Történelmi tudatunkban Hunyadi Mátyás halála nemzedékek óta vízválasztó. A törököt feltartóztatni képes, nyugaton területeket hódító, pezsgő szellemi és kulturális életnek otthont adó regionális nagyhatalomból Mátyás után szinte egyik napról a másikra megállíthatatlan, gyors lejtmenet következett a mohácsi csatavesztésig, a középkori Magyar Királyság teljes bukásáig. Nem csoda, ha ez az általánosan elterjedt nézet, hiszen még a mai tankönyvek is leginkább az országvesztés előjátékaként írják le II. Ulászló és II. Lajos országlásának 36 évét 1490–1526 között: gyenge kezű és „idegenszívű” királyok, pártütő, viszálykodó főurak, a törökkel szembeni védelem elhanyagolása. Hagyományosan nem szokás ezt túlragozni, holott a történészek objektív, szakmai értékelése szerint e kép nem pusztán árnyalásra szorul, hanem egyenesen hamis. A mohácsi csata 500. évfordulójára indított sorozatunkban kissé hosszabban időzünk a Jagelló-kornál, hogy elég teret szentelhessünk a számtalan téves beidegződés cáfolatára. II. Ulászlóval kezdjük, beszélgetőpartnerünk ezúttal Dr. Neumann Tibor történész, az ELTE HTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója.

Mátyás halála után rögvest négyen is benyújtották igényüket a Szent Koronára. Mátyás törvényesített fia és kijelölt örököse, Corvin János; III. Frigyes német-római császár a fia, Miksa római király nevében; illetve a Jagelló fivérek, azaz Ulászló cseh király és öccse, János Albert herceg. Haddal jöttek mindahányan, tökéletes középkori recept volt egy elhúzódó belháborúra, amennyiben a magyar rendek megoszlanak az aspiránsok támogatásában. De nem ez történt, a súlyos oszmán fenyegetés összefogásra sarkallta az elitet.

Hiába volt Corvin János rendkívül gazdag, hiába a néhai király fia, a kortársak erősen elvetették a trónöröklését, mert többfrontos háborúra készültek, amihez legalább az egyik nagy dinasztiát – a Habsburgokat vagy a Jagellókat – maguk mellé kellett állítaniuk

– mondja a 24.hu-nak Neumann Tibor.

A Habsburgok ekkor már nem pusztán az osztrák örökös tartományokat, hanem Frigyes személyében a német-római trónt is birtokolták, és a spanyol korona megszerzésére is esélyük nyílt. E kétségkívül impozáns hatalmi pozíció ugyanakkor veszélyt hordozott: a magyarok attól tartottak – utólag is azt mondhatjuk, okkal –, hogy megválasztása esetén Miksa nem a török ellen, hanem nyugat-európai dinasztikus érdekei szolgálatában veti be a Magyar Királyság erőforrásait és haderejét.

A többség Ulászló mellett

Erő tekintetében a másik oldal sem állt rosszul, a Jagelló-ház uralta a hatalmas Litvániát, Lengyelországot és Csehországot. János Albert remek katona és hadvezér hírében állt, bátyja viszont tapasztalt uralkodó volt, már 19 éve vezette Csehországot, és többek között Mátyás támadásaitól is meg tudta azt védeni – itt írtunk arról, hogy végül a cseh korona tartományait felosztották egymás között, amivel Mátyás eleve elesett a német választófejedelmi címtől. A döntés gyorsan megszületett:

a magyar elit túlnyomó többsége 1490-ben Ulászló megkoronázását támogatta, nem önérdek, hanem az ország biztonsága miatt.

Személyét illetően az sem lehetett mellékes szempont, hogy Ulászló megválasztásával Morvaország és Szilézia névleg továbbra is a Magyar Királyság része maradhatott. Ulászló egyébként ezt később ügyesen kommunikálta, a csehek felé Csehország, a magyarok felé Magyarország részeként nyilatkozott a két tartományról.

Az idősebb fivér gyorsan cselekedett, szeptember 19-én az esztergomi érsek, Estei Hippolit kiskorúsága miatt a zágrábi püspök Székesfehérváron a fejére helyezte a Szent Koronát, legitimitása megkérdőjelezhetetlenné vált. Érdekes epizód, itt írtunk róla bővebben, hogy céljai elérése érdekében felhasználta, sőt, nyugodtan mondhatjuk, csúnyán kihasználta és átverte Mátyás özvegyét, Beatrix királynét Bakócz Tamás kancellár, győri püspök, a későbbi esztergomi érsek aktív közreműködésével. A trónharcot azonban nem úszta meg az ország, a Habsburgokkal 1491 őszén, János Alberttel pedig a következő év januárjában sikerült megállapodni.

Egyetértés a török kapcsán

Nem tudjuk, mi lett volna, ha más lesz a befutó, azt viszont igen, hogy II. Ulászlóval Magyarország jól járt. A történész szavaival: „uralkodása tulajdonképpen békekorszak, a magyar középkor azon ritka időszaka, amely – leszámítva a oszmán határvidék portyáit és egy rövid, Habsburg Miksával szembeni összetűzést 1506-ban – békében telt.” A király környezetét adó főurak már Mátyás uralkodásának végén tisztában voltak azzal, hogy a jövőt nem nyugati irányú terjeszkedések és állandó harcok jelentik, hanem ki kell egyezni a keresztény hatalmakkal, és a török frontra kell összpontosítani az ország erőforrásait.

E törekvések, az oszmán veszély előtérbe helyezése a jelek szerint találkozott Ulászló személyes meggyőződésével, a cseh történetíró, Dubravius ugyanis feljegyezte róla: idősebb korában minden nap többször imádkozott a békéért.

A későbbi történeti emlékezet egyik erős kritikája II. Ulászlóval szemben az, hogy nem volt harcos uralkodó, azaz egyetlen hadjáratot sem vezetett a török ellen. Itt rögtön említsük meg, a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti erőviszony már Mátyás idején az utóbbi javára billent, és a különbség az idő előrehaladtával egyre növekedett. Az 1500-as években a török már szinte csak a Balkánon több katonát tudott állomásoztatni, mint Magyarország teljes hadereje. A kor diplomáciai szabályai szerint ráadásul, amennyiben a magyar uralkodó átlépi a határt, mindenképpen a szultán személyes viszonzására számíthatott – Mátyás is kényesen ügyelt rá, nehogy ezt kiprovokálja.

A Jagelló-kori döntéshozók egyik fontos törekvése volt, hogy az ország elkerülje a szultáni sereg, vagyis az oszmán főerők teljes vereséggel fenyegető támadását. II. Ulászlónak sikerült

– emeli ki a történész.

A horvátok Mohácsa

A béke fogalma persze relatív a korszakban, az oszmánok számára csupán azt jelentette, hogy a szultán nem vezeti a birodalmi haderőt a Magyar Királyság ellen. A határ menti csaták, betörések, több ezres, tízezres portyák továbbra is mindennaposnak számítottak, ennek törvényszerű következményeként pedig állandó haderőt kellett állomásoztatni a déli végeken. A királyság számára szinte elviselhetetlen gazdasági terhet jelentett – erről sorozatunk későbbi részeiben részletesebben is szót ejtünk –, illetve képzeljük csak magunkat az állandóan rablásra és hódításra szomjazó, agresszív nagyhatalom közvetlen szomszédságába.

A török mondhatni naprakész volt magyar belügyekben, minden adódó lehetőséget kihasznált, és ezt a magyarok is tudták: Ulászló koronázásakor a királyi haderő három részre osztva állt készenlétben, az egyik Kinizsi Pál vezetésével a déli végeket őrizte – az egyébként is ott állomásozó katonaság mellett. Történtek is betörések, a leghíresebb, legnagyobb az udbinai vagy korbávmezei csata volt 1493 szeptemberében.

Az osztrák tartományok fosztogatásából visszatérő boszniai pasa tönkreverte a horvát bánt, vele együtt elesett a horvát nemesség java. Az ütközetet a horvátok Mohácsaként is szokták emlegetni

– mondja Neumann Tibor.

A támadást viszonozni kell

A Magyar Királyság presztízsének megőrzése érdekében nem hagyhatta megtorlatlanul a pasa akcióját. A következő évben Kinizsi jelentős sereg élén vezetett portyát szerbiai oszmán területre, és egyébként itt is halt meg, ahogy agyvérzésből lábadozva, a lovára kötözve vezette a sikeres hadmozdulatokat. A történetíró Bonfini érzékletesen leírta, ahogy Ulászló Nándorfehérvár tornyából szemlélte az Oszmán Birodalom területét, nagyon vigyázva, nehogy átlépje a határt. Az ilyen támadásokkal Magyarország erőt mutatott: a magyar haditaktika szerint nagy portyákkal igyekeztek békére kényszeríteni a törököt.

Ezúttal is sikerült, nem sokkal később Pécsen megszületett a fegyvernyugvásról szóló megállapodás (1495. március) – ez persze továbbra is csak a szultáni seregre vonatkozott, a szomszédos tartományok vezetői továbbra is szívesen vezettek portyákat a határterületek ellen. Kinizsi hadjárata és a nyomában megkötött béke nagy jelentőséggel bírt, hiszen Mátyás halálától 1495-ig a két ország között hadiállapot állt fenn, és II. Bajazid csak azért nem jött nyugatra, mert máshol volt dolga; ez magyar szempontból csupán a szerencsén múlott.

A középkori szerződések ugyanis uralkodók között köttettek, halálukkal pedig érvényüket vesztették, így a Mátyás király utolsó éveiben megkötött fegyverszünet is semmissé vált 1490-ben.

II. Ulászló tehát nemhogy elhanyagolta volna a török elleni védelmet, hanem olyan nagy elődei politikáját folytatta, mint Luxemburgi Zsigmond vagy Hunyadi Mátyás. Őrizte a határt, a támadásra támadással reagálva erőt mutatott, miközben még véletlenül sem adott okot a szultán fellépésére. Néhány határmenti vár így is elesett a helyi csatározásokban, miként a korábbi csaknem egy évszázad során is folyamatosan morzsolódott a magyarok által felügyelt ütközőzóna. Nagyobb területet azonban nem foglalt el a török, a legfájóbb veszteség a három várból álló, „aprócska” Szreberniki bánság elvesztése volt 1512-ben, ami közvetve a Dózsa-féle, felkelésbe forduló, 1514. évi keresztes hadjárat előzménye volt.

Lemondott volna a jövedelmeiről?

A hadakozáshoz pénz kell, Ulászlónak pedig szokás a fejére olvasni, miszerint lemondott jövedelmei egy részéről a főurak javára, beleegyezett saját hatalmának gyengítésébe. Itt részben az 1498-as hadügyi törvényről van szó, amely kimondta, hogy a megyéknek, a főpapoknak és a báróknak bandériumokat kell kiállítaniuk, erre a célra pedig beszedhették a királyt illető, egyforintos hadiadó felét.

Korábban ezt az összeget a katonáskodó főuraknak egyszerűen elengedték, ettől kezdve viszont a fele a kincstárba került, a másik felén pedig katonákat nyert az udvar. Ráadásul a földbirtokosok helyben jóval hatékonyabban tudták behajtani az összeget, mint a királyi adószedők. Ne gondoljunk túl sokra, ezer jobbágyonként ötven katonát kellett állítani – a pontos számokra és a királyi haderő méretére külön cikkben térünk majd ki –, később többször variáltak rajta, a kötelezettség azonban maradt.

A főpapok bandériumai kimutathatóan a déli határvédelmet erősítették az állandóan fegyverben álló katonák létszámát növelve, és ugyanígy tett sok főúr is a maga csapataival.

Nagyon fontos a Jagelló-korral kapcsolatban, hogyha a források mélyére ásunk, akkor nem állandó káoszt és meggondolatlanságot látunk, hanem egy kényszer szülte, de nagyon jól működő rendszert

– fogalmaz a történész.

Görgette adósságait az állam

Ami a pénzügyeket illeti, már Mátyás sem tudta a bevételeiből fedezni a katonai kiadásait (zsoldosai felé hatalmas adósságot hagyott hátra), később pedig ez egyre nehezebbé vált. Az ország területe, lakosságszáma nem nőtt, tehát az adókból sem folyhatott be több, a kiadások viszont növekedtek, állandó pénzhiány jellemezte a korszakot. Ennek leküzdésére kellett hitelek után nézni, például olykor előre beszedték a városok következő évi adóját, vagy a főpapok és bárói tisztségviselők megelőlegezték, hitelezték – leginkább a honvédelmi – kiadásokat, az udvartartás tagjai rendszeresen késve és részletekben kapták meg fizetésüket.

A kortársak alapvetően két részre osztották az állami bevételeket: a királyi udvar és a határvédelem költségeire, messzemenően utóbbi volt a nagyobb. Békeidőben az ország erőforrásai elegendőek voltak a portyák kivédésére, viszont, amint hadiállapot állt be, rögtön sokkal több katonát kellett a végeken állomásoztatni, emiatt pillanatok alatt eladósodás, hatalmas költségvetési hiány következett be. 1515-ben például már az 1517. évi adót szedték be egyes városoktól, ezzel pedig el is jutunk oda, hogy az említett 1495-ös, kikényszerített fegyvernyugvás nem volt örökéletű. Bár egy szentszéki–velencei–magyar-szövetség következtében 1501 és 1503 között hadiállapot állt fenn a két ország között, 1512-ig rendre meghosszabbították az 1495. évi fegyverszünetet.

Bajazid szultán 1512-es halálával azonban az akkori szerződés érvényét vesztette. Korábban a történettudomány úgy vélte, 1514-ben sikerült megújítani, és ezért fújták le a Dózsa-féle keresztes sereg indulását, ám a legújabb kutatások ezt cáfolják. Az új oszmán uralkodó csak 1519-ben engedte szabadon az Isztambulba küldött magyar követet, vagyis ekkor születhetett meg az új békemegállapodás.

Mi volt Ulászló legnagyobb uralkodói erénye? Honnan származik és miért igaztalan a Dobzse László gúnynév, illetve hogyan illik a szultán provokálását kerülő politikába a Dózsa-féle keresztesháború terve? Erről szól sorozatunk következő része.

The post Ulászló hajszolta Mohácsba Magyarországot? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu