Az előző részből kiderült, hogy Hunyadi János győzelmi sorozata egy csapásra véget ért, amint szemben találta magát a szultánnal. A nándorfehérvári diadal 1456 nyarán azonban mérföldkő volt a magyar-török háborúk történetében, miközben egész Európa számára önmagán túlmutató jelzésként szolgált: bizonyította, hogyha nyílt csatában nem is, de egy jól erődített, modern várra támaszkodva a magyarok még mindig képesek ellenállni a szultáni főseregnek. A nagy törökverő meghalt az ostrom után, fiára, az 1458-ban királlyá választott Mátyásra pedig súlyos örökségként nehezedett a török veszély. Mit tett ellene? Kortársai többször számon kérték rajta a déli végek elhanyagolását, míg az utókorban az a képzet él, azért akarta magát német-római császárrá választatni, hogy az oszmánok ellen egyesíthesse a kontinens középső régióját. Ennyire csupasz formájában azonban egyik sem igaz. Mátyás reálpolitikus volt, vérbeli középkori uralkodó, és érzékeny diplomata. Mi történt a Mohács felé vezető úton Hunyadi Mátyás uralkodása alatt? Ezzel folytatjuk a csata 500. évfordulójára indított sorozatunkat, ezúttal Dr. Horváth Richárd történészt, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársát kérdeztük.

Nem a török a legfontosabb

Mátyás uralkodásának első éveiben számos, a személyére és hatalmára nézve a töröknél sürgősebb és nagyobb problémát kellett megoldania – szerencséje is volt, de erről majd később. Ne feledjük, a Szent Korona 1440 óta Bécsben pihent III. Frigyesnél, aki ekkor már német-római császár volt, a legfőbb szakrális tárgy híján pedig csupán választott uralkodónak számított, messze nem az alattvalók feltétlen hűségét bíró legitim magyar királynak. Tisztában is volt a helyzetével, jól mutatja ezt a rengeteg kényszerű kompromisszum, amit ekkoriban kellett megkötnie – korábban itt írtunk erről bővebben.

Megválasztása után – nem a Duna jegén történt, miként a koronázása sem – legfőbb célja a Szent Korona visszaszerzése lett, miközben ki kellett alakítania egy modus vivendit számos belső ellenségével, és helyre kellett állítania az ország területi egységét. A nyugati határszél ugyanis osztrák megszállás alatt állt, míg az északi országrészben egész vármegyényi területeket cseh husziták, pontosabban Jan Giskra cseh zsoldosvezér birtokolt.

Uralkodása kezdetén tehát számos, sürgető problémán kellett úrrá lennie, és ezek között nem a török volt a legfontosabb

– mondja a 24.hu-nak Horváth Richárd.

Ezen a téren – mint említettük – szerencséje volt, 1456 után II. Mehmed valóban kissé visszahúzódott. Azt szoktuk mondani, a nándorfehérvári diadal hetven évre megállította az oszmán hódítást, és ez annyiban igaz, hogy szultáni had legközelebb valóban 1521-ben lépett a Magyar Királyság területére. Közben viszont a szultán többször visszatért, lerohanta a maradék Szerbiát, elpusztította Boszniát, vagyis „rendbe tette a hátországát”, gyakorlatilag teljessé tette a Balkán megszállását: innentől kezdve Európában már csakis egyedül a Magyar Királyság állta útját a további terjeszkedésének.

Folyamatos háború 160 évig

E helyzet megteremtése érdekében 1463 nyarán az oszmánok elfoglalták Jajca várát, és kivégezték Tomasevics Istvánt, az utolsó bosnyák királyt. A fontos erődítmény elvesztésére Mátyásnak reagálnia kellett, és reagált is: decemberben visszafoglalta a várat, ami ettől kezdve a déli végvárvonal – Nándorfehérvár utáni – második legfontosabb tagjává vált, és az is maradt 1527-ig. Ez volt Hunyadi Mátyás első harci érintkezése a törökkel, mondhatni az első kölcsönös pofonosztás.

Nem szabad elfelejteni, hogy itt nem két civakodó szomszédról van szó, hanem egy hódító birodalom jelent meg Európában, amelyik lépésről lépésre, falatról falatra falta fel a keresztény területeket. A mindenkori magyar politikai elit vállán gyakorlatilag az 1380-as évektől kezdve ott ült a „kisördög”, és folyamatosan suttogta: „a török, a török, a török.”

Persze időről időre változó mértékben, de a felkészülés, a védelem szinten tartása és a „békeidőben” sem szűnő összetűzések folyamatos katonai és gazdasági kihívást jelentettek.

Soha nem beszélünk arról, hogy a Magyar Királyság 160 évig feltartotta az oszmánokat. A végén persze az erősebb fél győzött, ennek ellenére elképesztő teljesítmény volt: az európai történelem nem igazán ismer 160 éves háborút, talán a római limes lehetett hasonló

– jegyzi meg a történész.

Hunyadi Mátyásra visszatérve: komoly küzdelmek és csillagászati összeg árán 1464-ben sikerült visszaszereznie Szent István koronáját, a bécsújhelyi békében még azt is vállalta érte, hogyha örökös nélkül hal meg, trónja Habsburg Frigyes fiára, Miksára száll. A Szent Koronával a fején, immár legitim magyar királyként pedig figyelmét nem dél, hanem nyugat felé fordította.

Mátyás nem kereste a konfliktust

Jajca után egészen 1476-ig a török fronton nem történt semmi. A semmi esetünkben azt jelenti, hogy szultáni vagy királyi had nem járt a környéken, ám ettől függetlenül robbanásokkal teli tűzfészekként képzeljük el végig a déli határt. A több száz kilométeres szakaszon több mint 10 ezer katona tartózkodott az egymással „szemben” emelt várakra támaszkodva, és egyik fél sem tétlenkedett: gyakorlatilag szünet nélkül vívták kisebb-nagyobb ütközeteiket, és szervezték a portyákat a másik területére.

Magyar részről elsősorban zsoldosokról beszélünk, ellátmányuk, fizetésük, pótlásuk komoly megterhelést jelentett a kincstárnak, erről Mátyásnak „békeidőben” is folyamatosan gondoskodnia kellett, bárhol is tartózkodott.

Az első komoly konfliktust a törökök kezdték: 1474-ben betörtek Magyarországra, és Váradot is felégették. Jóval több volt határmenti villongásnál, az ország szívébe hatoló támadás mély megdöbbenést okozott, a királynak ismét reagálnia kellett. Nemcsak az ellenségnek, hanem a hazai politikai közvéleménynek is meg kellett mutatnia, hogy ilyesmi nem maradhat megtorlatlanul.

Mátyás ügyesen válaszolt: 1476 telén ostrom alá vette a török által frissen felépített Szabács várát. Stratégiailag fontos helyen feküdt, de nem tartozott a legfontosabb erődítmények közé, a téli időzítéssel pedig biztosra vehette, hogy a szultáni had nem fog megjelenni. Sikerrel járt, úgy térhetett haza, mint aki jól végezte a dolgát.

Mondhatni, kissé »megúszósan” oldotta meg a feladatot, hiszen választhatta volna a jóval fontosabb Galambócot vagy Szendrőt is. Azzal azonban biztosan magára húzta volna II. Mehmedet, és ezt el akarta kerülni. Szabács ostromának üzenetét így lehetne megfogalmazni: átlépted a vörös vonalat, de nem akarok veled háborúba keveredni

– magyarázza Horváth Richárd.

A következő, 1479-es összecsapást sem a magyar király provokálta, a történész szavaival „ha Mátyáson múlik, ez lett volna a legbékésebb év uralkodása során, csak hát jött egy török támadás.” Mintegy 15 ezer fős sereg tört Erdélyre, Kinizsi Pál temesi ispán és Bátori István erdélyi vajda Kenyérmezőnél megsemmisítette az ellenséget – itt írtunk részletesen arról, hogy egészen Mohácsig ez volt a legnagyobb létszámú török-magyar összecsapás, Kinizsi itt harcolt „üvöltő oroszlánként” két kardot forgatva, és itt járta győzelmi táncát török hullákkal a hóna alatt.

Gyorsreagálású hadtestet hozott létre

Ennél az évnél, 1479-nél egyébként is meg kell állnunk, a király ugyanis fontos reformot léptetett életbe. A hosszú határszakasz védelméért egészen addig három személy volt felelős egymástól függetlenül annak függvényében, hogy hol történt betörés: nyugatról keletre haladva

• a szlavón bán,
• a temesi ispán
• és az erdélyi vajda.

Mátyás 1479-ben átalakította a határszakasz védelmét, és a temesi ispánt kinevezte az alsó részek főkapitányának. Személy szerint Kinizsi Pált, aki haláláig, 1494-ig volt a törökkel szembeni védekezés kulcsfigurája.

A különleges jogkör önmagában még nyilván nem ért volna sokat, de Hunyadi Mátyás fegyvert és paripát is adott a feladat mellé. Évszázados hagyomány szerint ugyanis, amikor az uralkodó harcba hívta a vitézeit, mindenki megindult a regionális gyülekezőhelyre, majd, ha megvolt a létszám, újra útra keltek, hogy a parancsban megjelölt helyen összegyűljenek, és a királyi sereg megindulhasson. Ráadásul mindez az aratás befejezése előtt nehezen volt kivitelezhető.

Gondoljunk bele, milyen vontatott, csigalassúságú folyamat lehetett ez a Kárpát-medence léptékében, amíg összecihelődtek a különböző bandériumok, Nyitrából és Máramarosból is megérkeztek egy-egy központi helyre, és megindultak végre a déli végekre. Főleg akkor, amikor a váratlanul betörő oszmán könnyűlovasok napok alatt képesek lehettek megyényi területeket felprédálni.

Ennek kiküszöbölésére Mátyás az alsó részek főkapitányának kezébe adta 12 (vagy 14, nem tudjuk pontosan) dél-magyarországi vármegye mozgósításának jogát. Az „újítással” lényegesen gyorsabban és hatékonyabban összejöhetett egy ütőképes létszámú haderő, a középkor viszonyai között mondhatni gyorsreagálású hadtest, ami már sokkal alkalmasabb volt a török portyák visszaverésére.

Német-római császár akart lenni?

Mátyás törökellenes politikájának mérlegeként az 1460-as években lényegében semmi nem történt, a következő évtizedben is csak a két említett esemény, és egyiket sem a király kezdeményezte. Húsz év telt el úgy, hogy nyugatra koncentrált, elsősorban a husziták és a cseh ügyek kötötték le energiáit. Mit szóltak ehhez a kortársak? Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe azt, hogy tágan értelmezve ebben az időszakban

háromszor lázadtak fel ellene alattvalói, az 1471-es, Zrednai (korábban: Vitéz) János-féle összeesküvés egyik indoka volt, hogy a cseh és osztrák ügyek elvonják a figyelmét Magyarországról, vagyis a török fenyegetésről.

A köztudatban ma élő kritikátlan Mátyás-kultusz ilyenkor hozza fel, miszerint mindez egy nagyszabású törökellenes stratégia része volt: a király azért harcolt a cseh koronáért, hogy ezzel német választófejedelemmé váljon, majd német-római császárrá, a keresztény világ legnagyobb hatalmú uraként pedig Európa minden erőforrását az oszmánok ellen fordíthassa. Apró megjegyzésként: Luxemburgi Zsigmondnak valódi német-római császárként ez nem sikerült, de lássuk a történész véleményét.

A cseh háborúk végeredményeként a morva rendek Mátyásnak, a cseh rendek a lengyel Ulászlónak adták a koronát, ők pedig kiegyeztek döntetlenben: mindketten viselték a királyi címet, és uralkodtak a megszerzett területükön. A cseh király tényleg német választó, de ketten nem lehetnek, ki legyen az? Ez a mindenkori német-római császár döntésén múlt, III. Frigyes pedig sokáig hitegette is Mátyást, ám aztán 1477-ben Ulászlónak adta a jogot. Így aztán még az esély is elúszott.

Nincs olyan forrásunk, amely igazolná Mátyás király szándékát a császári korona megszerzésére, főleg nem azért, hogy nagyobb erővel léphessen fel a török ellen. Az elmélet nem több az utókor vágyvezérelt elképzelésénél.

Díszszemle Boszniában

Mátyás uralkodásának első két évtizedét összesítve tehát nehéz lenne azt mondani, hogy komoly energiákat fordított a török ellen. Főleg apjával, Hunyadi Jánossal összehasonlítva nagy a kontraszt, aki tényleg megszállott módjára ütötte-vágta az oszmánokat. Mátyás király ebben a húsz évben kétszer lépte át a déli határt, egyszer Jajca, egyszer Szabács ostromakor, mindkettőt presztízse megóvása céljából. Utolsó évtizedében pedig szinte kizárólag Bécsre és III. Frigyesre koncentrált, egyre sürgette az utódlás kérdésének elrendezése – erre most nem térünk ki, itt írtunk róla részletesen a későbbi császárváros 1485-ös elfoglalása kapcsán.

Szinte, mert az évtized elején egy erődemonstrációnak szánt hadjáratot vezetett Boszniába, megvolt rá a nyomós oka. Történt ugyanis, hogy 1480 nyarán a törökök elfoglalták Otrantót, az ellenség itáliai partraszállása sokkolta a keresztény világot, egyúttal közvetlen fenyegetést jelentett Mátyás apósa, I. Ferdinánd nápolyi király számára is. A cseh és osztrák háborúk közepette úgy kellett ez a királynak, mint púp a hátára, viszont ismét lépnie kellett: segédcsapatokat küldött Itáliába, az év végén pedig hadjáratot indított Boszniába.

Elment Jajca váráig, tartott egy katonai díszszemlét, de kínosan ügyelt rá, hogy a cipője hegyét se tegye be oszmán törzsterületre, mert azzal kiváltotta volna a szultán támadását

– fogalmaz Horváth Richárd. Hozzáteszi: patikamérlegen kimért diplomácia volt ez, erőt mutatott, de nem kezdett háborút.

II. Mehmed 1481-ben meghalt, utóda, II. Bajazid erőit pedig a birodalma keleti részében támadt nehézségek foglalták le – hivatalosan csak 1483-ban kötöttek fegyverszünetet, amitől a déli végeken megmaradtak csatározások, de az oszmán fősereg támadásától bizonyosan nem kellett tartani.

Nem is próbálkozott

Hunyadi Mátyás tehát 1464 után egészen 1490-es haláláig csak akkor jelent meg a török fronton, ha személyes jelenléte elkerülhetetlenné vált. Megtette, amit kellett, nyilván az ő vállán is ott ült az említett kisördög, a napi szintű prioritások azonban másfele terelték. A történész megfogalmazása szerint: „Nem történt olyan – vagy ha igen, nem maradt nyoma –, hogy összehívta a királyi tanácsot, és azt mondta volna: urak, itt az ideje tenni valamit a török veszély tartós elhárítására.”

Oszmánellenes politikáját mérlegre téve abból kell kiindulni, hogy ízig-vérig reálpolitikus volt, Várna, Rigómező, Zsigmond és saját édesapja példáján megtanulta:

a Magyar Királyság önállóan nem képes legyőzni a szultáni sereget. Nem is próbálkozott ilyesmivel.

Mindeközben viszont biztosította az erőforrásokat a déli védelmi rendszer fenntartására, és igyekezett hatékonyabbá tenni a működését. Óriási kiadást jelentett, évi 20–50 ezer arany forinttal terhelte a költségvetést, de Mátyás tudta finanszírozni. Felróhatjuk neki, hogy hagyta az oszmánoknak teljesen „letakarítani” a Balkánt, nem tett semmit a maradék Bosznia és a maradék Szerbia megóvása érdekében. Azonban tegyük is hozzá rögtön, hogy mindez uralkodásának elején történt a korábban felsorolt számos probléma közepette. Amikor ezeken úrrá lett, ereje teljébe került, már nem volt mit megóvni.

Mátyás király halálakor egy működő, karban tartott, kis mértékben ki is bővített, katonákkal ellátott végvárrendszert hagyott maga után a Délvidéken a Jagelló-házból származó uralkodókra. És mit tettek ők a török ellen? Erről szól majd sorozatunk következő része.

The post Mátyás király nem kereste a balhét, mindig csak visszaütött first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu