Donald Trump tavaly januári beiktatása óta újult erővel zajlanak a tárgyalások arról, hogy Ukrajnának fel kéne adnia bizonyos, az oroszok által még el nem foglalt területeket valamifajta békéért cserébe. Amellett, hogy Ukrajna elveszítené a keleti erődvárosokból álló védelmi rendszerének utolsó bástyáit, közel egymillió ukrán civil kerülne orosz fennhatóság alá.

Persze csak akkor, ha az érintettek nem költöznének el, hiszen egy ilyen őrségváltás nem csupán abból áll, hogy lecserélik a zászlót az önkormányzat épületén.

Szvetlána, aki a második férjével nevelte három gyermekét a herszoni Hornosztajivka nevű faluban, a háború első napjától három és fél évet töltött megszállás alatt. Elmondása alapján a megszálló oroszok kifinomult terrorral és primitív banditizmussal próbálják megtörni a helyi lakosság ellenállását. A tiltakozókat kiterjedt besúgóhálózattal azonosítják, és a büntetlenség tudatában bánnak el velük.

Első kézből tapasztalta meg, hogy néz ki az „orosz világ” – a gyermekei pedig a testükben-lelkükben hordják annak emlékét. Hogy miért, az az alábbi történetből derül ki.

A településen mindenünk megvolt: kórházak, két iskola, egy zeneiskola, ahol dolgoztam — zeneiskolai tanár vagyok.

Férje villanyszerelőként, ő pedig az iskola zenetanárjaként dolgozott harmadik gyermeke, Anja érkezéséig, akivel otthon maradt. 2022 február 24-én hajnalban arra ébredtek, hogy a lakás ajtajait mintha ki-be csapkodná a huzat, pedig az ablakok csukva voltak. A távoli mennydörgés elárulta: a háború elkezdődött.

Hajnali négykor minden dörögni kezdett, az ég vörös volt – Kahovka közelében felrobbantottak valamit, volt ott egy katonai egység, helikopterek. Ott már minden égett. A harmadik emeletről tisztán láttam. Annyit értettem, hogy valami nagyon-nagyon ijesztő kezdődött. Előtte követtem a híreket, láttam, hogy készülnek, készülnek, készülnek, de nem akartam elhinni, hogy elkezdődik, és idáig fajul. Amikor bekapcsoltam a tévét – semmi. Senki nem mondott semmit. Aztán felmentem az internetre, és az emberek már posztolták a videókat az orosz tankokról, amelyek azokon az utakon haladtak, amelyeket ismerek, hogy már be is léptek a megyénkbe. Akkor felfogtam, hogy elkezdődött a háború, és menekülnünk kell. Vagy mégsem? Mit tegyünk? Mi a teendő? Senki sem tudta.

Otthonuk és az oroszok által illegálisan elcsatolt Krím-félsziget között alig 100 kilométeres távolságot az előre nyomuló csapatok az első nap megtették. Hornosztajivka a délebbre lévő novokahovkai gát miatt felduzzadt Dnyipró mellett fekszik, ezen sikerült az oroszoknak átkelni.

A háború legelső napján orosz megszállás alá kerültek. „Az emberek kimentek az utcára, és egymást kérdezgették: mit tegyünk? Meneküljünk? Hova meneküljünk? Kinek kellenénk? Eszünkbe jutott a donbaszi tapasztalat 2014-ből. Az emberek akkor sem tudták, mit tegyenek. Hogy lehet az, hogy az az ország, amellyel barátok voltunk, ahová útlevél nélkül utazhattunk, egyszer csak bevonul, területeket foglal el, és azt mondja, hogy azok mostantól az övéi?”

Végül úgy döntöttek, hogy maradnak, nem indulnak útnak egy négy hónapos csecsemővel az ismeretlenbe.

Nagyon féltem. Leírhatatlan félelmem volt. Olyan félelem, olyan stressz járt át, hogy reszkettem. Nem tudtam megnyugodni. Remegtek a kezeim. Nem tudtam beszélni. Nem a saját életemért féltem, hanem a gyermekeim életéért. Az első hónapban folyamatosan remegtem. Nem tudtam enni, inni, aludni sem.

Az Ukrajnába bevonuló orosz katonák komolyan azt hitték, hogy egy Kijevben székelő náci rezsim elnyomása alatt élő népet fognak felszabadítani. „Az volt az elképzelésük, hogy ők »békefenntartóként” jönnek, és megmentenek minket. Az első évben végignéztem, hogyan változott a hozzáállásuk a háborúhoz és a helyi emberekhez. Eleinte rengetegen jöttek, mint egy méhraj. Tényleg azt hitték, hogy megmentenek minket. Ha kimentem a gyerekekkel, vettek nekik fagyit, ezt-azt. Mindig a gyerekeknek. »Mire van szükségetek?” Nagyon udvariasak voltak. De ez nem tartott sokáig, csak az első néhány hónapig.”

A boltok polcai félig kirürültek az akadozó ellátás, az oroszok fosztogatása és az emberek pánikvásárlásai miatt.

„Elfogyott a kenyér. Anyámmal megtanultuk, hogyan készítsünk magunknak élesztőt. Otthon sütöttünk kenyeret, de az élesztő nem a levegőből jön. Mi magunk szaporítottuk, és megosztottuk másokkal, hogy az embereknek legalább kenyerük legyen.”

Áprilisig a megszállók jelenléte jellemzően a településtől öt kilométerre, az autópályán felállított ellenőrzőpontokra korlátozódott. Attól kezdve viszont teljesen beköltöztek a faluba.

Aztán elkezdődött az, amitől addig is tartottunk. Lehullott a maszk. Az emberek kezdtek eltűnni az utcáról, az otthonaikból. Amikor bevonultak a faluba, járni kezdték az utcákat, házról házra mentek. Az is előfordult, hogy a katonák a mi otthonunkba jöttek. Félelmetes volt.

Bár a teljeskörű invázió 2022-ben kezdődött, a katonai konfliktus 2014 óta tartott, amiben számos ukrán civil szolgált és szerzett katonai tapasztalatot. Az ATO-nak hívott hadművelet (terrorellenes művelet) Ukrajna keleti részén, a Donyeck és Luhanszk megyékben zajló fegyveres konfliktus hivatalos ukrán elnevezése volt az orosz támogatású szakadár erők ellen. Az úgynevezett ATO-veteránok pedig nem sok jóra számíthattak a megszálló oroszok részéről.

„Amikor az oroszok bevonultak, az ATO-veteránokat azonnal összegyűjtötték az otthonaikban, zsákot húztak a fejükre, eltörték a lábukat és megverték őket. Megvolt nekik az egész adatbázis, célzottan mentek a házakhoz. Az első férjem is az ATO-ban szolgált, vele is ugyanez történt. Egy évig mankóval járt. Nem tudom, milyen csoda folytán, de még mindig él. Próbál nem újra a kezükre kerülni. Az unokatestvérem is az ATO-ban szolgált. Megkötözték, megverték, kihallgatták. Otthon ül. Nem tud dolgozni, nem mehet ki, semmit nem tud csinálni, mert újra elhurcolnák. Pedig, mielőtt az oroszok bevonultak a faluba, elásták az archívumokat, felgyújtották a hadkiegészítő parancsnokságot, összetörték a számítógépeket, és elégették az összes adatbázist. Az oroszok mégis mindent tudtak.”

A kezdeti, impulzusszerű erőszakhullámot az új hatalmi berendezkedés kiépülésével felváltotta a lakosság módszeres átvizsgálása, betörése.

Az élet teljesen megváltozott. Eleinte a házunk lakói valamennyire összetartottak. A kommunikációs hálózatok megszűntek, nem voltak híreink. Kialakítottunk egy óvóhelyet. Aztán az orosz katonák beköltöztek a házunk üres lakásaiba. Elkezdtek beilleszkedni a lakóközösségünkbe. »Jó napot, hogy vannak?” – mintha jó szomszédok lennénk. Még az újévet is a mi óvóhelyünkön ünnepelték. Én nem mentem – alkohollal az embernek könnyen kicsúszhat a száján olyasmi, aminek nem kéne. Szilveszter éjjel az egyik nő a panelünkből bizonyára rosszat mondott. Másnap reggel 5-kor pizsamában hurcolták el. Három hónapig nem láttuk. Amikor visszajött a fogvatartási központjukból, nekik kezdett dolgozni, információkat gyűjtött. Ezután minden kapcsolatot megszakítottam vele. Alig beszéltem bárkivel azon kívül hogy »jó reggelt”, semmi több. Több mint a fele azoknak, akik maradtak, oroszpárti lett.

Szvetlánának egyszerre kellett megóvnia a családja életét a megszállók önkényétől, az oktatáson keresztül erőltetett oroszosítástól és a házuktól akkor még pár kilométerre húzódó front jelentette életveszélytől.

„Nyilvánosan nem beszéltünk ukránul. A gyermekeim online ugyan ukrán iskolába jártak, de ez hatalmas titok volt. Kódneveket találtunk ki. Az ukrán órákat »varenyikinek hívtuk . Ukrajna »Madagaszkár” lett. Az Ukrán Fegyveres Erők lettek »a Madagaszkár pingvinjei”. Ha találkoztunk egy orosz katonával, a gyerekek elcsöndesedtek, én pedig orosz gyermekverseket kezdtem mondani, mintha az lett volna a beszélgetésünk. Amikor továbbmentek, igyekeztem elviccelni, hogy a gyerekek ne ijedjenek meg túlságosan. Az egyetlen célom az volt, hogy fizikailag és erkölcsileg is megvédjem őket.”

Az orosz hatalom lassan politikailag is átvette az intézmények felett az irányítást.

Elfoglalták az iskolákat, kórházakat, hivatalokat. A katonák az iskola épületében laktak. Megpróbálták beszervezni a tanárokat, hogy az orosz program szerint tanítsanak. De az első évben a tanárok körülbelül 80 százaléka elment, az itt maradtak többsége pedig visszautasította a lehetőséget. Az iskolát a falunkban soha nem nyitották többé újra. Azt mondták: ha azt akarod, hogy a gyermekeid tanuljanak, vidd őket 20–30 km-re egy másik faluba. Az iskolabuszokat viszont elvitték – valószínűleg most valahol Krasznodarban vannak. Ragaszkodtak hozzá, hogy a gyerekeknek tanulniuk kell – de ehhez semmit sem biztosítottak.

A háború miatt egyre kisebb létszámú gyerekekre a megszálló hatóságok kiemelt kincsként tekintettek, a beiskolázásuk és az azon keresztüli oroszosításuk abszolút prioritás lett – egyúttal a szülők feletti kontroll egyik formája Szvetlána szerint.

„2024 nyarán az orosz közigazgatásból eljöttek hozzám, és elmondták, tudják, hogy a legidősebb gyermekem ukrán iskolában tanul. Mindenki tudta. Bárhogyan is rejtőzködsz, ők akkor is tudják. Elmondták, hogy a gyerekeket orosz iskolába kell adnom, különben legközelebb már automata fegyverekkel jönnek, és elvisznek egy bizottság elé. Ez a bizottság pedig egy órán belül határozatot hoz rólad, és kész, megfosztanak a szülői jogaidtól, és elveszik a gyerekeidet.”

De Szvetlána erre az eshetőségre is felkészült.

Lélekben előre felkészültem, és a gyerekeket is felkészítettem, hogyha esetleg eljönnek hozzánk, és közlik, hogy orosz iskolába kell adnom őket, akkor beiratkozunk a biztonságunk érdekében, hogy ne látogassanak meg minket a gépfegyveresek. Azt mondtam, »rendben, milyen iskolába menjünk, iskolabuszt adnak?” De buszt nem adtak, helyette a szomszédos járás iskolájába szeretnék, ha online járnának a gyerekek. Azt gondoltam, ezt nekünk találták ki, online van, nem kell sehova menni, és senki sem tud majd utánunk kémkedni. Az igazgató is elmagyarázta, aki egyébként korábban ukrán tanár volt, hogy az egész olyan lesz, mint korábban a levelező tagozaton: online kapjuk a feladatokat, megírjuk, visszaküldjük és kész. A tanárokkal szinte nincs is kapcsolat. Elkészítettem az orosz dokumentumokat, írtam egy szép kérelmet, hogy vegyenek fel az orosz iskolába, mert mi Oroszország mellett állunk. Az egész egy maszk volt, hogy ne jöjjenek el hozzánk fegyverekkel. A szomszédomhoz is eljöttek, ő nem volt hajlandó orosz iskolába adni a gyerekét. Erre behívták a bizottsághoz. Teljesen átmosták az agyát, megfenyegették. Szeptembertől a gyereke nem online tanult, ahogy nekem ajánlották, hanem egy 200 kilométerre lévő iskolába kell ingáznia vele jelenléti oktatásra. És azóta is viszi.

Szvetlánának sikerült fenntartania a kettős életet. Reggel a gyerekei az ukrán iskolában tanultak, este írtak valamit oroszul, elküldték, és így békén hagyták őket. Néha azért kérték őket, hogy küldjenek videókat a gyerekekről, ahogy a orosz leckével foglalkoznak – ezeket a kéréseket azzal cselezték ki, hogy Szvetlána azt hazudta: nincs elég szélessávú internetkapcsolat, hogy videóhívást létesítsenek. Ez egyébként a szétlőtt infrastruktúrájú járásban félig-meddig igaz is volt.

Előfordult, hogy Olekszijnek reggel 8-tól egyszerre kellett bejelentkeznie az orosz és az ukrán iskolában is.

„Mondtam neki, hogy vedd el a telefonom, azon bekapcsoljuk az oroszt. Kapcsold be a kamerát, de a hangot kapcsold ki. Aztán a sajátodon pedig Tetyana Olekszandrivna ukránóráját, és jegyzetelj, úgy fog kinézni, mintha az oroszórán jegyzetelnél. Egymás mellett volt a két telefon. Ilyen példát mutatni a gyereknek szülőként…”

Az orosz megszállók és hatóságok nemcsak a gyerekek és a középületek terét próbálták birtokba venni, az emberek testét is a sajátjaiknak tekintették.

Volt egy nagyon ukránpárti ismerősöm. Elvitték az otthonából. Előtte még a kollaborálókról is információt gyűjtött az ukránoknak. De nyilván a pincében tettek vele valamit, nem tudom mit – a nőknek ott nem könnyű. Valószínűleg ott törték meg. Utána már az oroszoknak jelentett. Sok eset volt, amikor egy nő eltűnt, és később csak a testét találták meg, megcsonkítva. Egy 85 év feletti szomszédunkat az otthonában találták meg holtan, meztelenül, erőszak nyomaival a testén, a kanapéba rejtve. Én is, ha kimentem a gyerekekkel, mindig nagyon egyszerűen öltöztem, feltűnésmentesen. Nem festettem a hajam, egyáltalán nem használtam kozmetikumot, manikűröm sem volt, semmi. A legkisebbet babakocsiban toltam, a másik kettő biciklin vagy rolleren ment mellettem, a gyerekeim voltak a védelmem – nem figyeltek rám. De így is előfordult egy olyan eset, amikor egy orosz megpróbált éjjel betörni a lakásomba, rugdosta az ajtót. A házunkban lakott, katonai rendőr volt. Nem tudom, mit ivott vagy mit vett be. Kifigyelte, hogy Olekszij az anyámnál van, és Valja az apjával a másik nagymamánál, kijárási tilalom előtt, tíz körül kellett volna hazajönniük. Alkonyat volt, a katona látta, hogy hazajöttem. Kint ült egy másik orosszal. Amikor besötétedett, általában az ablakomból figyeltem – az udvarra nézett –, hogy ki érkezik, ki megy el, ki jön be, ki megy ki. Ez volt az én megfigyelőpontom. Láttam, hogy a katona bejön a lépcsőházba. Velem szemben lakott. Elkezdte verni az ajtómat – nemcsak kopogtatni, hanem rugdosni. Az ajtóm fából volt. Nem nyitottam ki. Azt mondtam:Ki az?” Nyisd ki, szomszéd.” »Mit akarsz?” »Nyisd ki!” És újra belerúgott az ajtóba. Nyilvánvaló volt, hogy részeg. Azt mondtam: »Rendben, a férjem máris jön és ajtót nyit.” Megértette. Lement egy kicsit, aztán visszajött, hallottam, hogy magában beszél. Aztán lement a második emeletre, ahol egy nő lakott – problémás volt, alkoholt ivott. Volt nála vendég. Kopogott, ő kinyitotta. Elkezdte verni. Súlyosan megverte. A nő vendége először elmenekült, aztán a nő futott utána. A karja és a lába eltört. Valahogy az adrenalin segítségével elmenekült.

Szvetlána közben tudta, hogy közeledik a kijárási tilalom kezdete, a férje pedig hamarosan megjön a középső gyerekkel, de hiába hívta fel, hogy ne jöjjenek haza – a kintmaradás kockázata nagyobb volt, mint a feldühödött orosszal való találkozás a lépcsőházban.

„Ne gyertek, ne gyertek, még nem ment be a lakásába – mondtam a telefonban. Már kijárási tilalom volt, nem lehetett kint lenni. A férjem bejött a lépcsőházba, ott volt az orosz is, és elvette a lányunk fémrollerét. Azt gondolta, ha történik valami, legalább a rollerrel rávág. A kicsit maga mögé rejtette. Az orosz azt mondta: »Állj!” Mindenem remegett. A második emeleten tartóztatta fel őket. Aztán a férjem megpróbálta átengedtetni Valját, de az orosz megragadta: »Kislány, várj!” Aztán látta, hogy tényleg a szomszéd az a gyerekkel, és átengedte őket. A lányom utána otthon egész éjjel sírt. Egész éjjel. Másnap elmentem megkeresni a szomszéd nőt, hogy egyáltalán él-e. Valahol bujkált. Akkor láttam, hogy az orosz teljesen szétverte a lakását. Mindent pozdorjává zúzott benne.”

Szvetlána elmondása szerint voltak, akik az első naptól üdvözölték az orosz megszállást – nem sokan, de előfordult.

„Ezek a kollaboránsok általában nagyon szigorú orosz ellenőrzés alatt álltak. Nem tudom, milyen módszerekkel csinálták, igyekeztem nem belekeveredni, tudni sem róla semmit, hogy nyugodtan tudjak aludni. De még a gyerekeimmel is volt olyan eset, hogy kint játszottak, és az egyik szomszédom fia — aki kollaboráns volt és az is maradt — összeveszett az enyéimmel, és azt mondta: »Szólok anyának, hogy mondja meg az oroszoknak, vigyék le az anyádat a pincébe, és kicsit hurcolják meg ott.” Azt csinált, amit akart. Megverte Olekszijt és megverte Valját is, mert tudta, hogy semmi nem fog történni vele. Nemcsak a felnőttek változnak meg, nemcsak azok, akik kollaboránsok lettek — a gyerekek is változnak a szüleik nyomán.”

A hétköznapokat úgy kellett végigcsinálniuk, hogy az otthonuktól pár tucat kilométerre húzódott a front. És nem csak az ukránok lőtték őket.

Egyszer egy lövedék becsapódott az épületünk pincéjébe, szó szerint a mi panelünk alá csapódott be. Nem okozott nagy kárt, csak kivert ajtót, ablakot. A lakásom megmaradt épen. Akkor nagyon megijedtünk, kimentem, a szomszédok is kimentek, mindenki kint volt. Gyorsan kiérkeztek a katonai rendőrök, vizsgálódtak, majd kijelentették: »Ez egy ukrán drón volt.” Mondom, milyen drón? Hallottam a kilövést, nem a jobb partról jött, tudtam, mert sokszor lőttek onnan. De most az oroszok a saját ágyújukkal lőtték a falut. Ott állok, világos, hogy ez nem drón volt. Ez kilövés volt a szomszéd faluból. Körülbelül három másodpercig tartott a repülés, aztán nagy robbanás. És volt az a zümmögő-fütyülő hang, amikor egy lövedék repül. Mert, amikor a jobb partról jön, akkor legalább 5–10 másodperc van. Van idő reagálni, elbújni. Vagy legalább betakarni a gyereket egy takaróval, hogy ne sebesítsék meg a repeszek annyira, amikor éjjel alszik.

Szvetlánának ekkora már komoly tapasztalata volt abban, hogy meghallja és megkülönböztesse a levegőben szálló különböző lövedékeket.

„Folyamatosan figyeltem a kilövések hangjára, erre ugyanis nem szólal meg a légvédelmi sziréna. A riasztó én voltam. Az ajtónk mellett dupla fal volt, ott állt a mosógép. Volt egy parancsom: »a mosógéphez!” és a két nagy gyerek tudta, hogy akkor oda kell rohanni, én meg felkaptam a kicsit, és rohantunk a mosógéphez. A háború kitörése után az ukrán tévécsatornák közérdekű reklámokban tájékoztatták a lakosságot, mikor mi a teendő. Ez akkor volt, amikor még volt egy kis ukrán televíziónk. Sok útmutatót játszottak le arról, mit kell tenni lövöldözéskor, ha romok alá kerülsz, vagy, ha orosz katonák jönnek hozzád. Mindig a két fal között bújtunk el. Befogtuk a gyerekek fülét. És ordítottunk, hogy ne legyen agyrázkódás. Ezek voltak a mindennapjaink.”

Szvetlána idővel észrevette, hogy minden hónap végén eltünedeznek a házukból az orosz katonák.

„Minden hónap vége felé azok, akik a faluban dolgoztak a közigazgatáson, a parancsnokságon, lementek az ásott fedezékekbe, ugyanis olyankor maguk az oroszok lőtték a falut, mert a front már csendesebb volt ezen a szakaszon, viszont meg akarták kapni a frontszolgálatért járó veszélyességi pótlékokat. Ahhoz, hogy a pénz felülről lecsorogjon hozzájuk, kellett történnie valamilyen akciónak, be kellett csapódnia valaminek oda, ahol oroszok is vannak. Ennyi. Amikor a mi házunkba csapódott be, egyetlen orosz sem volt az épületben. Mind elfutottak, csak utána kezdtek visszajönni.”

Amikor erre Szvetlánáék rájöttek, a hónap utolsó napjaiban próbáltak nem menni sehova otthonról, hogy ne kerüljenek ilyen tűz alá az utcán.

„Főleg a téli időszakban ilyenkor a lépcsőházban terítettem le takarókat, matracokat, ezek a panelek legerősebb részei. Így aludtunk. A háború első évében a tüzérségi tüzelések nagyon kiszámíthatók voltak. Éjfél után, valahol egykor, mindig volt lövöldözés. Tudtam, kivártuk. Aztán visszahoztam a gyerekeket a kiságyba, és aludtunk reggelig. Aztán lehetett lövöldözés reggel 5-kor. Így szerveztük a napunkat, hogy a lövések között ki lehessen szaladni a boltba vagy a nagymamához. Aztán a nagymamánál kivártuk a lövöldözés végét, és hazafutottunk.”

Mindez persze komolyan befolyásolta a gyerekek, főleg az újszülött fejlődését.

Nyilván anya és gyerek ebben a kis korban nagyon összekapcsolódik. Állandó stressz alatt voltam. Azt hittem, elapad a tejem. Hála Istennek, nem apadt el. Egyéves koráig szoptattam. De Anja is abbahagyta az alvást. Én nem aludtam, ő sem aludt. Ha el is aludt, 20 percet aludt, aztán összerezzent álmában, felébredt a sok félelemtől, stressztől, vagy kezdődött a lövöldözés. Aztán rohanás a pincébe, állandó futkosás fel-alá. Őrá hatott a legjobban. Nagyon félőssé vált. Sikoltozott, stresszes lett. Viselkedési zavara van. Ha megérinted, hisztérikus rohamot kap. Egyszerűen megfogod a kezét, hisztériát kap. És a beszéde: azt hittem, autizmus. De hála Istennek az itteni, ukrajnai orvosok nem erősítették meg. Azt mondták, ez az állandó stressztől van. Elkezdett beszélni, még nem volt kétéves, már beszélt. Aztán mintha elvágták volna. Csak hároméves kora után kezdett újra beszélni.

Az elfoglalt területeken megszűnt a törvény, az emberek és a boltok is szabad prédává váltak.

„Ha volt bármilyen üzleted, és nyitva akartad tartani, fizetned kellett az oroszoknak. Eleinte nem hivatalosan – mint egyfajta védelmi pénzt a maffiának. Ha megtagadtad – pincefogság, vagy egyszerűen bezártak. Később bevezették a hivatalos adókat. Az ukrán hrivnya eleinte megengedett volt, később betiltották. Az emberek titokban váltottak pénzt. A nyugdíjasok kaptak ukrán és orosz nyugdíjat is, ha volt orosz útlevelük. Kereskedők jöttek Kazahsztánból, Kirgizisztánból. Az első évben hatalmas rubelforgalom volt. Később a hrivnyát teljesen betiltották. A házamban betörtek az egyik lakásba, átalakították, és egy optikai üzletet nyitottak benne.”

Aztán történt valami, ami után az Ukrajnába szökés három gyerekkel a kevésbé rossz alternatívává változott a szülők szemében.

„2023 nyarán az öcsémet, aki akkor már külön élt a feleségével meg az egy hónapos kislányával, felakasztva találtuk. Meg volt verve, kékek voltak a bordái, de annyira, hogy így nem tudott volna magától bemászni a hurokba. Tudjuk, ki tette ezt, és miért. De az igazságot kideríteni nem lehetett. Orosz nyomozók érkeztek, azt mondták: »öngyilkosság”. Elvitték a hullaházba. A boncnokok is, akik nyilván az oroszok parancsnoksága alatt álltak, megerősítették, hogy öngyilkosság történt. Ha elkezdtünk volna az igazságot keresni, az újszülött az anyját is elveszítette volna. Elképzelhetetlen gyász volt, mert ő maga biztosan nem tette volna ezt magával. Szegényen éltünk, az öcsémmel mindig valahogy összetartottunk, minden helyzetet megoldottunk. Én segítettem neki, ő is folyamatosan segített nekem. Hogy ilyet tegyen! Épp ellenkezőleg, öt éve éltek együtt Julijával, volt egy egy hónapos babájuk. Egyszerűen nem tehette. És meg volt verve. A bordái kékek voltak. Már eltelt egy kis idő. Tudok erről beszélni. Julija két hét múlva átszökött Ukrajnába, de fizetnie kellett az őröknek, hogy átengedjék a kisbabával, hiányzott egy pecsét a születési anyakönyvi kivonatból.”

Szvetlána továbbra is kapcsolatban maradt a sógornőjével, és a tapasztalatai alapján komolyan elkezdte tervezni a saját szökésüket is. Biztosra akart menni, hogy minden pecsét és papír rendben legyen: ellenkező esetben azt kockáztatta volna, hogy a gyerekeket elveszik tőle és árvaházba zárják.

Egy év után folyamatosan követelni kezdték rajtunk az orosz iratokat. Orosz útlevélre volt szükség, hogy félelem nélkül kimehess, anélkül, hogy azt kockáztatod, hogy elragadnak. Először én csináltattam, hogy a gyerekek nagymamáját meg tudjuk látogatni anélkül, hogy engem bedobnának egy autóba, miközben a gyerekeim az utcán maradnak. Később a férjem is csináltatott. Így szabadabban tudtunk mozogni, és tovább dolgozni, mert minden ellenőrzőponton ezt hajtogatták: iratok, útlevél, útlevél.

A megszállók különösen arra figyeltek oda, hogy a gyerekeknek az anyakönyvi kivonattól kezdve minden papírja le legyen cserélve az orosz megfelelőre. Ha ezek hiányoztak, kizárták magukat az állami ellátórendszerből.

„Ahhoz, hogy a gyereket kórházba vigyem, és ott őket ellássák, orosz papírokra volt szükség. Amikor Olekszij agyrázkódást kapott, azért nem vitték mentővel kórházba, mert nem voltak meg az ukrán iratainak az orosz megfelelői. Azt mondták a mentősök, nincs értelme, mert a gyerekét még vizsgálatra sem fogják felvenni, mert nincsenek orosz iratai.”

De hogyan szerez agyrázkódást egy kisfiú? Olekszij nagyon félt a házban lakó orosz katonáktól, ezért a nagymamájához költözött. Akkor is a nagymamánál volt – 2023 októberében –, amikor a jobb partról megint becsapódott egy lövés.

Nem ért le a pincébe, a lövedék pedig hét méterre csapódott be a háztól, és az egész lökéshullám a nagymama házára ment. Kitörte az ablakokat, mindent összezúzott. Aludt. Nem közvetlen találat érte, de erős agyrázkódást kapott. Nem mondta el rögtön. Este annyit mesélt: »anya, furcsán fáj a fejem.” Mondom, igyál valamit, csak az idegességtől van. Aznap az üvegeket takarítottuk, és az ablakokat deszkáztuk be farostlemezzel. Másnap reggel rohantam vissza, mert anyám azzal hívott: nagyon rosszul van Olekszij. Egy szót sem tud mondani, beszédzavara van. Dadog vagy néma. Tántorog, hányingere van. Azonnal tudtam hogy ez agyrázkódás, egyértelmű, futottam a mentőállomásra. Kijöttek. Lejjebb vitték a vérnyomását, mert nagyon magas volt. Adtak fájdalomcsillapítót, hogy ne fájjon annyira a feje. Azt mondták, elviszik Henicseszkbe, ott volt kórház, de az messze van, körülbelül 170 kilométer. Orosz iratokat kértek. Mondom, nincsenek. Csak az én orosz útlevelem van. Azt mondták, »elvisszük, de nem biztos, hogy ott felveszik vizsgálatra”. Azt mondták, inkább írjak alá egy visszautasítást, hogy ne hurcoljuk fölöslegesen, inkább feküdje ki. Mert, ha elmegyünk, és eredmény nélkül jövünk vissza, még rosszabb lehet.

Szvetlána végül helyben egy nyugdíjas belgyógyászt fizetett le, hogy nézzen rá a fiára – orosz iratok nélkül ő sem láthatta volna el. A felírt gyógyszereket egy évig szedte. A dadogás és a magas vérnyomás idővel elmúlt, a kézremegés megmaradt.

A harcok intenzitása az évek múlásával ugyan csökkent, de az elnyomás nőtt, és az eltünedező emberek, a büntetlenségük tudatában randalírozó megszállók miatt Szvetlána úgy döntött, követi a sógornőjét, és ő is elköltözik a gyerekeivel Ukrajnába.

„Mindent átgondoltam. A gyerekek papírjairól fordításokat készíttettem közjegyzői hitelesítéssel. Elutaztam mindenhová, majdnem a Krímig mentem, hogy megcsináltassam ezeket a piros pecséteket. De vigyáznom kellett, hogy ne vegyék el, és ne semmisítsék meg az eredeti ukrán születési anyakönyvi kivonatokat. Soha nem mutattam meg az eredetiket, mindig csak másolatot vittem magammal. Isten ments, hogy elvegyék tőlem az ukrán papírokat.”

2025. szeptember 19-én eljött az indulás ideje. Pénteken indultak, vasárnap érkeztek. Az aktív frontvonalon öngyilkosság lett volna megkísérelni az átkelést, ezért Oroszországon keresztül, Belarusz felé kerülve mentek. Mariupolon keresztül, Novoazovszknál lépték át a határt, majd megérkeztek Rosztovba. „Megkerültük az egész Belgorodi területet és Kurszkot, így kerültünk Voronyezsen keresztül. Aztán Brjanszkon, Orjolon át léptünk be Fehéroroszországba. Gomelből Bresztbe. Nem mentünk be Minszkbe. Folyamatosan utaztunk, csak 10–15 perces megállók voltak benzinkutaknál. Nem volt alvás. Semmi.”

Szvetlánáék az út során saját szemükkel láthatták, micsoda pusztítást végzett az orosz hadsereg – még a propagandisztikus újjáépítés patyomkin-kísérletei sem tudták elfedni.

Mikor áthaladtunk Mariupolon, láttuk a lebombázott, majd újjáépített színházat. Libabőrös lettem.

A 2022-es invázió kezdete utáni néhány hetes ostrom során megalapozott becslések szerint legalább tízezer civil lelte halálát. A pusztítás és a háború egyik szimbólumává vált mariupoli színházban gyermekek és civilek ezrei zsúfolódtak össze, fehér festékkel egy hatalmas „gyerekek” szót írva az előtte lévő térre, ami a repülőgépekből és a műholdakból is jól látszódott.

A jelzés ellenére 2022. március 16-án az oroszok légicsapást mértek a színházra, az Associated Press kalkulációja szerint legalább 600-an haltak meg a romok alatt, közülük rengeteg gyerek. A város védői áprilisra az Azovsztal-acélgyár föld alatti járataiba szorultak vissza, majd végül megadták magukat.

A megszálló orosz hatóságok 2025 végére újjáépítették a színházat. Az első előadás egy orosz tündérmese volt.

Az oroszok azt mutatják, hogy újjáépítették, de ez mind a kirakatnak szól. Szó szerint egy-két utcát filmeznek. Amikor Herszon megye felől beléptünk, minden szépnek tűnt. Új házak, tényleg újak. Látszott, hogy egy sablon alapján készültek. Látszott az is, hol bontották le egyszerűen a házakat. Látszottak az alapok, a kiálló cölöpök. De ez csak az Azovsztalig tart. Ott már pusztítás van, szétlőtt házak fűvel teljesen benőve. Az Azovsztal acélgyár pedig teljesen szét van verve. Egyszerűen megsemmisült. Ott minden vasból van, befelé csavarodva, elhajolva, sínek összevissza meghajolva. Szétvert vasúti kocsik és minden, ami sínen fut. Markológépek. Minden szétverve. El nem tudtam korábban képzelni, hogy a vas ennyiféle formában meg tud hajolni. Amikor elhagytuk Mariupolt és az Azovsztalt, halott falvak kezdődtek. Nem voltak emberek, de még kóbor kutyák sem. Az autópályáról műanyag falakkal voltak elkerítve, hogy ne lehessen látni. Néha a réseken keresztül vagy egy hídnál kilátszott: a házaknak csak az alapjuk maradt meg. És ilyen halott falvak voltak végig a határig.

Az első határon az orosz határőrök nem akarták átengedni. A gyerekeknek adtak egy papírt, Szvetlánát viszont egy irodába vitték a gyerekek nélkül – kihallgatásra. Két órát volt bent, ahol emlékei szerint ezt a párbeszédet ismételték egymás után:

– Hová viszi a gyerekeket? Most már a mi állampolgáraink.

– Az állandó tüzérségi tűz elől menekítem őket.

– Miért megy Ukrajnába? Ők a mieink. Vigye őket Krasznodarba.

– Ott nincs senkim.

– Kihez megy?

– A sógornőmhöz.

„Megadtam Julija elérhetőségeit. Megállapodtunk, hogy tudni fogja, hogy keresni fogják, ha elindulok, mert, ha nincs konkrét információ arról, hová mész, kihez tartasz, nem biztos, hogy átengednek.”

A menekülést nehezítette, hogy az elfoglalt területekről civilek kimenekítésével foglalkozó Safe Ukraine önkéntes sofőre az indulás előtti napon megbetegedett, és egy másik busszal kellett menniük.

„Julia ajánlotta az első sofőrt és a kisbuszt, azt mondta, úgy hozta a babával, mint a hímes tojást. Ha kellett, megálltak vizet forralni, pelenkát cserélni. Ha pihenni kellett megálltak, éjszakáztak.”

Ez a sofőr viszont az utazás napja előtt megbetegedett. „Az utolsó pillanatban választottak nekünk másikat, aki viszont magánzó volt, pénzért szállított. Neki az volt az érdeke, hogy pihenés nélkül vigyen minket, hogy minél hamarabb vihessen másik fuvart. A kicsi sírt. Ha nincs telefon, ha nincsenek rajta mesék és játékok, folyamatosan sírt volna. Így nyugtattam, sétáltunk vele, hátul ültünk, hogy ne zavarjunk senkit. A nagyobbak állandóan rosszul lettek az úton. Végül öt nap helyett három alatt tettük meg az utat.”

Vasárnap hajnalban érkeztek meg az egyetlen működő határátkelőhöz Belarusz és Ukrajna között.

Amikor átléptem a határt, kihallgattak – először egy határőr, aztán egy elhárító tiszt –, ott ültem, és az ujjammal mutattam a térképen, hogy odahaza mi hol van, mely házakban laknak. Aláírtam egy papírt arról, hogy az orosz útlevelet kényszer hatására vettem át. Elrejtettem, és nem emlékszem, hová. Nagyon-nagyon mélyre dugtam, hogy véletlenül se kerüljön a kezembe. A fiamét pedig kérdések nélkül leadtuk, és ennyi.

Szvetlána majdnem az összes készpénzét elköltötte az úton. Ukrajnába érkezve kapott egy ingyenes fuvart a Safe Ukraine-től Kijevig, de sürgősen pénzt kellett szereznie otthonról, a férjétől. Kijevben az első héten papírokat intézett, hogy az első három hónapig járó anyagi és elhelyezkedési támogatást megkapja. Édesanyával és a férjével nyílt csatornákon tartja a kapcsolatot, de mindannyian tudják, hogy nem beszélhetnek szabadon.

„Írunk egymásnak, mert, ahol ő él, az ukrán hálózat nagyon gyengén fogható, és ő az orosz interneten keresztül ír nekem, egyszerűen Telegramon levelezünk. Küldök neki képeket a közös gyermekünkről, így tartjuk a kapcsolatot. A beszélgetéseink főleg a gyerekekről szólnak, hogy ki így, ki úgy van. Az édesanyja agyvérzést kapott nemrég, ezért maradt ott, gondoskodik róla. Anyámmal az ukrán mobilhálózaton beszélek, felmászik a padlásra, ott tudja fogni. Minden este felhívom, még ha gyenge is a kapcsolat, elmondja, hogy minden rendben, elmondom hogy itt is, ennyi. Bár mostanában jellemzően nincs áram. A vízzel ugyanez a helyzet. Orosz mobilhálózat sincs, mert ők maguk zavarják, amikor lőnek. Ha nincs, az azt jelenti hogy lövés lesz, vagy már volt is. Senki mással nem tartom a kapcsolatot, mert veszélyes lenne. Igazából az anyámhoz is bármikor eljöhetnek, bár egy elhagyatott kis utcában lakik, és próbál nem feltűnést kelteni. Mindig féltem, hogy elmennek a férjemhez, és megkérdezik, hol vannak a gyerekeid. Valószínűleg megértették, hogy a gyerekek elköltöztek az anyukával Csak az a kérdés, hová ment el? Oroszországba? Vagy Ukrajnába? Többnyire aki elment, Ukrajnába ment.”

Vannak, akik maradnak. Például Szvetlána férje is, aki nemcsak a nagymamákra, de a házukra is vigyáz. „Ha elmenne, bemennének oda az oroszok. Anyukám is ezért maradt, hogy legalább a házainkat megvédje. A házát és az öcsém házát. Mert, ha nem, jönnek, megnézik az okmányokat, hogy van-e tulaj, és ha nem te vagy az, akkor viszlát, bemennek és ott laknak.”

Hiába hagyták már maguk mögött a frontvonalat, a régi beidegződések nehezen múlnak el.

Itt béke van és nyugalom, még éjszaka sem riaszt a telefon, nincs légiriadó, nincsenek drónok, semmi. De állandóan figyelek, nem tudok aludni. Egyszer minden csendes volt, éppen odaköltöztünk, amikor behajtott a ház elé egy autó. Felugrottam, és elkezdtem remegni, azt hittem, az oroszok lesznek, házkutatás következik. A világnézetem egyáltalán nem változott. És a gyerekeké sem. Nem erőszakosan neveltem őket arra, hogy ők ukránok – hogy is lehetne ilyesmit tenni? De mégis, mit lehetne tenni, ha egy idegen ember bemegy a házadba, és azt mondja, ez az én házam, és úgy fogsz beszélni, ahogy én mondom? Gyakran kérdezte, főleg a kisebbik, hogy miért jöttek? Elővettem egy térképet, és azt mondtam, hogy azért, mert Oroszországnak az egész történelme háborúkra épül. Rámutattam a térképre, és azt mondtam: »látod, milyen hatalmas? És azt mind meghódították, meghódították, meghódították. Bementek, elfoglalták, mindenkit megöltek, aztán azt mondták, hogy ez az övék. Ezért jöttek ide is. Mert mást nem tudnak csinálni.

Szvetlána egykori iskolájának padlóját a háború negyedik évére átütötte a fű. A termekbe senki nem mert bemenni, ő sem, mert fel nem robbant lövedékek lehetnek a környéken. A szökésük után fél évvel, nemrég kezdett el újra tanítani egy Kijev melletti zeneiskolában. Vegyes érzései vannak az orosz zeneszerzők bojkottjával kapcsolatban.

„Csajkovszkij nem bűnös amiatt, amit Oroszország csinál. Ha nem akarod, hogy a gyerekeid orosz nyelvet halljanak, akkor ki lehet kerülni bizonyos darabokat, ahol oroszul énekelnek. Egy orosz zeneszerző 200 évvel ezelőtti művének mi köze a mai naphoz? De követni kell az ukrán társadalom hangulatát. Az én véleményem az, hogy azoknak az időknek a zeneszerzői nem felelősek azért, ami most történik.
De nem mehetek szembe az igazgató kérésével. Ő azt mondta, orosz zenét nem lehet játszani. Tudomásul vettem. Érthető, ha valami modernről van szó, akkor Isten ments. De a klasszikus az klasszikus. A Diótörő, A hattyúk tava.”

Egy, a megszállt területről menekülőknek felhúzott városkában lakik Kijev közelében, kedvezményesen. A lakásra, amelyben lakhatnak, óriási a túlkereslet. „Azért kerültem be a lakásba, mert egyedül nevelek három gyereket, akik a háború miatt sérültek, illetve, mert megszállt területről jöttünk el. A gyerekeimnek idegrendszeri problémáik vannak, pszichiáterhez járnak. Kórházakba, vizsgálatokra, pszichológusokhoz, művészetterápiára hordom őket, mert annyira megviselték, amin keresztülmentek. Anjánál egyértelmű, mi a probléma: pánikrohamai vannak és rémálmai, fél a hangos zajoktól és a tömegtől. Fejlődési késéssel küzd, négyévesen a kicsi gyerekek már nem így beszélnek. Korábban szinte semmi nem volt érthető abból, amit mondott, és nagyon kicsi szókincse. Nagyon hosszú lesz a felépülés. De a kisebbek legalább még kinövik, az agyuk gyorsan fejlődik. Gyógyszereket szed: nyugtatókat szorongás ellen. Az alvása javult, éjszaka alszik. Korábban csak 11–12 körül tudott elaludni, és ha 2-kor felébredt, reggelig nem aludt vissza. Olekszandr álmában azt hiszi, újra a pincében vagyunk az oroszokkal. Az agyrázkódása után diszlexiája lett. Gyakoriak a fejfájásai. Szinte állandóan ezzel él. Valja minden éjjel bepisil. Álmában. Nem tudja kontrollálni. Ha napközben ideges volt vagy sírt, valami felzaklatta, akkor biztosan megtörténik.”

Úgy tűnik, bármilyen tűzszünet is születik, az egykori otthonuk hosszú távon orosz megszállás alá fog tartozni.

Amikor felszálltam a buszra, rájöttem, hogy ennyi, az eddigi életem véget ért. Nagyon hiányzik az anyám. Ő az egyetlen közeli barátom, aki maradt nekem. Kérdés nélkül befogadta a fiamat, nála lakott. Pedig neki sem volt pénze kenyérre. Én vittem kenyeret, vagy sütöttem. Szét lehetett volna esni. Minden rossz, mert jöttek az oroszok. Ugyanígy most lehetne azt mondani, adjuk oda a Donbászt, de nem. Ha eddig kitartottunk, még egy kicsit kitartunk. És nem adunk oda semmit. Hozzászoktam, hogy mindent kontrollálok. És, amikor valamit nem tudok kontrollálni – ami ellenem van, a családom ellen – ott tehetetlenül állok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy beszélek a megszállásról. Hinni kell az igazságban. Ez nem is csak Ukrajnáról szól. Ami helytelenül történt, annak nem szabadna léteznie. Mindez csak átmeneti. Isten mindent lát.

The post „Reszkettem a félelemtől. Nem tudtam enni, inni, aludni” – hétköznapi szörnyűségek a megszállt területeken first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu