érdekel mások véleménye. Vagy csak keveseké.

Ebben az országban mindenki mindenben megnyilvánul, mindenhez »is” ért. Szerintem az a legjobb, ha a színpadon mondom el a véleményem olyan embereknek, akik azért jönnek el, mert érdekli őket. A saját stand-up estemen a politikáról vagy a párkapcsolati dinamikáról, szorongásaimról, a Centrálban meg például a MeToo-ról az Oleanna című előadásban.

Kanyarodjunk vissza a Beléd estemhez. Színészként mit tapasztaltál meg abból, hogy ez a film független produkcióként készült?

Az államilag támogatott filmekhez képest jóval kaotikusabb volt a munka. Színész legyen a talpán, aki 19 nap alatt leforgat egy nagyjátékfilmet. Ez normális esetben mondjuk 40-50 nap lenne: az ilyen típusú filmeknél egy 12 órás forgatási napon 1-2 jelenetet csináltok meg, abban mondjuk másfél-két perces hasznos anyag van. Mi itt napi 5-6 jelenetet forgattunk, veszett tempóban. Az idő nagyon fontos egy ilyen filmnél, hiszen itt van egy büdzsé, amit nem fog tovább pumpálni az állam, ha kiszaladsz az időből. Ez annyira kötött, hogy mi például eredetileg húsz naposra terveztük a forgatást, de aztán bejött egy plusz helyszín, kevesebb lett a pénz, úgyhogy ez lement 19-re. Versenyfutás ez az idővel. Ideális esetben X évig megy a forgatókönyv fejlesztése, van egy több hónapos gyártási előkészítés, casting, helyszínkeresés, tehát ez egy több éves procedúra. Mi itt gyakorlatilag fél év alatt csináltuk ezt meg. Ezt hívják szerintem tehetségnek meg hozzáértésnek.

Van ennek a filmnek egy plusz rétege is számodra: szerepeltek benne a gyerekeid. Volt ezzel kapcsolatban aggodalom benned?

Csak az volt. Úgy történt a dolog, hogy a casting után Tiszeker Dani mondta nekem, hogy van egy nyolcéves kisfiú a történetben, de nem nagyon talál rá szereplőt. Elég nehéz jó gyerekszínészeket találni: lett mostanában nagyon sok szinkronstúdió, akik iszonyú tagdíjakat húznak le az emberről, közben pedig borzasztó maníros gyerekszínészeket nevelnek ki. Amikor Dani említette, hogy bajban van a castinggal, mondtam neki, hogy az én fiam nyolcéves, fotogén gyerek, ráadásul nagy csibész, nézzük meg! De azt is hozzátettem, hogy csak akkor legyen ő, ha tényleg működik. Ha összejön, az tök nagy kaland lesz nekünk, de ha nem, akkor se dől össze a világ. Megkérdeztem Gazsikát, neki volt kedve, elmentünk a castingra, és egyszerűen működött. Tehát azért nem az történt, hogy benyomtam a gyerekem a filmbe: megteremtettem a lehetőséget, hogy ha jó benne és való ez neki, akkor csinálja. És nagyon úgy tűnik, hogy neki ez való:

többen gratulálnak a gyerekhez, mint a filmhez.

Bennem szerencsére olyan igény sincsen, hogy a gyerekeim által éljem meg azt, ami nekem nem sikerült – mert hát nekem sikerült. Ennél többet nem nagyon lehet ebben az országban elérni, mint hogy forgathatsz filmeket, amik esetenként még sikeresek is lesznek. De azért nyilván sok aggodalom volt bennem. Ez egy kirakatszakma, amibe, ha beraksz egy gyereket, az ki lesz téve a kanapéhuszároknak. Olyan ajtókat tud ez kinyitni az emberben, amiket nem szeretnék, ha kinyílnának. A lányomé egy pici szerep volt, egy jelenetre ugrott be egy kiemelt statiszta szerepre, egyébként Rujder Vivi anyukája mellé. Baromi büszkék voltunk mindkettőjükre. De ez azért nem jelenti azt, hogy innentől kezdve ők színészek.

Egyébként most, hogy tényleg sok szegletét tapasztaltad meg a szakmának, ajánlanád a színészi pályát bárkinek?

Egy tizennyolc éves pályakezdőnek?

Mondjuk.

Persze. Ez az egyik legcsodálatosabb és legősibb szakma a világon. És azt is gondolom, hogy szükség van rá: valamiféle tükre vagyunk mi a társadalomnak, ami képes kicsit visszafordítani a napi agymosást. Érzéseket keltünk, felismeréseket generálunk, elgondolkodtatunk. Ez a kötelességünk, a küldetésünk. Szerintem ez szép és hasznos.

Ezért is van az, hogy meg lehet ugyan nyirbálni a támogatásokat, de ha én kiállok ide egy oszlophoz és csinálok valamit, te pedig nézed, az már színház. Ezt nem lehet elpusztítani vagy kivéreztetni.

Nyilván nem mindenkinek ajánlanám. Kell ehhez egy idegrendszer, egyfajta lelkület, nyitottság a világra, folyamatos önreflexió. Minél jobb színész akarsz lenni, annál jobban kell ismerned az emberi működést, saját magad működését. Minél jobban hasonlít a színészeted arra, amilyen egyébként is vagy, annál jobb színész leszel. Ehhez nagyon önazonosak kell lenni, egy-egy karakter megalkotása nagyon kemény munka, ez pedig nem megy mindenkinek, de nem is kell. Aki komolyan akarja, az egy folyamatos, évekig tartó elmélyült alkotófázisra számítson. Mint egy asztalos vagy egy szobrász: az ember máshogy munkál meg egy faanyagot húsz évesen, mint hetvenéves korában. Én ezt látom ebben művészetnek. Hogy az évek alatt egyre mélyebb rétegeit fedezed fel a saját működésednek, személyiségednek, és így egyre pontosabban tudsz ábrázolni karaktereket. Ehhez nemcsak magadat kell a nap huszonnégy órájában nagyon élesen figyelni, hanem a körülötted lévőket is; ha ezt mind-mind elraktározod, abból egyre színesebb és pontosabb ábrázolások születhetnek.

Zárjuk egy picit elrugaszkodottabb kérdéssel. Anno a Vidnyánszky Attilának címzett nyílt leveledben fogalmaztál úgy, hogy „büszke magyar vagyok (ahogy mindenki más)”. Ez mostanában elég túltelített fogalom lett. Neked mit jelent az, hogy büszke magyar vagy?

Hát biztos nem azt, hogy a mellemet veregetem különböző pártzászlók előtt, emberek érzelmeire apellálva mondok minél nagyobb lózungokat és kufárkodok a reménnyel.

Hanem?

Hanem hogy ismerem a gyökereimet, a felmenőimet, tudom, ki mit tett a mikrokörnyezetében ezért az országért. Szeretem ezt a földet, az embereket, a mentalitást. Ezt érzem sajátomnak. Ha meghallom a népzenét, megvadulok tőle, szeretek az épületekre nézni, örülök a Balatonnak. Hogy aggódom az országom jövőjéért, sorsáért: az oktatásügyért, a gyerekek védelméért, azért, hogy a saját gyerekeimnek mit örökítek ebből.

Szerintem ez egy kurva szexi ország, és tök menő magyarnak lenni.

A baj azzal van, amikor ezt valaki elkezdi önös érdekből kihasználni: a saját egójának a fényezésére vagy a saját meggazdagodása érdekében nyomkodni ezeket az érzelmi pontokat, a magyarságtudatot. Ezzel nem tudok mit kezdeni, ezért is nem politizálok. De ha most beraksz nekem például egy Váradi Roma Cafét – mert a cigányságot is ide kötöm, akikkel közös a sorsunk –, hát biztosan zokogok rajta, megnyílik a szívem. Ez is a magyarság.

The post Szabó Kimmel Tamás: A támogatásokat megnyirbálhatják, de a színházat nem lehet elpusztítani vagy kivéreztetni first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu