A Coen testvérek egy nem kiemelkedő, de jólesően undok filmje, az Égető bizonyíték jellegzetes Coen-párbeszéddel ér véget. Miután a fontosabb szereplők tragikomikus körülmények között elhaláloznak, a hírszerzés főnökei megbeszélik, mi is történt:

– Mit tanultunk ebből?
– Nem tudom, uram.
– Én se tudom, basszus. Hogy többé ne tegyünk ilyet?
– Úgy van.
– Bár a fasz se tudja, mit tettünk.
– Igen, azt nehéz megmondani.
– Hogy az Isten rakja bele…

Ez a beszélgetés általában véve is sokat elmond a Coen testvérek ember- és világképéről, és remekül illik idén harmincéves remekművükre, a Fargóra is. A Coen-karakterek, tisztelet a kivételnek, nem értik a világot és benne a saját szerepüket. Teljesen el vannak tájolva, amire csak még jobban felhívja a figyelmet a Fargóban látható környezet, a végtelen, havas minnesotai és észak-dakotai vidék.

Caplatnak a hóban semmibe vetett, formátlan, pufidzsekis kis amőbákként.

Harminc évvel ezelőtti bemutatása idején a Fargót egyöntetű lelkesedéssel fogadták a nézők és a kritikusok is. Joel Coen, aki az amerikai rendezőcéh szabályai miatt egyedüli rendezőként szerepel a stáblistán, rendezői díjat kapott Cannes-ban. Egy évvel később, 1997-ben a Fargo hét Oscar-jelölést kapott, amelyből kettőt váltott díjra: Ethan és Joel Coen írói Oscart nyertek, és Frances McDormand lett a legjobb női főszereplő. (A legjobb film díját a klasszikus hollywoodi hősképet és romantikát nagyobb tiszteletben tartó Az angol beteg nyerte.) Ellentétben a Coen testvérek korábbi filmjeivel, a Fargo szép anyagi sikernek is számított, hétmillió dollárból forgatták, de világszerte hatvanmilliót hozott vissza.

Minden jel arra mutat, hogy 1996-ban a Fargo beletalált a korszellembe. Azért nevezhetjük kortárs klasszikusnak, mert 2026-ban mintha még pontosabban szólna arról a világról, amelyikben élünk.

„Igaz történet” a civilizáció csődjéről

A Coen testvérek filmjeit meghatározza a véres erőszak és a kretén burleszkhumor keveredése. E két szélsőséges hangulatvilág között ott rejlik egy harmadik tónus, a humor sokkal finomabb árnyalata, amit leginkább bölcs iróniának nevezhetünk. Korai filmjeik viszont jellemzően egyik vagy másik szélsőség felé húztak: a rendezői pályát nyitó Véresen egyszerű és a későbbi Barton Fink – Hollywoodi lidércnyomás humora sötét és kegyetlen, míg az Arizonai ördögfióka és A nagy ugrás a burleszkvígjátékok harsányságát, „mindent bele” lelkesedését idézi.

E filmek közül a Véresen egyszerű fatalista végzetdrámája előlegezi meg leginkább a Fargót, már csak a női főszereplő, Frances McDormand visszatérése miatt is (McDormand és Joel Coen a Véresen egyszerű szereplőválogatásán ismerkedtek össze, 1984 óta házasok).

A másik Coen-film, ami határozottan a Fargo felé mutat, az 1990-ben mozikba került A halál keresztútján. Abban a Dashiell Hammett hard boiled krimijeire építő gengszterfilmben Coenék egy modellszerűen zárt világban rendezték el a figurákat, mint precíz gyerekek a játékaikat a terepasztalon.

Szinte visszafogottan követték le, ahogyan a teljes képet csak homályosan látó szereplők elkerülhetetlenül egymás torkának ugranak. Végül egyedül Tom Reagan, a maffiózók tanácsadója maradhat talpon közülük, mert ő az, aki tisztában van vele, hogy nem tud mindent. Szorong is miatta, mégis a nemtudás tudása segíti őt a túlélésben.

Ezzel már meg is érkeztünk a Fargo világképéhez. Ebben a filmben is modellszerűen zárt közeget láthatunk, de nem olyan szándékosan mesterkélt, stilizált gengsztervilágot, mint A halál keresztútjánban, hanem a középnyugati, kispolgári Amerikát, főként Minnesota állam hóborította kisvárosait (noha maga a címadó városka, Fargo Észak-Dakotában van). Hazai pálya ez a Coen testvéreknek, akik Minnesota legnépesebb városában, Minneapolisban nőttek fel.

A Fargo elején kiírják, hogy igaz történet következik, ami 1987-ben esett meg a környéken. Később a rendezők szándékosan egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat adtak arról, milyen bűnügyre is gondolnak, de idővel tisztázódott a helyzet: a Fargónak semmilyen konkrét valóságalapja nincs. Miért állították a filmben, hogy igaz történetet látunk? Ők maguk azt mondták, azért, mert a történet képtelen fordulatait a hitelesítő felirat nélkül forgatókönyvírói túlzásoknak tartotta volna a közönség. Ez az érvelés maga is képtelen, mert tényleg forgatókönyvírói túlzásokról van szó.

Ha viszont az „igaz történetet” úgy értjük, „tipikus történet”, közelebb kerülhetünk a magyarázathoz. A Fargo olyan szatíra, aminek története túlmutat saját magán, és az amerikai életnek, voltaképpen az amerikai civilizációnak a gúnyrajzát adja.

Ezt az értelmezést erősíti az autópálya mentén álló és a képeken visszatérően felbukkanó szobor, amely Paul Bunyant, a múlt század elejétől közismert, népi mesehőst ábrázolja. Egy óriás termetű favágót, aki úgy forgatja a fejszéjét, ahogyan a Fargo végén Gaear Grimsrud, a pszichopata bűnöző, amikor végez a társával, Carllal.

Ahogyan Christopher Sharrett filmtörténész fogalmaz a Metropolis folyóiratban magyarul is olvasható Fargo-tanulmányában, „az alkotók részletezően mutatják be a fogyasztói Amerika középosztálybeli polgárainak banális életét”.

A Fargo gúnya arra az ellentétre épül, ami a polgári élet látszólagos bősége és kényelme, valamint annak tényleges csődje és sivársága között feszül.

Vagyis a Coen testvérek olyan, igaznak hazudott történetet mesélnek, amiben a szereplők viselkedése jelképessé válik. Ez az ostobaság, az önhittség, a kapzsiság és a kegyetlenség nagy amerikai története. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Amerikán is túlmutat, és a civilizáció csődjének egyetemes példázatává válik.

Nem álmodik bárányokkal, legfeljebb jókora hamburgerekkel

Azt, hogy az alkotók egzisztenciális súlyokat aggatnak szerencsétlen szereplőik vállára, jól mutatja a film híres nyitójelenete. Ködös, hólepte tájat látunk, lényegében a nagy semmit. Előbb megjelenik egy madár az égen, majd fokozatosan előtűnik a homályból egy szervizautó és a rakománya, és birtokba veszi a tájat, valahogy úgy, mint a westernfilmekben a telepesek szekerei. Ám az ormótlan kocsit elnézve ez legfeljebb westernparódia lehet, és Carter Burwell gyönyörű, klasszikus dallamvezetésű, szimfonikus zenéje is a paródia egyik rétegeként működik – itt és a teljes filmben.

Ezután ismerjük meg a történet fontosabb szereplőit. Jerryt, a pitiáner és szeretetlen autókereskedőt, aki a saját feleségét akarja elraboltatni, hogy az apósa által fizetendő váltságdíjat jövedelmező parkolóüzletbe fektethesse. Carlt és Gaeart, a két gengsztert, akit Jerry a megrendezett túszejtésre felbérel, és akik ügyetlenségüket gátlástalansággal és erőszakossággal ellensúlyozzák vagy éppen súlyosbítják. Rögtön azután, hogy a bűnözők sikeresen elrabolják Jeant, Jerry feleségét, megölnek három ártatlan embert, köztük egy rendőrt, akibe belebotlanak. Ekkor érkezik meg a Fargo negyedik fontos karaktere és voltaképpeni főhőse, Marge, a Brainerd nevű kisváros – micsoda név! – várandós rendőrfőnöke.

A három, nagyrészt külön futó szál mintha három különböző bűnügyi műfajba tartozna. Jerry a film noirok bűnbe sodródó kisembereire hasonlít, akik hiába kapálóznak, egyre mélyebbre jutnak a saját maguk által ásott gödörben. Carl és Gaear megélhetési bűnözők, akik a nagy zsákmány bűvöletében törvényszerűen egymás ellen fordulnak. Marge pedig a klasszikus krimihősök nyomdokain járó detektív: csavaros észjárásával és szívósságával végül megoldja a bűnügyet, és elfogja a társát addigra már szó szerint felaprító Gaeart.

Frances McDormand vicces és melegszívű karaktert formál Marge-ból, igazi halhatatlan mozihősnőt, aki ugyanolyan okos, mint a néhány évvel korábbi A bárányok hallgatnak Clarice Starlingja, de vele ellentétben nyugalmat és önbizalmat áraszt.

Megvan a helye a világban. Éjszaka nem álmodik bárányokkal, legfeljebb hamburgert és sült krumplit tartalmazó, gyorséttermi menüvel.

Talán Marge karakterén látszik a legjobban, hogy a Fargo igazi zsánere a három bűnügyi műfajból kikevert szatíra. Ugyanis Marge, legyen bármilyen rokonszenves, szintén a gúny céltáblájává válik. Az író-rendezők ironikus távolságot tartanak tőle és a világlátásától: a társadalmi rend helyreállíthatóságába és a jövőbe vetett hitétől. Bumburnyák férje, Norm éppen úgy nevetséges figura, mint Jerry, csak az autókereskedővel ellentétben képes a szeretetre. Ami persze egyáltalán nem elhanyagolható különbség, még az erkölcsi kérdésekben meglehetősen cinikusnak mutatkozó Coen testvérek filmjeiben sem.

Jerry családja éppen széthullik Jerry kisstílű mesterkedéseinek következményeképpen. Marge és Norm most alapítanak családot, kétség sem fér hozzá, hogy nagyon szeretik egymást és születendő gyereküket (akit Marge egy tonnányi étellel táplál a cselekmény során).

Mintha az lenne a tét, van-e még remény az amerikai család számára. Menthetetlenül hamis és bukott-e a család konstrukciója – ahogy ezt Jerry életében látjuk –, vagy épségben megőrizhető a család nyugalma és érzelmi-fizikai biztonsága?

Valószínűleg olyan kérdés ez, amire minden néző másképp válaszol, és talán ugyanaz a néző is másként válaszolna rá az aktuális élethelyzetétől függően. Annyi biztos, hogy a Fargóban több olyan szereplő is szaladgál, főleg Gaear és Carl, akiket soha nem fognak meghatni a tisztesség vagy az erkölcs fogalmai. Ők mindig a káoszt és a barbarizmust fogják képviselni.

Kirajzolódik a semmiből valami, aminek jobb helye lett volna a semmibe zárva

Fargo városa a Coen-film bemutatása után szimbólummá vált, az emberi kapzsiság és ostobaság jelképévé. Más nézőpontból viszont Fargo üres és jelentés nélküli tér, mert a történet nem is ott játszódik, csak a nyitójelenetben találkozik Fargóban Jerry és a két gengszter, hogy megállapodjanak az emberrablásról. Fargo városa tehát olyan, mint a Fargo jellemző képi megoldása: a semmiből kirajzolódik valami, aminek viszont jobb helye lett volna a semmibe zárva, mert csak bajt okoz.

Ehhez az egyszerre jelentéktelen és baljós jelentéssel teli térhez a Fargo bemutatása óta más filmesek is visszatértek, ami jól mutatja a Coen testvérek hatását a mai filmre, különösen a népszerű műfajokat ironikusan kiforgató, társadalomkritikus szellemű alkotókra. Készült olyan film is, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a Fargóhoz: a Kumiko, a kincsvadász, amelyben egy japán nő a Carl által elásott pénzt keresi, mert elhiszi, hogy a Fargo igaz történet.

A Fargo maradandó hatását viszont igazán az azonos című tévésorozat igazolja. Az öt évadot megért antológiasorozat nem az eredeti film történetét folytatja, hanem annak az amerikai társadalommal szemben kritikus attitűdjét viszi tovább. Noah Hawley sorozata kezdetben vissza-visszautal a Coen-filmre, később viszont bátran elkalandozik különféle műfajok felé, mint amilyen a klasszikus gengszterfilm az ötvenes években játszódó negyedik évadban.

Időben és térben is kiterjeszti a Fargo cinikus és ironikus Amerika-képét, de mindenhol megtalálja a Jerry Lundegaardhoz hasonló, kisszerű, önsorsrontó, balfék antihősöket.

A Coen testvérek producerként segédkeztek Hawley sorozatában, és saját, későbbi filmjeikben is visszakanyarodtak sikerfilmjük kulcsmotívumaihoz. Jerry mai környezetbe helyezett noirtörténete után a klasszikus film noirok stílusát is megidézték Az ember, aki ott se voltban – a bűnössé váló átlagembert itt az a Billy Bob Thornton alakította, aki utóbb a Fargo-sorozat első évadában is főszerepet játszott –, de a Fargóhoz legközelebb álló, későbbi filmjük a Nem vénnek való vidék.

A számos Oscar-díjat nyert, lenyűgöző Cormac McCarthy-adaptációban a Fargo még sötétebb és kíméletlenebb változatát dolgozták ki. Ugyanúgy három szálon bonyolódik a cselekmény, párhuzamosan látjuk az üldözött kisember, a gyilkos és a rendőrtiszt történetét. Csakhogy Marge optimizmusának lőttek: Ed Tom Bell, a Nem vénnek való vidék seriffje már nem hisz abban, hogy a jövő megmenthető, és a pszichopata Chigurh ténykedését látva inkább visszavonul.

A Nem vénnek való vidék 2007-es, alig több mint tíz évvel követte a Fargót. Kiábrándult végkövetkeztetése alapján a Coen testvérek is látták azt a tendenciát, hogy a filmjeiket övező valóság és benne a sok „igaz történet” egyre jobban hasonlít a Fargóra. A kétezerhúszas években, a közös hitek vészes meggyengülése közben, a tények és az értékek relativizálásának időszakában a Fargo szinte jóserejűnek tűnik. Olyan filmnek, ami cinikus világképe és keserű iróniája ellenére is hagyott némi reményt az embereknek.

Miközben ma úgy tűnik, hogy a reményt olyan mélyre ástuk, mint Carl a halott Jeanért kapott váltságdíjat, és egyikről sem tudjuk, merre keressük.

The post Harminc éve a Fargo beköltözött a szívünkbe, mi pedig azóta beköltöztünk Fargóba first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu