Buzuki kísérte kommunista mozgalmi dalra tiszteleg és menetel helyben járva harminc fehéringes, katonasapkás, vörös nyakkendős fiatal a kultúrház színpadán; világháborús partizánokra, a görög ellenállási mozgalom ifjúsági szervezete, az EPON 1943-as alapítására emlékeznek, ahogy teszik ezt évről évre.

A nézők közül számosan a csupán kőhajításnyira található görög ortodox templomban töltötték a délelőttöt, misén és az azt követő agapén, a húsvéti böjt előtti utolsó evős-ivós összejövetelen.

Ott is, itt is megannyi büszke, vidám görög magyar.

Vörös csillag és kereszt. Ellentmondás? Frászt. Hit. Hagyomány. Közösség.

Magyarország tán legfiatalabb falujában járunk: a görögök alapította Beloianniszban.

Hogyan kerültek ide görögök?

1942-től egészen 1949-ig kommunisták és nacionalisták polgárháborúztak egymással a görögországi hatalomért, külföldi segítséggel és változatos módszerekkel gyilkolták egymást; a kíméletlen eszköztár része volt a gerillaharc, a több százezres tüntetés és a tömegbe lövetés.

Hasonló kotta, mint nálunk, csak míg Budapesten a kommunisták győztek és építettek terrorállamot, Athénban a nacionalisták kerekedtek felül, és lakták be kegyetlenül a hatalmat.

A görögországi téboly mérlege: százötvenezer halott és hatvanötezer menekült.

A hazájukat elhagyni kényszerülők közül kit Csehszlovákiába, kit Romániába, kit Lengyelországba, kit Németország vetett a véletlen; Magyarországon tízezren kötöttek ki, tárt karokkal fogadta őket Rákosi Mátyás kommunista szolidaritása.

Először gyerekek érkeztek már 1947 áprilisától: a Váci úti fertőtlenítőbe kerültek, onnan vidéki szállókba, elkobzott kastélyokba, szanatóriumokba szórták szét őket. Aztán jöttek felnőttek is, előbb a hadisérültek, aztán az épek. Összesen úgy négyszáz famíliát helyeztek el ideiglenesen a Kőbányai Dohánygyárban, apró, komfort nélküli szobákban.

Idővel megindult a családegyesítés, megesett, hogy nagyszülők, szülők, gyerekek mind más országból kerültek elő és találtak egymásra. Már ha előkerültek és egymásra találtak.

A 2000-es évek elején azzal toppant be egy idős férfi Beloianniszba, hogy ő annak idején, kisgyerekként egy sebtében összeállított transzporttal Csehszlovákiába keveredett, a családjától távol nőtt fel és élte le az életét, s öregségére tudta meg: azért nem jutott vissza az övéihez, mert valamelyik átadás-átvételnél elírták a nevét. De végre kinyomozta, hogy Beloianniszban lakik a bátyja, és szeretné végre megölelni.

Az akkori polgármester könnyeit nyelve azt válaszolta neki, hogy: „A múlt héten temettük a bátyját.”

Mielőtt tovább lépnénk arra, hogyan épült fel Beloiannisz, hadd másolom ide Mutafi Dimoszné kálváriáját a Meneküléstörténetek című, görög bevándorlók visszaemlékezéseit tartalmazó 2020-as kötetből.

„Perikopiban születtem, amely a Vici hegyen, 1770 méter magasságban található. A falu az amerikai támaszpont alatti első falu volt. 1947-48-ban a legfőbb hadszínterek a Grammosz-Vici-Olimposz vidéken voltak, és a partizánok is itt fészkelték be magukat, nem csoda, hogy ott keresték őket. Jóllehet, nálunk csupa egyszerű, írástudatlan ember élt. A mi családunkban is édesanyám volt az egyedüli, aki a hat elemijével tudott írni és olvasni.

Gyerekként éltem meg, de jól emlékszem rá, ahogy szórták a bombákat. Egy ilyen bomba ölte meg Afroditi testvéremet is. A saját szememmel láttam, ahogy leszakította a kezét és a felismerhetetlenségig roncsolta az arcát. Ugyanekkor a Görög Hadsereg megszállta a falut, és a férfiakat kezdték faggatni a partizánok felől. Így vitték el apámat is, és kérdezték arról, hogy hol vannak a partizánfészkek. Szerencsétlen semmit nem tudott, mégis agyonverték. Tehát a húgomat megölte a bomba, az apámat a katonák, így maradtunk egyedül az akkor nyolchónapos terhes anyámmal, a nővéremmel és a bátyámmal, aki akkor tizenkét éves volt. Ő készítette deszkából a koporsót a húgomnak és az édesapámnak.

Hogy milyen körülmények között lettek eltemetve, már nem emlékszem.

A falut el kellett hagyni, mert hangosbemondón bemondták, hogy fel fogják gyújtani. Anyám vízért küldött a kútra, és amire visszaértem, a holmiink már össze voltak készítve. Utolsónak mentünk el, a terhes anyám és a három gyerek. A házak már égtek. A falu alatt egy szikla alá húzódtunk. A bátyám és én ott maradtunk, míg anyám a nővéremmel a szomszéd településen, Melisszotopiban keresett szállást. Így kerültünk egy istállóba. Oda született az öcsém. Ekkor kezdték partizánok járni a falut. Kérdezgették, hogy kik nem tudják ellátni a gyereküket. Azt ígérték, hogy biztonságos helyre viszik őket, és majd néhány hét múlva, ha véget érnek a bombázások, visszahozzák őket. Így adott át nekik minket az édesanyám. A falu közepén gyülekeztek a gyerekek. A falumból tizenhatan jöttünk össze, akiket a falubeli Papagianna Alexandra gondjaira bíztak. Sírt az anyukám, és amikor a bátyám ezt látta, visszament hozzá. Így indultam el Hariklea nővéremmel. Gyalog mentünk faluról falura, egyre több gyerekkel. Fekete ruhás nők kísértek minket. Bitolában jöttünk össze, egy réten rengeteg gyerek gyülekezett. Ott osztottak szét minket. Akik az én falumból jöttek, azok Magyarországra kerültek.”

Szóval. Magyarország, pontosabban a kommunista hatalom, még pontosabban Rákosi egyedülálló gesztussal úgy döntött, hogy Fejér megyében, az akkor épülő Dunaújváros közelében, Iváncsa község kukoricaföldjén vadonatúj települést emel a menekülteknek: Görögfalvát.

És 1950-ben tízmillió állami forintból, rengeteg társadalmi munkával mindössze nyolc hónap alatt elkészült a falu: 418, zömmel sorházi, alapbútorokkal ellátott lakás kiskerttel. Menet közben költöztek be a görög családok, akiket a következő nyáron már óvoda, általános iskola, tanácsház, kultúrház és közkonyha szolgált, majd lett termelőszövetkezet, ami húsboltot nyitott, hamarosan varroda létesült.

1952-re a falu lélekszáma 1850 főre nőtt, és a községet Görögfalvából Beloianniszra keresztelték át.

A névadó Nikosz Beloiannisz a polgárháború kommunista élharcosa volt, 1949-ben elmenekült ugyan az országból, de 1950-ben visszatért szervezni az illegális kommunista pártot. Lebukott, és dacára a Picassótól Sartre-ig ívelő nemzetközi tiltakozásnak, 1952. március 30-án, mindössze harminchat évesen kivégezték.

Rá emlékezve Görögfalva négy nappal később, április 3-án felvette a Beloiannisz nevet.

És a mai napig viseli. Ugyanis Beloiannisz Beloianniszban mást jelent, mint Beloianniszon kívül: ami kint szikrát vet, bent összefér.

Kis híja volt, hogy egyetlen évtizedet se éljen meg a falu. 1956 őszén a forradalmárok számára Beloiannisz (a személy és a településnév egyaránt) maga volt a vörös posztó/csillag. Olyannyira, hogy iváncsai felkelők egy csoportja úgy döntött, görög kommunisták leölésével teszi hozzá a maga részét a nemzet szabadságához. Meg is indultak Beloiannisz felé, s csak a közös körorvos határozott fellépése tántorította el őket a vérontástól. Ha az iváncsaiak meg nem állnak, a küzdelem alighanem utolsó emberig tart, hiszen a fegyverhasználatot partizánként elsajátító, hazájukból elüldözött beloiannisziaknak vesztenivalójuk nem volt.

S ma bizonyára emlékmű magasodna, oldalán halottak innen és szintén innen, magyar nevek és görög nevek, köröskörül újfent kukoricaföld. De hála az ortodox meg a nem ortodox Istennek: nem így történt, és a befogadott beloiannisziak ki- és életben maradhattak.

Az 1989-90-es rendszerváltásra ismét teherré vált a Beloiannisz név. Nikosz Beloianniszról nem csupán községet neveztek el a kommunista/szocialista Magyarországon, hanem utcákat, tereket országszerte, sőt öntődét és elektronikai nagyüzemet is. A vállalatot elsodorta a kapitalizmus (egy árva kft. maradt a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárból, s csak az öregek tudják, honnan ered a B a BHG-ban), a közterek átneveződtek (illetve visszaneveződtek a Beloiannisz előtti alakjukra, lást például a Zoltán utca sztoriját Pest belvárosában). Beloiannisz falu neve is szúrta jobbos politikusok szemét.

Az állam ez idáig utolsó nekiveselkedése a 2010-es években zajlott, amikor az önkormányzati törvény és annak módosítási kimondták a kommunista, illetve önkényuralmi utcanevek átnevezését.

A beloiannisziak zokszó nélkül keresztelték át Zalka Máté utcájukat Platán sorrá, a Lenin teret pedig Amaliada térré. De Beloianniszból nem engedtek.

Merthogy nekik Beloiannisz nem a kommunizmust jelenti, pláne nem a kommunista diktatúrát, hanem a települést, ahol élhettek, életben maradhattak, vagy ahol megszülethettek, felnőhettek. (Lásd még: ötven pluszos fővárosiaknak világnézettől függetlenül Moszkva a Széll Kálmán tér, Felszab a Ferenciek tere, és KISZ-lakó a Szent Lőrinc-lakótelep.)

A beloiannisziak olyannyira nem „kommunisták”, hogy a falu 2010 óta jobbra szavaz, sőt jobban jobbra, mint a mindenkori átlag – a legutóbbi választáson, a 2024-es EP-n a Fidesz-KDNP országosan 44,8 százalékot szerzett, Beloianniszban 47,8-at.

Tán az alkalmazkodás része, hogy a helyiek igyekeznek elfenni a falu kommunista geneziséből fakadó problémák élét. A fönt emlegetett mise és agapé után sétáltam egyet a faluban a volt polgármesterrel, Rizojanisz Kosztasszal, megálltunk a Szeptember utcánál, kérdeztem, honnan az elnevezés, mire mosolyogva megvonta vállát, és azt felelte: „Hát mert van egy olyan hónap, hogy szeptember.” Utóbb olvastam ki egy helytörténeti kiadványból, hogy az eredeti név Szeptember 27. utca, utalva a Nemzeti Felszabadítási Front megalakulásának napjára, csak „a használat során elkopott” a szám a hónap mögül.

Ami Kosztasz úr gesztusát illeti: ügyes, szerethető mentési kísérlet.

Bár szeptember 27. szimbolikája sehol sincs ahhoz a tiszteletreméltó történelmi kevercshez, amit a főtéren álló kultúrház falára illesztett négy emléktábla együttese képvisel.

• Először is: ott egy domborműbe szobort Nikosz Beloiannisz portré azzal a felirattal, hogy „A görög nép hőse.”
• Aztán: 1945 tizedik évfordulóján, 1955-ben „Beloiannisz község dolgozói” üzenik, hogy „dicsőség és hála a felszabadító szovjet hadseregnek”.
• Majd: 2011-ben „az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére” márványba vésetett, hogy „számunkra drágább semmi sem lehet, mint a szabadság és a honszeretet”.
• Végül: 2024-ben Beloiannisz önkormányzata „a Ciprus elleni 1974-es török invázió során elesett ciprióták és görögök emlékére” állított táblát „a megszállás 50. évfordulóján”.

A beloianniszi utókor számára mindezek jól megférnek egymással, csupán a „dicsőség és hála a felszabadító szovjet hadseregnek” felirat és a fölötte lévő ötágú csillag szenvedett némi kárt úgy két évtizede, amikor ismeretlen kezek egy éjjel vandálkodva igyekeztek privát történelmi igazságtételt tenni az alkotáson.

Amúgy itt tényleg minden keveredik mindennel: ahol a kétnyelvű utcanévtáblákkal ellátott Rákóczi utca belefut az Athén utcába, az egyik portán grincses „Welcome” felirat díszeleg, a másikon „Herzlich Willkommen” virít, a harmadik meg azt mondja, hogy „Home, sweet home”.

„Jövőre otthon!” – Beloianniszban az új év első percében így köszöntik egymást a görögök.

A hagyománnyá patinásodott mondat arra utal, hogy a falualapító menekültek ideiglenes otthonuknak gondolták Magyarországot, úgy tervezték, amint a politika engedi, hazaköltöznek. Repatriáltak is több etapban, az első csoport már az ötvenes évek végén, az utolsó hullám pedig azt követően, hogy 1974-ben bukott a katonai junta, majd az ország 1981-ben csatlakozott az EU elődjéhez, az Európai Közösséghez.

A Beloianniszból távozók lakásaiba jobbára magyarok költöztek a környező településekről, de ahelyett, hogy „elgörögtelenedett” volna a falu, a jövevények vették át a görög hagyományokat – hasonlóan azokhoz, akik magyarként beházasodtak a községbe.

A községházán kifüggesztve a mostani és a korábbi képviselő-testületek összetétele: görög és magyar nevek vegyesen.

A falut 2010 óta Papalexisz Kosztasz vezeti, és arról mesél, hogy helyi ipar és beloianniszi vállalkozások híján nincs érdemi iparűzési adóbevétel, így a túlélés és a fejlődés egyetlen módja a permanens pályázatírás. „Nem finnyáskodunk, nem sajnáljuk a munkát, a legkisebb pénzért is lehajolunk. A minap kisállatok oltására és ivartalanítására jelent meg felhívás, egymillió forint, arra is beadtuk. Speciel az nem jött be. Viszont kaptunk útra, járdára, díszburkolatra, közvilágításra, bölcsődére, gyermekétkeztetésre, s hamarosan tán energetikai korszerűsítésre is nyerünk. Még abból is jól jöttünk ki, hogy az általános iskolánk 2012-ben átkerült az országos görög önkormányzathoz, amitől ugrásszerűen javultak a körülmények, a gyereklétszám megduplázódott, megszűnt az iskolabezárás veszélye. Ami azért fontos, mert amíg egy településnek van iskolája, addig jövője is van.”

Papalexisz Kosztasz független polgármester, azt mondja, nagypolitikával, pártokkal nem foglalkozik, „de Beloiannisz érdekében bárkivel együttműködöm”.

Ez a „bárki” már 2010 óta a Fejér megyei 3-as választókerület országgyűlési képviselője, a fideszes Tessely Zoltán, aki lelkesen és eredményesen támogatja, tolja Beloiannisz pályázatait.

Csakhogy odalett a Papalexisz és Tessely közti gyümölcsöző együttműködés. És hogy ezt leírjuk, nem kell megvárjuk április 12-ét.

Ugyanis a körzethatárok legutóbbi átrajzolása során úgy döntött a parlamenti kétharmad, hogy a markánsan fideszes, harmincöt kistelepülésből (közte: a miniszterelnökileg érintett Alcsútdoboz, Felcsút, Gánt) álló Fejér 3-ból a Fidesz szempontjából rizikósabb, a balos Dunaújvárossal központjában működő 4-eshez csatolja az alig ezer fős Beloianniszt és a szomszédos, közel ezernyolcszáz lelket számláló Besnyőt. A döntés alátámasztható népesedési adatokkal (a 4-es körzet lélekszáma meredeken apad), ezzel együtt minden bizonnyal a politikai számítás a fő motiváció.

A dunaújvárosi körzetben a szintén fideszes Mészáros Lajosé az egyéni mandátum 2022 óta.

Kérdem Papalexisz Kosztaszt:

Hogyan élte meg a váltást, a mentor elvesztését?

– Logikus döntés. Sose értettem, mit keresünk a Bicske központú körzetben, miközben közigazgatásilag a dunaújvárosi járás része vagyunk, sőt munka, tanulás és közlekedés szempontjából is Dunaújvároshoz kötődünk.

Egyetért azzal, hogy Beloiannisz Tesselynek köszönheti a fejlesztéseket, azt, hogy az utóbbi másfél évtizedben kikapaszkodott az elmaradott falu státuszból?

– Úgy 2010-2014 óta valóban fejlődési pályán a község, nincs okunk panaszra. Mindannyian sokat tettünk ezért.

Mészáros Lajosban is bízik?

– Természetesen.

És ha a tiszás Nagy Erviné lesz a mandátum?

– Az én dolgom az, hogy fejlődjön a település, és ennek érdekében együttműködöm a mindenkori országgyűlési képviselővel.

Azt hallottam egy falubelitől, hogy a korábban Tesselyre adott szavazatok Tesselynek szóltak, kevésbé a Fidesznek.

– Ez is egy vélemény.

Mészáros Lajos vagy Nagy Ervin jönne jobban Beloiannisznak?

– Nem titok, hogy konzervatív, keresztény, templomjáró ember vagyok, akinek fontos a család, fontosak a hagyományok.

Ezt fideszesként és tiszásként is mondhatja.

– Az nem baj.

Görög menekültek fiaként mit gondol a magyarországi migránsozásról?

– Azt, hogy én aztán meg tudom különböztetni a menekültet a migránstól.

Mi a különbség?

– Az, hogy a migráns gazdasági okból indul útnak, a menekült viszont a maga és a családja életét mentve hagyja el a hazáját, és amint lehet, visszaköltözik. Van egy albumunk a menekülő őseinkről, nézze csak meg benne az arcokat! Maga szerint ezek migránsok vagy menekültek? Az is különbség még, hogy a migráns nem akar asszimilálódni. Mi viszont asszimilálódtunk, hiszen, hála a közös keresztény kultúrának, görögök és magyarok az első pillanattól értették egymást.

De például volt nekünk a faluban egy afgán famíliánk, a férfi mérnök, odahaza egyetemi tanár volt, azt hitte, itt könnyebb élete lesz, de nem jött össze a terv, amiért a magyar államra haragudott. Ráadásul elhagyta a felesége, mire sírva jött be hozzám, a falu vezetőjéhez, hogy ő ezt nem érti, ilyen nincs, hiszen a saría kimondja a házasság felbonthatatlanságát.

Mivel vigasztalta?

– Nem tudtam mit mondani neki. Hazaköltözött Afganisztánba.

Miként sok görög is hazament.

– Sok. Legalább a fele.

Min múlott, ki megy s ki marad?

– Az asszimiláción. Az első perctől csodálatos közösség működött Beloianniszban, mindenki segített mindenkinek, mindenki figyelt mindenkire. Nekem mintha negyven apám lett volna, mind rám szólt, ha kellett. Összetartás volt és egyenlőség, még cipőt is egyformát hordtunk, azt, ami érkezett az üzletbe. Az öregek sokáig abban a hitben éltek, hogy mindannyian visszatérünk a szülőföldünkre. Tiltották, hogy görög fiatal magyarral boronálódjon össze, mondván, aki vegyesházasságba keveredik, az vagy végleg marad, vagy a párját és a közös gyerekeket szakítja ki a hazájából. Aztán a hatvanas évek közepére világossá vált, hogy egyhamar nem szakad vége a görög katonai diktatúrának. És az idő az öregeket igazolta. Amikor a nyolcvanas évek elején fél Beloiannisz hazaköltözött Görögországba, szakadtak a családok. Én 1978-ban kezdtem az általánost, a harminckét fős osztályomban harminc görög volt és két magyar. Mire 1986-ban elballagtam, a tizenöten maradtunk, amiből csupán hat görög.

Önt sose migránsozták le?

– Dehogynem. Fociztam, a lelátóról mindig megkaptuk, hogy „menjetek haza!”, meg hogy „eszitek a magyar kenyeret”.

Hogy viselte?

– El kellett viselni. A szüleink, nagyszüleink tényleg az életüket köszönhetik a magyarok nagylelkűségének. Amiért hálás voltam és mindig is hálás leszek.

Apám mesélte, hogy a Magyarországon töltött első években, ha repülőgépzúgást hallott, ösztönösen bújt az asztal alá. A rettegésből érkeztek ide, a vesztes világháború után romokban álló Magyarországra, aki épített nekik egy falut. Ezt a görögök sosem feledik. Azt beszéljük egymás között, hogy túl jó dolgunk van, és a végén még teljesen asszimilálódunk. Komolyan! A magyarországi kisebbségek olyan jogokkal bírnak, mint a világban kevés helyen. Ápolhatjuk a hagyományainkat, tarthatjuk a szokásainkat, és nem csupán azt, hogy oregánót teszünk a paprikás krumpliba. Van iskolánk, kultúrházunk, felhúzhatjuk a zászlónkat, az ünnepeinken a magyar mellett a görög himnusz is elhangzik.

Él még öreg a faluban, aki harcolt annak idején a polgárháborúban?

– Amikor 2010-ben polgármester lettem, megszámoltam: hat ilyen bácsi élt köztünk. Tavaly halt meg az utolsó.

Minél régebbi riportot, beszámolót olvasunk Beloianniszról, akad pár, annál inkább egy életvidám, temperamentumos, utcán kávézó, de a külvilágtól, amennyire lehet, elzárkózó település képe rajzolódik ki, ahol egymás között élik meg ünnepeiket, örömeiket az emberek, ahol minden középület, út, járda társadalmi munkában épül, ahol a lakók elvétve mozdulnak ki a faluból.

Mindez mára elkopott.

A fiatalok városon szórakoznak, a két kocsma egyike tíz éve zárt be, a másik tavalyig tartotta magát, az iparcikkbolt rég lehúzta a rolót, az ÁFÉSZ is, a húsbolt a téesszel együtt múlt ki. Vegyesboltból van még kettő, kicsik, pár polcon elfér az anyaországi termék az olajbogyótól a giroszfűszeren át a mogyorókrémes ostyaroládig.

A helyi cégek megszűntek, dolgozni Dunaújvárosba, Százhalombattára járnak a beloiannisziak, vagy akár Budapestre, hiszen sztrádán fél óra a főváros, zónázó vonattal a közeli Iváncsától negyven perc Kelenföld.

És szó szerint horizonton egy hatalmas új munkaadó: ahogy 1950-ben iváncsai földön épült Beloiannisz, úgy most szintén iváncsai területen Magyarország történetének legnagyobb zöldmezős beruházásaként akkumulátorgyár épült 170 milliárd forint közpénzzel megtámogatva.

Mit hoz Beloianniszra az akkugyár?

– Ha igazán beindul, a környéken minden megváltozik.

Vannak félelmei?

– Kérdéseim vannak.

Úgymint?

– Légvonalban öt kilométer, vagyis itt van a szánkban. Szeretném tudni, mikor és ki mutatja be nekem, hogyan változik a forgalom. Milyen gazdasági hatással számoljunk? Hány beloianniszinak adhat munkát a gyár? Milyen környezetvédelmi kockázatokkal kell számolnunk? És ugyan jelenleg Iváncsa kapja a gyár iparűzési adóját, de tervezik-e ezt az összeget szétosztani azon nyolc-tíz település között, mely egy lehetséges üzemi baleset kárvallottja lehet? Mikor tartunk régiós tanácskozást a témában?

Kérdezte ezekről a régi vagy az új országgyűlési képviselőjét?

– Tervezem. De egyelőre nem került szóba.

Milyen kompenzálást szeretne a környezetvédelmi kockázatokért cserébe?

– Társadalmi szerepvállalást.

Az mit jelent?

– Például a falu amúgy is pezsgő kulturális életének, egyesületeinek, civil szervezeteinek, közösségi eseményeinek, vagy éppen a sportegyesületünk támogatását. Beloiannisz labdarúgó csapata vezeti a megye kettes bajnokságot, cél a feljutás. Az összes utánpótlás-korosztályban van csapatunk, igazolt játékosaink száma százharminc, Besnyőről is hozzánk hordják a gyerekeket. Asztaliteniszben pár év alatt NB II-es csapatunk csináltunk a semmiből. Úgy indult, hogy a Magyar Falu Programban játszótérfelújításra nyert pénz egy részéből vásároltunk egy fémhálós, kültéri beton pingpongasztalt, amin random emberek kezdtek játszani, akik aztán bekéredzkedtek a művházba, kaptak egy ütött-kopott faasztalt, nekiálltak rendesen edzeni, elindultak megye kettőben. Az első évben egy kivételével mindenkitől kikaptak, a másodikban igazoltak egy kiöregedett versenyzőt, megnyerték a bajnokságot, feljutottak megye egybe, aztán az NB III-ba, az NB II-be. Most azon dolgozunk, hogy az Országos Görög Önkormányzaton keresztül lecsábítsunk egy görög származású volt élsportolót, akivel cél az első osztály. Micsoda dicsőség volna az Beloiannisznak!

*

A temetőt járjuk. A széljobbos kezek, melyek nekiestek a főtéri emléktáblának, a sírkertben is véső-kalapáccsal mentek rá a sarló-kalapácsokra, pontosabban a partizánsírokat díszítő munkásmozgalmi műkőcsillagokra, de tovább azért nem merészkedtek.

Más településeken is találkozni borzongató temetőeklektikával, de persze minél több kultúra egyesül a halálban, annál dúsabb a kép. A beloianniszi sírkert felső, legrégebbi sorában, az ötvenes években emelt hantok alatt tíz-tizenkét elhunyt fekszik egymás mellett – mintha még a föld alatt is azt várnák, mikor indulhatnak végre haza.

Fejfát utóbb, akár évtizedekkel később kapott némelyik elhalt, már akinek nyugvóhelyét sikerült beazonosítani.

Vannak apró vaskerítésekkel határolt, gazlepte sírok, a rokonok mind odakint vagy odalent, odafent. A síremlékek zöme a szegény ember márványa: műkő. Egy fedlapon buzuki a díszítés, autószerencsétlenségben életét vesztő ifjú zenész pihen alatta, más fölé futball-labda vésetett, amúgy meg keresztek, rózsák, bogyós olajágak, csillagok.

Kimagaslik egy huszonegyedik századi, grandiózus síremlék: szép kort megélt idős házaspár nyugszik itt, a férj huszonnégy, a feleség húszéves volt 1950-ben, amikor Beloianniszban találtak otthonra, és fontos, megbecsült tagjai lettek a községnek. A feketemárvány síremléken görög oszlopok tartanak timpanont, amelynek közepén szakállas férfi, bizonyára Zeusz, de képzelhetem Krisztusnak is, alatta gravírozva balra a pár fiatal-, jobbra az időskori közös fotója, neve, származási helye, lent tizenhatágú makedóncsillag. Az élettörténet a túloldalon kap még egy fejezetet: ott is két gravírozott fotó, méghozzá a polgárháborúból, mindketten egyenruhában, a fiú nyakában gépfegyver.

Mint egy képregény.

„Az asszony Szultána néni. Ő volt itt az óvónő. Kemény fegyelmet tartott.”

Ezt Kipru Miranda, beloianniszi történelem tanárnő mondja a síremléknél.

Miranda nagyapjának fejfájánál is megállunk, és elhangzik a nap legszebb, mindent értelmező, hitelesítő mondatfüzére:

Tanítóként, matematikatanárként és a falu párttitkárjaként tagja, sőt motorja volt a templomépítő bizottságnak. Úgy tartotta, templom nélkül nincs görög falu. Jókat vitatkozott a metropolitával Isten létezéséről. Sose jutottak dűlőre, viszont olyannyira tisztelték egymást, hogy bár minálunk a hívő kézcsókkal köszönti a papját, a metropolitánk sose csókra, hanem kézfogásra nyújtotta kezét nagyapámnak.

Kérdem Kipru Mirandát, mit gondol a kommunizmusról. „Melyikről? Épp ma beszéltem a nyolcadikosoknak, hogy a magyar kommunizmus, a diktatúra, a terror, a szovjetizálás távol áll tőlem. De van az a kommunizmus is, ami azt hirdeti, hogy egyenlőek vagyunk, segítsük egymást. Nagyon más.

Beloianniszék nem tudhatták, mi nő ki az eszméből, csak fel akarták szabadítani az országot az idegen elnyomás alól.

Mirandával is szóba kerül, mennyire sokkolta a falut a nyolcvanas évek hazatelepülési hulláma.

– Az őseink számára exodus volt eljönni Görögországból, aztán exodus volt visszamenni is. Bőröndök, hajnali indulás, mint valami filmben. Zokogtak, akik mentek, és zokogtak, akik maradtak. Zokogtak nagyszülők, szülők és gyerekek. A távozóknak sem volt könnyű az újrakezdés. Bár sokuk indulását segítette a kint élő rokonság, míg az itteni magyaroknak nem voltak igazi magyarok, a kintieknek meg nem voltak igazi görögök. Két világ között rekedtek. Persze én, a maradó is így érzem magam:

magyarnak túl görög vagyok, görögnek túl magyar.

Melyik inkább?

– A szívem válaszol: görög.

Gyerekként is így érezte?

– Beloiannisz sokáig megvédett, de amikor elkerültem középiskolába, rögtön én lettem a görög.

Bánta?

– Soha. Mindig büszkén vállaltam, sose akartam más lenni, mint ami vagyok. És hát a magyarok szeretik a görögöket.

Mi a különbség a két mentalitás között?

– A görög laza, ha baja van például a munkahelyén, nem marad csöndben, hanem először elvicceli a dolgot, aztán lázad. Nem stresszel, nem viszi haza a problémáit, hanem beül a kávézóba, elpanaszolja az egész életét, kibeszéli magából, ami nyomja a szívét. A magyar hamarabb beáll a sorba, aztán őrlődik, tépelődik.

Görögnek vagy magyarnak jobb lenni?

– A nagyszüleim itt vannak eltemetve, azért nem mentek vissza, mert itt érezték magukat biztonságban. De a nagypapám a halálos ágyán is azt mondta, hogy görögnek akar újraszületni.

Ön sose akart kiköltözni?

– Megfordult a fejemben, de tényleg az van, hogy itt az hiányzik, ott meg ez.

Megoldás?

– Nincs. Amikor csak tehetem, megyek. Minél hosszabb időre. Mert ha csak egy hét, akkor nincs nyaralás, hiszen mire végigjárom a rokonokat, jöhetek is haza. Ha meg nem szólok, hogy megyek, és pihenek a tengernél, és hírét veszik, rosszul esik nekik.

Mindörökké Beloiannisz?

– Számomra igen. Ez az otthonom. Volt, hogy elkerültem innen egy kis időre, de nem éreztem jól magam. Itt lehetek az, aki vagyok: görög Magyarországon.

A gyerekei görögök vagy magyarok?

– Görögnek neveltem őket, de nekik már a világ a hazájuk, felnőttek, oda mennek, ahol stabilabb az élet.

*

Kápolnányi templom az első épület ebben a zsákfaluban. Aminek felépítését, mint már tudjuk, még a párttitkár is támogatta.

Jó, azt azért ne higgyük, hogy Isten házát a pártházzal egyszerre húzták fel kommunista műszakos kezek: a Szent Konstantin és Heléna tiszteletére emelt görög ortodox imaházat 1996 májusában szentelte a metropolita.

Tucatnyian hallgatjuk a szombat délelőtti misét, amit a település papja, László atya és fővárosi barátja, segítője, József atya celebrál.

József atya pesti közösséget vezet, onnan hozott pár fiatalt, akik kóristaként veszik ki részüket a szertartásból – ők az összegyűlt hívek egyik fele. A többi néhányak beloiannisziak, plusz velünk ül s énekel László atya felesége, valamint az egy szerb zárdából a minap szolgálni ide vezényelt egykori szegedi bölcsész, Efrozini nővér.

Ide is bekacsint az eklektika, a felolvasók nem imakönyvet lapoznak, hanem tableten terelik a szöveget, közben a thuribulumból ugyanolyan tömjénfüstöt hint az atya, mint elődei az utóbbi két évezredben. A falon ikonok a szentek, „ámin” az „ámen”, s a liturgiában is, mely görögül és magyarul zajlik, csekély a különbség a katolikus gyakorlathoz képest.

Épp belépünk a húsvéti időszakba, ez a böjt előtti utolsó istentisztelet, a szertartást alagsori agapé követi.

A hús egy hete tabu, sajt ma utoljára. Az asztalokon lencseleves és vega falatkák, sütik, levek, kávé, valamint bor és pálinka László atya pincéjéből – a papramorgó ötvenkét százalékos, címkéjén az életigenlő felirat: „Hál’ Istennek nem lekvár lettem, örülök, hogy segíthettem!”

„Nassoljatok, csipegessetek!” – szól az atyai iránymutatás. Ami azzal az orientáló megjegyzéssel komplettírozódik, hogy „a borban és a pálinkában nincs se hús, se tej”.

Míg nassolunk, csipegetünk, továbbá kortyolunk, László atya lazított prédikációjából megtudjuk, hogy míg a katolikusok szentképei sugároznak, az ortodox ikonok magukba húznak, ablakot nyitnak az égre, s nem festik, hanem írják őket, hogy az írástudatlanok is kiolvashassák belőle a szent történeteket. És azt is megtudjuk, azért kell misére járni, mert az evangélium olyan, mint autónak az üzemanyag: időről időre tankolni kell.

Értsd, ha a hívő rendszeresen hallgatja az Úr szavát, akkor tartózkodik a bűntől, hiszen „az ige nem úgy közlekedik, mint Trockij fejében a csákány, hogy egyik fülén be, a másikon ki, hanem bent marad”.

Az atya után a Szeptember (27.) utca kapcsán emlegetett volt polgármester, Rizojannisz Kosztasz kap szót, aki szorgos templomjáró, a misén ő gardírozta a pesti ifjakat, most pedig rapid templomtörténelmet ad elő a vendégeknek, onnan kezdve, hogy annak idején négyszázan írták alá az imaházért fohászkodó petíciót, amit a földrajzilag legközelebbi, a bécsi metropolitának adtak át, aki mecénásra lelt egy gazdag görög emigráns személyében, és úgy folytatva, hogy miután megvalósult az álom, járt itt pátriárka, magyar köztársasági elnök, görög államfő, az athéni parlament alelnöke, szóval szűk két évtized alatt annyi méltóság fordult meg ebben a kis faluban, az egész megyének fél évszázadra is elég volna.

A frontális foglalkozás végeztével László atya, József atya és Kosztasz úr a fiatalok közé telepedik, én korosabbakat faggatok.

Először is Papanikolasz Kosztaszt kérdezem. (Ez egy ilyen kosztaszos riport, legközelebb katolikusokhoz megyünk, talán csupa József közé.) Papanikolasz Kosztasz átmeneti beloianniszi. Eredetileg általános iskolai igazgató az Olimposz hegy lábánál fekvő nyolcvanezres városban, Kateriniben, mígnem dupla fizetésért jelentkezett egy görög állami programba, mely az országhatáron kívül élő kolóniákba küld görög nyelvtanárokat. Kerülhetett volna Amerikába, Ausztráliába, Európa boldogabb felére, de végül Beloiannisz mellett döntött, „közel van”. Három éve tanít heti huszonegy órában görögöt a beloianniszi általánosban, még két éve van a küldetésből. „A gyerekeim egyetemen, az asszony otthon, én itt. Nehéz egyedül. Nehéz a hideg. De most ez van.” A júniust várja. Akkor „iskola close”, és három hónapra irány le a szigetekre.

Eljár a misékre, kapaszkodik, amúgy magyarországi görögökkel él szociális életet, pesti kávézókban találkoznak.

Míg Papanikolasz Kosztasz Kateriniben nem tudott megülni a fenekén, Tudzaridisz Panojotisz Beloianniszből nyughatatlan. (Tegyük el ezt a mondatot egy regény kezdősorának is.) Panajotisz egyik nagyapja kecskepásztor volt, a másik partizán, fél lábát ellőtték a polgárháborúban. A szülei kisgyerekként kerültek Magyarországra, aztán 1981-ben, fiuk, a mi Panajotiszunk tizenhét éves korában családostul hazaköltöztek Görögországba. Öt évvel később Panajotisz Angliába inalt dolgozni, gyári melósként húzott le nyolc évet, majd visszajött vállalkozni Magyarországra, hogy aztán 2001-ben Szalonikibe helyezze székhelyét. Egészen 2013-ig kellett várni, hogy végre megvásárolja első beloianniszi házát, ahonnét árnyékolástechnikai vállalkozását igazgatja. Nem mellesleg felnevelt két gyereket.

Brites outfitben issza az agapéi gyümölcslevet, hatvankét éves, ötvennek ha kinéz, s mikor kérdem, mi a konzervált fiatalság titka, így felel: „Mindig azt kell tenni, amit szeretnél.”

És akkor László atya története.

Reggeli érkezésünkkor a „sokáig éljen a rakenroll!” felkiáltással üdvözölt. Biztosra ment, miután előző nap telefonon kiderítettük, hogy a tinikorunkat lefedő nyolcvanas években mindketten csápoltunk P. Mobil koncerteken.

„Hát akkor szevasz.” „Szevasz.”

Az Örökmozgó lettem című klasszikus („Ott álltam az úton, nem tudtam, hová, merre menjek, kellett, hogy valami jöjjön, történjen velem, az volt a kezdet”) felemlegetése után azzal invitált Isten házába, hogy „a kaput két arkangyal szegélyezi, Gábriel és Mihály, amikor belépsz, megáldanak, akár szeretnéd, akár nem”.

László atya közelít a hatvanhoz, és elég sokáig állt, haladt az úton, mire megtörtént vele az a valami. Felvidéken élt, érettségizett, majd kocsikísérő volt tejeseknél, sörösöknél, felvették tanárképzőre, orosz-földrajz szakra, ám az első évfolyam végén, 1986-ban disszidált Csehszlovákiából, ausztriai lágerbe került, nem bírta, hazaódalgott. Munkaerőközvetítő cégnél helyezkedett el, megnősült, gyerekei születtek.

Már gimnazistaként megfordult a fejében, hogy katolikus pap lesz, de ahogy jött, el is illant a terv.

Negyven felett „újra jött a hívás”, és gyakorló katolikusként az ortodoxiában talált otthonra. Három hónapra szerzetesnek állt, majd teológiát tanult Eperjesen, doktorált is belőle; 2016-ban szentelték diakónussá, 2018-ban lett pap.

Közben öregek otthonát nyitott Nyitrán, azóta is működteti, abból él, papként nem kap fizetést az egyházától.

Beloianniszba a püspöke rendelte.

Te kérted magad magyarba, Fejérbe?

– Nem az én feladatom eldönteni, hol szolgálok. Ott érzem jól magam, ahová küldenek.

Miért?

– Mert ha az teljesül, amit te akarsz, menthetetlenül egyedül maradsz. Ám ha az teljesül, amit a Jóisten akar, a legrosszabb esetben is legalább ketten vagytok.

Bírod a böjtöt, atya?

– Bírom? Szeretem.

Miért?

– Megtanít legyőzni a testet. Hiszen, ha nem uralod a testedet, hogyan uralnád a gondolataidat?

Azért ma délelőtt a lélek mellett a test is falatozott, kortyolgatott, nemde?

– Annál értékesebb a böjti önmegtartóztatás.

Te főzöd a pálinkát?

– A magam gyümölcséből. A bor is az én szőlőmben terem.

Azt hallottam, a kisüsti pálinkakészítés Istennek tetsző cselekedet, hiszen minden egyszer, amikor a tűzre rakunk a száraz, hasított akácból, letérdelünk, és valójában minden térdelés egy ima.

– Okos gondolat.

A rakenrollra is vonatkozik a böjt?

– Arra különösen.

Legutóbb mikor jártál koncerten?

– December végén. P. Mobilon. De most negyven napig nem hogy koncert, rockzene sincs. Ilyenkor magába zárkózik az ember. Még a nyitragerencséri házamban berendezett P. Mobil múzeumot sem látogatom.

Van saját P. Mobil múzeumod?

– Adta az Úr. Én meg adtam múzeumra.

Csak a Mobil, csak a rock?

– Semmi diszkó, semmi ABBA. Kizárólag rock, blues, rhythm and blues. Deep Purple, Led Zeppelin, AC/DC. Itthon a P. Mobil a csúcs, az alfa, de jöhet Piramis, LGT, Bródy, Cseh Tamás és Omega is. Sok zenésszel ápolok jó kapcsolatot, Kóbor János ott volt a pappá szentelésemen.

Alfától az Omegáig?

– Így is mondhatjuk.

Az AC/DC-t is említetted. Papként tán találni fogást a Highway to Hell című dalon.

– A pokolba sztráda vezet. A Jóistenhez ösvény. És a jó emberek ösvényen közlekednek. De azért tudni kell a sztrádáról is.

Sikeresnek ítéled a mai misét és agapét?

– Úgy láttam, neked is tetszett.

Szép volt a mise, pezsdítő az agapé. Csak kevés a hívő, nem?

– A templom felépültekor népes gyülekezet verbuválódott, de idővel elhaltak az öregek. Én csupán néhány éve szolgálok Beloianniszban, de már tizenkét hívet temettem. Mindig azokhoz beszélek, akik eljönnek, és hiszem, hogy egyre többen jönnek majd. Jöjjenek! De ne azért, hogy engem hallgassanak, hanem hogy az igét hallják. Csupán eszköz vagyok az Úr kezében. Kalapács az ácsoláshoz.

Kalapács? Politizálsz a templomban?

– Nem. Templomban nincs helye kampánynak. Politikával misén túl sem véleménykedem. Mindenki papja vagyok.

Nem illik, de ha már ekkora a barátság, csak megkérdem az atyától:

Választani azért mégy?

– Feltétlenül. Aztán győzzön, akit a Jóisten győztesnek akar látni. Győzni is fog.

És az vajon kicsoda?

– Mondom: akit a Jóisten győztesnek akar látni.

The post Beloianniszban, a görög faluban a paptól tudtuk meg, ki nyeri a választást first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu