A DK és a Kétfarkú Kutya Párt is összegyűjtötte végül a választási induláshoz szükséges aláírásokat, bár a parlamentbe jutásuk kérdéses. A Tisza Párt és Magyar Péter szándéka az „óellenzék” leradírozására a pályáról összességében sikeresnek tekinthető. Joggal kelt frusztrációt a baloldali, liberális és zöld pártok vezetői, politikusai, aktivistái, holdudvara és elkötelezett szavazói körében, hogy az „óellenzékezi” őket, aki tegnapelőtt még fideszes volt, és mégis őt tekinti az ellenzéki szavazók túlnyomó többsége a NER hiteles alternatívájának – velük szemben, akik már 2010 és 2024 között is pontosan látták az Orbán-rezsim működését, és sokan komoly személyes áldozatokat hozva küzdöttek ellene.
Sőt, jelen állás szerint egy leendő Tisza-kormány esetén az „óértelmiségnek” és az „ócivileknek” sem osztottak lapot. Amellett, hogy az ezek feletti frusztráció egyénenként empátiát érdemel, nézetem szerint előbb vagy utóbb önkritikusan is fel kell tenni bizonyos kérdéseket.
Ehelyütt három szempontra szorítkozom.
A Tisza sikere tükör a volt ellenzéki pártoknak
A Tisza programja az elmúlt hetekben leginkább kampánytechnikai szempontból volt napirenden. Azonban felvethető, hogy ennyire nem számít a korábban az ellenzék pártjaira szavazóknak és pillanatok alatt a Tiszához átzsilipelőknek az ígéret tartalma, csak az, amit Török Gábor „kalapácsnak” nevez: hogy Magyar Péter tudja legyőzni Orbán Viktort, és a többit majd utána elrendezzük.
Vagy ez a tartalom kell, ez is kell most sokaknak?
És ha így van, az azért van így, mert a kínált tartalom megvalósítja, amit Magyar Péter állít, nevezetesen hogy „minden irányt ötvözni kell”, és jól integrálták a víziójukba, programjukba, kommunikációjukba a különböző ügyekből a legjobbakat, gyakorlatba ültetve a kezdeti LMP álmát, ami az alapító nyilatkozata szerint baloldali, liberális és konzervatív értékek aggregálásával, az „értékszintézis” megteremtésének céljával jött létre?
Vagy ha a Tiszáé mégis – a gazdaságpolitikától a migrációs politikáig – jobbközép ajánlat néhány újraelosztó elemmel, akkor az a jobboldali hegemónia győzelmét mutatja? 16 év után a NER alapvetései beépültek az emberek gondolkodásába, és már a kihívó is csak a „megőrizve meghaladni” ígéretével remélhet sikert?
Netán azt jelenti a tiszás ajánlat vonzereje, hogy a korábbi, balos, liberális, zöld ajánlatok zsákutcákon és a valóság bizonyos mértékű tagadásán alapultak, és ezeket kritikusan számonkérni a relevanciájukat vesztett értelmezési keretek ötlettelen ráolvasása csupán?
Hogy a tartalomtól függetlenül, annak ellenére vagy amiatt (is) tudott-e a Tisza ennyire gyorsan és ennyire megerősödni, a választások után releváns kérdés lesz, ha halottaiból fel akar támadni valamiféle baloldali vagy liberális vagy zöld alternatíva.
A múlt és a pártok: tetszettünk volna…
Egyáltalán jogosak-e a Magyar Péterhez és a Tiszához kapcsolódó jogállamiságra, sajtószabadságra, egyenlőségre vonatkozó félelmek, vagy ez csak a pikszisből kiesett párt-, média- és kulturális elitek gyászmunkájának egy fázisa, rosszabb esetben menthetetlen önreflexióhiányának bizonyítéka: vádaskodnak, hogy ne kelljen a saját felelősségükkel szembenézni?
Lakner Zoltán a Partizán február 9-i, Kampánynapló című műsorában vetette fel a „Tetszettünk volna forradalmat csinálni!” tézisét (rövid összefoglaló itt), vagyis hogy a baloldali és a liberális pártoknak (és – ezt én teszem hozzá – mozgalmaknak és értelmiségieknek) valamikor fel kell tenniük (tennünk) önkritikusan a kérdést, hogy mégis miért lett az, hogy nem baloldalról jön a rendszerváltó ajánlat.
Lakner egy lényeges szempontra hívja fel a figyelmet: leleplezgethetjük, hogy miért nem jó a mi valamilyen értékszempontunk alapján a kihívó, de a felelős kérdés mégiscsak az lenne: miért ő tudta megcsinálni, és miért nem a többiek?
Én ezt a fanyalgás-tézisnek nevezem. Azt az attitűdöt értem alatta, hogyha kimutatjuk, hogy a Tisza rossz alternatíva, akkor kicsit magunkat is felmentjük az alól, hogy feltegyük a kérdést: a tágan értett liberális és baloldal mégis mit rontott el? Körlülbelül ez a logika: mivel jogos a Tisza-szkepszisünk, ezért mi nem rontottunk el semmit. Mivel Magyar Péter fideszes volt, indulatkezelési problémákkal küzd, jobbközép/technokrata programot hirdet, a vezérkarát nagyrészt a Fideszből vagy nagyvállalatokból verbuválja, agresszív a kérdésekkel provokáló médiával, nem ad megnyugtató válaszokat arra, hogy helyreállítaná a jogállamiságot és érdekében állna a NER lebontása után a pártpluralizmus, a programja különben is egy katyvasz, ígér mindenkinek mindent – ezért nekünk, baloldaliaknak, liberálisoknak és zöldeknek van egy erkölcsi és intellektuális fölényünk.
Ami jól jöhet, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy 2010 és 2024 között elkúrtuk. Aminek pedig az lett a vége, hogy mi bizony nem kellettünk a társadalomnak, és jelen formánkban jó eséllyel egy kormányváltás után sem fogunk kelleni.
De mi van, ha a kettő egyszerre igaz? Nem árt egy esetleges Tisza-kormányra is úgy készülni, hogy lesz benne mit opponálni – és egyúttal feltenni a kérdést: mi mit rontottunk el?
Április 12-e után – bármi lesz is az eredmény – szerintem érdemes lesz az eszmei és szervezeti kudarc okaival szembenézni.
Itt csak egyetlen szempontot hoznék be az ellenzéki megújulás 2024. februári kegyelmi pillanatáról. Sokakban felvetődött – tavaly még én is ezt képviseltem –, hogy a kegyelmi botrány és a 2010 és 2024 közötti ellenzék akkor látványossá váló morális megsemmisülése és az annak nyomán kialakult ellenzéki hatalmi vákuum
nem volt azzal megpántlikázva, hogy „Magyar Péternek szeretettel”.
Vagyis ha lett volna ugráskészen egy liberális vagy baloldali kihívó, például az influenszertüntetés egyik szervezője, vagy a Szikra Mozgalom addigra szervezetileg felnőtt volna, és fel tudott volna mutatni egy karizmatikus vezetőt, akkor lehet, hogy nem a 2024. február 11-i partizános interjúra emlékezünk sorsfordítóként, hanem a forrongó februárból kinőhetett volna más is.
Ma már nem így gondolom: ma már azt hiszem, kellett az, hogy Magyar belülről jött és jobbos ahhoz, hogy „lángra kapjon”. Mégpedig azért, mert a baloldali-liberális-zöld ajánlat nemcsak pártjaiban és személyi állományában járatódott le addigra, hanem mert nyelvében, szimbólumrendszerében, diagnózisaiban elveszítette a kapcsolatot a Fideszt leváltani akaró választók széles tömegeinek nyelvével, szimbólumrendszerével és diagnózisaival. Nem állítom, hogy az állami ellátórendszerek elégtelen működése, a korrupció és a gyűlöletpropaganda és a megélhetési válság üzenetei forradalmi, sőt jobboldali ideológiai újítás lett volna a Tisza részéről.
De azt igen, hogy ehhez kellett a belülről jöttség, a jobboldali szocializáció és szimbolika, az emberek mindennapi valóságához jobban illeszkedő érvkészlet és a korábbi formációkhoz nem kötődő Tisza-szigetek lelkesültsége. Hogy ezt csak Magyar Péter tudta megcsinálni, kétlem. Hogy miért ő csinálta meg, és nem más, annak pontos okait önkritikusan feltárni a következő hónapok és évek feladata lesz.
Ócivilek, óértelmiség és a politika
Úgy tűnik, a Tisza az elmúlt két évben nemcsak a „levitézlett” óellenzéki pártokat tolta le a pályáról, hanem az óértelmiséget és az ócivileket is. Azokat, akik 16 évig nyeltek, önképük szerint őrizték a lángot, és most várják, hogy újra rájuk kerüljön a sor.
Az elmúlt hónapokban sorra jelennek meg tiszteletreméltó értelmiségiek tollából cikkek, könyvek és kívánságlisták, amelyek ambíciójuk szerint bejelentkeznek arra, hogy tanácsot adjanak kormányváltás esetén az új kormánynak, hogyan kell újjáépíteni az országot.
Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy szerepfelfogásuk anakronisztikus, az 1990-es, 2000-es évek értelmiségi felfogását tükrözi. Hogy ők valami olyanba vágyakoznak, amit – eddigi működése alapján ítélve – a Tisza nem fogad el: ez a kint is, bent is attitűdje; jobban tudni, de bepiszkolódást, vagyis politikai felelősséget nem vállalni; függetlenül, morális és intellektuális világítótoronyként működni. Aki a javaslatai megvalósításáért – vérmérséklet alapján – lobbizik, vagy publicisztikákban korhol, csendben reménykedik vagy méltatlankodik.
Hasonló rendeléseket adnak le az elhanyagolt és démonizált civil szereplők is. Itt van például a Civilizációnak, a Fidesz által partszélre szorított civil szervezetek szövetségének 17 pontja a civil szféra helyreállításáról. Ez a 17 pont egy status-quo-ante reményét tükrözi: hogy visszaállítható egy a Fidesz-dúlás előtti állapot. Nem vet azonban számot sem az elmúlt 16 év változásaival, sem azzal, hogy a Fideszt és a Fideszre mutatkozó igényt mi termelte ki. A lista 2.a. pontja például alapvetésként kezeli, hogy a civil szervezetek „hozzájárulnak a közfeladatok ellátásához, hiányzó szükségleteket tárnak fel és kezelnek, szerződéses alapon részt vesznek a közszolgáltatások biztosításában”. Hogy ez kellene-e legyen civil szervezetek feladata, mit várhatunk el az államtól, nincsenek vitára bocsátva: ezek a felhívás szerint alapvetések.
Az Amnesty International magyarországi szervezete a Medián legutóbbi mérésére alapozott Tisza-fölény alapján a napokban publikálta a kívánságlistáját. Összeszedték, hogy „egy esetleges kétharmad esetén miken kellene azonnal változtatni”. Szerintük az öt legsürgetőbb dolog az Alkotmánybíróság összetétele, a gyülekezési jog, a szexuális és nemi kisebbségek, valamint a menekültek jogainak helyreállítása, a házassági egyenlőség és a nők jogainak védelmében az Isztambuli Egyezmény ratifikálása.
Zavarbaejtő listák mind önképük, mind politikaképük alapján.
A listák szerzői vagy azt gondolják, hogy ezek mögött van bármilyen társadalmi felhatalmazás, vagy azt, hogy az nem is kell, ők ezt jobban tudják, a mucsai népet meg, hát, érzékenyíteni kell. Másrészt pedig egy olyan politikakép és változáselmélet rajzolódik ki ezekből, ami szerint valahogy úgy képzelik, hogy így kellene működnie a politikának: az okos NGO megmondja, a politika pedig teljesíti. Egyelőre nem derül ki, hogy arról mit gondolnak, (gondolják-e, hogy kellene gondolniuk valamit) hogyan fogják a Tisza-kormányt rávenni arra, hogy ezeknek megfelelően kormányozzon. Mi alapján remélik, hogy az a Tisza, amelyik leradírozta az óellenzéket, rehabilitálni fogja az óértelmiséget és az ócivileket?
Az elmúlt 16 év tanulságaival számot kell majd vetni nekik is. Azt gondolni, hogy mi őriztük a lángot a zivataros időkben, a kampányban pedig dicséretes módon önmérsékletet gyakoroltunk, ezért a Tisza győzelme esetén nekünk valami jár – ordító tévedés.
Ha a Tisza nyer, jó eséllyel kinyílik a lefojtott ideológiai tér. A Tiszára projektált remények konkrét formát öltenek, akik addig önmérsékletet tanúsítottak, követelni fogják ügyeik és értékeik képviseletét. Azonban a Tisza vezérkara, vagy aki a döntéseket meghozza, nem lesz érdekelt a régi szereplők és agendák helyzetbe hozásában.
Érdemes volna mind az elmúlt tizenhat év, mind az elmúlt két év változásaival számot vetni, hogy – ha nyer a Tisza – reálisan vágjunk neki egy igencsak kihívásos átmenetnek.
Tetszenénk mozgalmat vagy pártot csinálni.
A szerző politológus, a Bécsi Egyetem kutatója.
The post Kováts Eszter: Kiket tolt le Magyar Péter a pályáról, és mit érdemes átgondolniuk? first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
