Az Itt érzem magam otthonra, aminek te vagy a főszereplője, három hét alatt több mint 138 ezer jegyet váltottak a moziban. A bemutató hétvégéjéhez képest a második hétre még nőtt is, a harmadikra pedig csak minimálisan esett vissza a nézettsége, ami nagyon ritka. Holtai Gábor rendezővel milyen fogadtatásra számítottatok a bemutató előtt?

Nem volt előzetes kalkulációnk. Régóta él velünk ez a film, évek óta készülünk rá. Ehhez képest hirtelen forgattuk le 2024 tavaszán. Kevés pénz volt rá, ezért az utómunka is tovább tartott, mint szokott. Mindezek miatt önmagában azt is csodának éltük meg, hogy eljutottunk a bemutatóig. Iszonyatosan hiszünk benne és szeretjük, ezért reméltük, hogy elkapja az emberek fantáziáját.

Ha egyenes a film útja, évekkel ezelőtt is mozikba kerülhetett volna. Amikor láttuk, hogy végül most tudjuk majd bemutatni, már éreztük, hogy érzékeny és aktív állapotukban éri majd a magyar mozinézőket, a társadalmat.

Reméltük, hogy jó esetben fogékonyak lesznek rá. A sitgesi filmfesztiválon elnyertük a legjobb fantasztikus filmnek járó díjat. Ezután kezdtük el a magunk eszközeivel promotálni a filmet. Molnár Áronnal, aki a másik főszereplő, sok tartalmat osztottunk meg róla, és láttuk, hogy érdekli az embereket. Most viszont álomszerű a film menetelése, ilyen nézőszámokat biztosan nem mertünk volna betippelni. De úgy érzem, ez arányos azzal a rengeteg munkával és hittel, amit beletettünk.

Holtai mesélte és te is nyilatkoztad, hogy a filmintézeti Inkubátor Program kezdeti, fejlesztési támogatása után hamar eldőlt, hogy állami támogatásból nem foroghat le a film, méghozzá kifejezetten a történet aktuálpolitikai értelmezési lehetősége miatt. Miért gondoltátok egyáltalán, hogy érdemes pályázni vele?

Mégiscsak ez a bevett szokás. Egy film elkészítése rengeteg pénzbe kerül. A színházhoz elég egy színész, nézők és egy üres tér – adott esetben még szöveg sem kell. Összehasonlíthatatlan a költségigénye a filmezéssel. Mivel Magyarországon nincs elég nagy felvevőpiac a megtérüléshez, óriási kockázat független anyagi forrásokból belevágni a filmezésbe. Ezért próbálkoznak évekig állami pályázatokkal az alkotók, akkor is, ha többször elutasítják őket, és már maguk sem értik, miért nem kaphatnak támogatást. Az esetleges külföldi támogatásokhoz is szükséges magyar forrásokat felmutatni. Holtai Gábor le tudta volna forgatni ezt a filmet angol nyelven, angol színészekkel, de úgy döntött – leginkább Reisz Gábor legutóbbi filmje, a Magyarázat mindenre hatására –, hogy itthon szeretné megcsinálni. Szólaljon meg magyar nyelven, ebben a közegben! De a magyar filmesek anyagi kiszolgáltatottsága miatt nehéz nagyvonalúnak lenni. Ezzel együtt egyre többen vannak, akik már meg sem próbálnak pályázni a Filmintézethez.

Igen, már nem csak Hajdu Szabolcs vagy Mundruczó Kornél érzi úgy, hogy esélye sem lenne állami támogatást kapni.

Azért azt ismételjük el, hogy ez nem egy működő struktúra. A független filmkészítéshez szükséges szívességeket egy alkotó ember egyszer tudja lehívni a karrierjében. Nem normális, hogy méltatlan pénzekért vagy nulla gázsiért hoznak létre filmeket emberek a semmiből. Ez szép forradalmi tett, és öröm, ha el is jutsz a közönséghez, de akkor sem oké, ha nem kapsz pénzt az elvégzett munkádért.

Említetted a Magyarázat mindenre pozitív hatását. Reisz filmje nem működne idegen nyelven, a mai Magyarországtól független közegben. A tiétek egy fokkal jobban, mert adott egy univerzális műfaji keret, a pszichothriller, amelyet ismer a nemzetközi közönség is – a sitgesi díj mutatta, hogy külföldön is értik a filmet és rezonálnak vele. De nemzetközi produkcióként elveszne a történet egyik fontos rétege, az aktuálpolitikai olvasat lehetősége. Szerinted mekkora szerepe van a film sikerében annak, hogy a filmben ábrázolt „család” működése, a hatalmi dinamikák az Orbán-rendszer tükreként is nézhetők? Mi úgy írtuk le a kritikánkban, hogy ilyen a Családi Együttműködés Rendszere.

Az Itt érzem magam otthon alapvetően univerzális, emberi dolgokról szól. Nemrég adtuk el a filmet francia forgalmazásra, és nagy az érdeklődés Dél-Amerikából is. Felmerült, hogy valahol remake-et készítenének belőle. Szerintem ez bizonyítja, hogy egyetemes problémákról, léthelyzetekről, emberi tapasztalatokról beszélünk: szabadságvágyról, kompromisszumokról, a biztonság iránti vágyunkról, a megfélemlítésről, a hierarchikus rendszerekről, az egyéni és a közösségi felelősségről… Hogyan torzulhatnak el az alapvető egyéni és közösségi igényeink? Most ezek a kérdések élesen merülnek fel a magyar politikával kapcsolatban.

A mai magyar politikai rendszert mi, együtt építettük fel: a kormánypárt, az ellenzék, a kussolók és az aktivisták. Nincs egyetlen felelőse annak, ahova jutottunk. Erre mutat rá a filmünk is. Mekkora szerepe van az elhallgatásoknak, félrenézéseknek!

Amikor a történet született, még azért nem pont itt tartottunk.

Veres Attila forgatókönyvíró idézte fel egy közönségtalálkozón, hogy már félig leforgattuk a filmet, amikor kijött Magyar Péter első, partizános interjúja. Fogalmunk sem lehetett azokról a folyamatokról, amelyek aztán most meghatározzák a film politikai értelmezését. Amikor játszom és igyekszem megformálni egy szerepet, akkor nem foglalkozom értelmezésekkel. Itt is azzal foglalkoztam, ami a főszereplővel történik. Később, amikor megnéztem a kész filmet, engem is megrohantak az asszociációk az itt-és-mostunkkal kapcsolatban, mintha kívülről láttam volna rá a történetre. Minden kommentből, minden visszajelzésből világos, hogy a közönségünk is nagyon élesen látja a film aktuálpolitikai vonatkozásait. De azért látják, mert az alaptörténet egyetemes, és okosan használja a thriller műfajt.

Thriller pedig elvétve készült itthon az elmúlt évtizedekben. Neked sem lehetett sok tapasztalatod abban, hogy fenyegetett, megkínzott thrillerhősnőket játssz. Mi az, ami kapaszkodót nyújtott neked ebben a munkában, vagy amivel kísérletezhettél?

Nagyon szeretem, ha durván meg vagyok dolgoztatva. Ekkora utat bejárni szerintem minden színész legmerészebb álma. Amikor olvastam a forgatókönyvet, tudtam, hogy az itthoni lehetőségek és hagyományok miatt ilyen kaliberű szerep nem biztos, hogy még egyszer szembe jön velem a pályámon. Színészként is keresztül kellett mennem azon az íven, amely a teljes sarokba szorítottságtól, az egzisztenciális, testi-lelki kiszolgáltatottságtól vezet az elfogadáson át a helyzet uralásáig. Komoly fizikai feladataim voltak. Kaszkadőrrel próbáltuk ki a nyakfogást, földre vitelt, gúzsba kötést. A kínzós jelenetekkel kezdtük a forgatást, Áronnal négy napig voltunk az „átnevelő szobában”. Ez nagy löketet adott ahhoz, min kell keresztülmennem.

Te tudod, milyen érzés a gúzsba kötés? Egyáltalán nem tudsz mozogni, de még térdelni sem. Oldalra fektetnek, és esetleg a fejedet mozgathatod kicsit, de arra meg zsákot húznak.

Ez elsőre olyan zsigeri pánikreakciót váltott ki bennem is, hogy rögtön megéreztem a téteket a történetben. Az életemért küzdöttem.

Mi a kedvenc thrillered?

A Hetedik örök kedvencem. A horrorba hajló pszichothriller már sok nekem, annyira nem jó az idegrendszerem, de a skandináv krimi-thriller sorozatokat is szeretem.

Az első filmszerepedet a Made in Hungáriában játszottad, még főiskolásként. Később játszottál romantikus vígjátékokban, vígjátéksorozatokban és családi filmekben is. Úgy tűnik, hogy magabiztosan mozogsz vígjátéki műfajokban, ami pedig speciális színészi jelenlétet követel meg. Hosszú évekig csak a Radnóti Színház nézői tudták, hogy jóval szélesebb a színészi repertoárod. Hogyan élted meg, hogy a filmnézők inkább komikaként ismertek?

Nekem ez nem volt olyan látványos különbség, mint a nézőknek. Miközben sokan csak A mi kis falunkban láttak, én csináltam a színpadon mindenféle mást. Már Miskolcon játszottam a Sirályban vagy A vágy villamosában, aztán a Radnótiban olyan súlyos, drámai előadásokban, mint a Futótűz és az Üvegfigurák.

Világéletemben szemérmesebb, zárkózottabb és talán sötétebb alkatú ember voltam, mint amilyennek a vígjátékokban a nagyközönség megismert. Tudom azt, hogy ezek a vígjátéki szerepek sem működnének annyira, ha nem ugyanabból dolgoznék, mint a színpadi szerepeimben, vagy akár az Itt érzem magam otthonban.

Minden szerepnek meg kell keresni az igazságát és a mélységét. Van, ahol ezt szélesebb, és van, ahol szűkebb tartományban lehet megmutatni. A mi kis falunk akkor indult, amikor a Radnótiba szerződtem. Hirtelen ismertebb lettem, és a sorozat egy határozott műfaj felé terelt. Ez okozhatott disszonanciát, de nem bennem, inkább kifelé. A művészszínházas közegen belül jobban benne volt a levegőben, mint most, hogy a tévés vígjátéksorozat nem komoly munka. Most viszont ott tartunk, hogy tíz éve megy A mi kis falunk, és Lengyel Tamással leforgattunk egy spin-offot is hozzá.

Kívülről úgy tűnik, egyértelmű fokozatváltások voltak a karrieredben. Az egyik, amit mondtál, hogy egyszerre kezdtél el játszani a Radnótiban és A mi kis falunkban. A másik mostanában, az elmúlt másfél évben történt, amikor sikert aratott a Futni mentem, veled az egyik főszerepben, közben pedig a negyedmagaddal alapított Loupe Színházi Társulás az ország egyik legsikeresebb független színházi társulatává nőtte ki magát. Erre jön ráadásként, hogy közéleti kérdésekben is még aktívabban megnyilvánulsz, a Loupe-pal tüntetést is szerveztetek a gyűlöletkeltő kormányzati kommunikáció ellen. Most pedig sikerrel mutattátok be az Itt érzem magam otthont. Ez sokkal több munka: többet foglalkoznak veled, és neked is többet kell foglalkoznod a nyilvánossággal. Hogy bírod?

Alapvetően nem ilyen a karakterem. Szeretek csöndben lenni, szeretem, ha békén hagynak és elvonulhatok. Ugyanakkor élvezem a munkámat, elhivatott vagyok benne. Ahhoz viszont időnként kell a csönd, hogy azt a mélységet, amit a színészetben keresek, megtaláljam, és tudjam érzékeltetni a szerepeimben. Nem tudom előre tervezni a karrierem fordulópontjait. Most tényleg turbulens időszakban vagyok, brutális módon összecsúszott sok minden. Nem voltam rá felkészülve. Azt hiszem, a mostani időszak gyújtópontja 2024 tavasza, amikor bemutattuk a Lányok, fiúkat: az nagyon komoly szakmai kihívásként ért, mert egyedül állok a színpadon és mondok el negyven-ötven oldalnyi szöveget, nehéz témában.

Utána rögtön forgattuk is az Itt érzem magam otthont, vele szinte párhuzamosan a Futni mentemet, és rengeteg vidéki városba utaztunk el a Loupe-pal. Leforgattam a Gólkirályságot is, aminek a kedvéért az RTL és a producerek, Kapitány Ivánék megvárták, amíg megszületik a második gyermekem.

Most a Loupe-pal olyan látványos kiállítású darabon dolgozunk a Városmajori Színpaddal együttműködésben, amilyet még nem csináltunk. Nemsokára pedig bemutatják a Gyurit, A mi kis falunk spin-off sorozatát, az megint őrület lesz. Folyamatosan történik minden. Néha rá kell kényszerítenem magam, hogy megálljak és felfogjam ezt a rengeteg dolgot, ami történik, és egy kicsit megveregessem a saját vállam. Egy üzletember vagy egy könyvelő pályáján is vannak olyan szakaszok, amikor rengeteget dolgozik, de az nem látszik ennyire kívülről. Voltak is nehéz pillanataim mostanában.

Mire gondolsz?

Tavaly szeptemberben úgy éreztem, egyáltalán nem pihentem ki magam a nyáron, és nincs erőm elkezdeni az új évadot. Tudatosan hoztam olyan döntéseket, amelyek részben azt szolgálják, hogy a mostani turbulens időszakot el tudjam viselni. Otthagytam a még megtartott, futó előadásaimat a Radnótiban, pedig az nagyon komoly érzelmi kapcsot jelentett nekem. Megbeszéltük, hogy januártól a Loupe-ban havi tíz előadást játszom, nem huszonnégyeket, mint korábban. Elkezdtem érezni, hogy újra kapok levegőt, de aztán jött az Itt érzem magam otthon premierje. Azóta folyamatosan rajta vagyok a közösségi médián, hogy tudjam képviselni és ajánlani a filmet. Néha azért úgy érzem, már nincs több szó, amit ki tudnék mondani. De az is igaz, hogy amikor érzem, hogy lazul a tempó, hajtani kezdem magam. Szóval ez a pörgés belőlem is fakad.

Négyen vagytok alapító tagok a Loupe-ban: rajtad kívül Horváth János Antal, Lengyel Tamás és Molnár Áron. Lengyel Tamást, Molnár Áront és téged alapvetően színészként ismer a közönség, de a Loupe-ban sok mindennel kell foglalkoznotok. Amióta a pályán vagy, szerinted általában véve is megváltozott, hogy milyen feladatokból áll össze egy színész munkája, vagy ez speciálisan a te szakmai helyzetedre jellemző?

Ez egy választás. Támogatások híján az Itt érzem magam otthon promócióját kénytelenek voltunk a saját kezünkbe venni, Molnár Áronnal a film executive producerei is vagyunk. A Loupe-nál pedig folyamatosan foglalkoznunk kell a költségvetéssel, a jegyeladásokkal, a játszóhelyek kérdésével, a műsorterv összeállításával, és az összes bemutatandó darabunkat együtt, demokratikusan választjuk ki.

Ezen túl viszont azt gondolom, hogy általában véve is változóban van, milyen feladatokat kell vállalnia egy színésznek. Kevésnek érezném, ha »csak” játszanom kellene.

Részben ezért is jöttem el a Radnótiból. A Loupe-ban nagy a felelősségünk, és rengeteg munkát kell beleraknunk a működtetésébe, de intenzívebb, szabadabb a munka. Arra kell vigyáznunk, ne egyen meg a saját biznisz. De kárpótol az érzés, hogy mindez tényleg a sajátunk.

Szerinted fenntartható, ha egy színész következetesen nem nyilvánul meg közéleti kérdésekben?

Erre nem tudok általános választ, csak saját magamról tudok beszélni. Ha komolyan veszem a munkámat, annak minden pillanatban jelen idejűnek és önazonosnak kell lennie. Mindegy, mi a szerep, saját magadra és a környezetedre reflektálsz általa. Ehhez állandó önvizsgálat kell, különben olyan távolságba kerülsz a szereptől, ami fals jelenléthez vezet. Az önvizsgálatnak pedig az is a része, hogy beengeded, ami körülötted van, attól leszel sűrű, hiteles és összetett.

Jelen pillanatban olyan társadalmi állapotban vagyunk, hogy nem tartanám hitelesnek, ha nem reagálnék rá, ha nem kúszna be az érzékelésembe. Szerintem már nem igazak azok a vélekedések, hogy »egy színésznek nem áll jól, ha politizál”, meg hogy »mindenki maradjon a kaptafánál” – már ha valaha igazak voltak egyáltalán. Kinőttük ennek a fajta színháznak a kereteit.

A Loupe előadásai közben és után is különböző módokon próbáljuk csökkenteni a távolságot a közönségünk és saját magunk között. Ha ebben a közvetlenebb kommunikációban nem reagálnék a hazugságokra, a hangulatkeltésre, a gyűlöletszításra, ami pedig beférkőzik a magánszférámba, akkor magamat is hazugságon kapnám. Az meghunyászkodás lenne, menekülés, és csorbulna az önazonosságom. Más kérdés, hogy önmaga kifejezésére ki milyen eszközt választ. Nem kell mindenkinek tüntetésen szónokolnia, ez világos. De egy közszereplőt néha óhatatlanul megkérdeznek közéletről, és hamisnak érezném, ha ezeket a kérdéseket eltávolítanám magamtól.

Elviseled, ha emiatt téged is több támadás ér? Mivel nem „maradsz a kaptafánál”, kihívsz magad ellen olyanokat, akik nem kötnének beléd, ha politikai, világnézeti kérdésekben nem foglalnál állást.

Jól tudok távolságot tartani ettől. Ha mélyebb és kritikusabb hangot ütsz meg a nyilvános megszólalásaidban annál, hogy „milyen szép zöld itt mellettem ez a növény”, rögtön lesznek, akik rád zúdítják a haragjukat. Különösen, hogy a magyar társadalom mintha egyáltalán nem tudna különbséget tenni a politizálás és a pártpolitikai vitákban történő állásfoglalás között. Ha kritikusan szólalok meg az egészségügyi helyzettel, a gyermekvédelemmel vagy a kulturális élettel kapcsolatban, egyes kommentelők szerint minden kanyar nélkül brüsszelita, hazaáruló, Tisza-párti csicska leszek. Ezeket nem tudom komolyan venni, sem azt, amikor a társulatunk vélelmezett brüsszeli finanszírozásáról spekulálnak. Megbocsátó vagyok. Fontosabb nekem az érem másik oldala: iszonyatosan sok pozitív üzenetet kapok arról, mennyire örülnek az emberek, ha kimondok helyettük valamit.

Rendszeresen előfordul a Loupe előadásai után, hogy nézők odajönnek hozzám, gratulálnak, de hozzáteszik, hogy nem fognak posztolni az előadásról, nem lájkolnak, nem csinálnak fotót, mert olyan helyen dolgoznak, ahol félnek a következményektől.

Én meg nem akarok félni, és helyettük sem félek, és ha egyre többen leszünk ilyenek, akkor talán megváltozhat itthon a társadalmi hangulat.

Az interjúnk napján a Lányok, fiúk című monodrámát játszod, amit szóba hoztál az előbb: több mint száz percig csak te vagy a színpadon. Más felkészülést kíván meg tőled ez a szerep, mint a hagyományos, többszereplős darabok? És máshogyan mész haza utána?

Igen. A rákészülés teljesen átjárja minimum az előadás napját, de gyakran a megelőző néhány napot is. Magányos műfaj ez, és nehéz a sztori is. Nagy felelősségnek érzem az előadást, mindig azt akarom, hogy nagyon jól sikerüljön. Kicsit olyan, mintha állandóan premier előtt lennék. Idegrendszerileg és fizikálisan is megterhel, de az eufória, ami utána jön, minden nehézségért kárpótol.

The post Lovas Rozi: A rendszert mi, együtt építettük fel – a kormánypárt, az ellenzék, a kussolók és az aktivisták first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu