Ha lehet bármire azt mondani a magyar színházi szcénában, hogy „biztos vállalkozás”, akkor a Csengetett, Mylord? című brit tévésorozat színpadra állítása egyértelműen ebbe a kategóriába esik.

Az eredetileg 1988-ban bemutatott, Jimmy Perry és David Croft által írt széria hazájában különösebb siker nélkül futott, és mára nagyjából feledésbe is merült, Magyarországon viszont olyan hatalmas és máig aktív rajongói tábort szerzett, hogy 2018-ban még azt is sikerült elérni, hogy a színészek egy része Budapestre látogasson egy rajongók által rendezett közönségtalálkozóra (az óriási érdeklődés előtt egyébiránt maguk az angolok teljes értetlenséggel álltak).

Az 1990-es magyar bemutató óta a 26 epizód szinte folyamatosan műsoron van valamelyik tévécsatornán, a Facebookon üzemeltetett rajongói csoport pedig mára több mint negyvenkétezer tagot számlál: varázslatos szeglete egyébként ez az internetnek, ahol a tagok kizárólag angol előzékenységgel, szigorúan magázódva kommunikálnak, jellemzően napi 5-10 posztban érdeklődve egymás hogylétéről, felelevenítve kedvenc idézeteiket, kitárgyalva a sorozat lezárásával kapcsolatos teóriáikat vagy épp konyhai katasztrófák felismerhetetlen eredményeit ajánlva Mabelnek, a bejárónőnek.

Sokan próbálták már megfejteni, miért lett nálunk ekkora sikere a sorozatnak (mi is, ebben a cikkben), de a legegyszerűbb magyarázat persze a szinkron: a magyar verzióban olyan nagyszerű színészek kölcsönözték a hangjukat brit kollégáiknak, mint Hollósi Frigyes, Hámori Ildikó, Konrád Antal, Benedek Miklós, Pásztor Erzsi, Bakó Márta, Zsurzs Kati vagy Szirtes Ági.

Az Orlai Produkciós Irodának tehát amiatt nemigen kellett aggódnia, hogy lesz-e kereslet a Csengett, Mylord? színházi verziójának világpremierjére (az előadásra már a bemutató előtt hónapokra előre elkeltek a jegyek), attól azonban okkal lehetett tartani, hogy nehéz lesz megugrani a legendás magyar verzión edzett nézők elvárásait.

Az már a színházterembe lépve világos, hogy a díszlettervezés kihívásait remekül sikerült megoldani. A Meldrum-ház különböző szintjei, a szimbolikus „lent és fent” az alagsori konyhával, ahol a személyzet jeleneteinek többsége játszódik, és a fenti, elegáns helyiségekkel, ahol a gazdag família tengeti mindennapjait, a színpadon nemes egyszerűséggel egymás mellé került. Balra egyszerű faasztal, konyhaablak, s falon lógó bádogedények, jobbra hosszú ebédlőasztal, párnázott székek, gyertyatartók. A falak olykor áttetszővé válnak vagy megmozdulnak, így egészen sokféleképpen elevenedik meg a sorozatból ismert, késő viktoriánus rezidencia.

Hamar egyértelművé válik az is, hogy a szöveget betéve tudó magyar közönséget nem lesz nehéz megnevettetni: a Mabelt alakító Lass Beának elég belépnie a színpadra, és a közönség láttán megtorpannia, máris hangos kacagás harsan. Mikor aztán egy krumplihéjat szorongatva elsüti a szállóigévé vált „ez finom lesz” mondatot is, már az egész nézőtér dübörög. Ezen a ponton egyetlen perc telt el az előadásból.

A következő, valamivel több mint két és fél órában aztán ebben a szellemben elevenednek meg az ismerős alakok, helyzetek és szövegek (a darabot a sorozat készítőinek munkatársai, illetve leszármazottjai írták az első évad alapján).

Kocsis Gergely rendezése ambivalens viszonyban áll az adaptáció tárgyával: a darab olykor kifejezetten erősen játszik rá a kultikus sorozatra (és konkrétan a magyar verzióra) – sokszor nemcsak a szöveg, de a szereplők mozdulatai, hanglejtései is ismerősek –, olykor viszont kifejezetten sajátosan nyúl a karakterekhez.

A különc arisztokracsalád tagjai – a komoly családfő, Lord George Gyabronka József megformálásában, illetve lányai, Poppy (Bíró Panna Dominika) és Cissy (Rezes Dominika), valamint öccse, a tiszteletreméltó Teddy (Pataki Ferenc) – nagyjából hasonlítanak tévés verzióikra, Molnár Piroska viszont egy jóval szimpatikusabb és a házon belüli mobilitás jegyében kerekesszékbe került Lady Lavendert hoz.

A személyzet tagjaiban szintén felfedezhetőek különbségek: Debreczeni Csaba például megjelenésre egyáltalán nem hasonlít a köpcös Stokesra (Paul Shane zseniális mimikáját pedig amúgy is lehetetlen lenne utánozni), mégis remekül hozza a minden hájjal megkent komornyikot. Mr. Twelvetrees (Rohonyi Barnabás), a lakáj, és Mrs. Lipton (Cseh Judit), a szakácsnő, fiatalabbak és lazábbak a képernyőn megszokottnál – cserébe jó sokszor elmondják, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem” –, Henry (Sipos László Márk) pedig ezúttal jóval kevésbé tűnik baleknak. László Lili ellenben kifejezetten hasonlít a sorozat naív, de jószándékú Ivyjára (és nagyszerű a szerepben).

A már emlegetett Lass Bea pedig nemcsak Mabelt, de mindjárt Lady Agathát és Mr. Fishert is eljátssza, az embernek elsőre fel sem tűnik, hogy mindhárom szerepben ő látható.

Kifejezetten üdítő, hogy a színészek nem a sorozat mesterkélt másolatát nyújtják, hanem saját, színpadi jelenlétet, amit valahogy akkor is sikerül folyamatosan fenntartani, amikor épp nem rajtuk van a reflektorfény – hiszen ugyebár nincs kiemelt főszereplő, együtt viszik a hátukon a műsort.

És a Csengetett, Mylord? nyilván minden formában szórakoztató (elvetemült rajongók például annak idején készítettek leiratot az epizódokból, és a szöveg olvasva is nagyon jó), de azért igazán akkor élvezhető ez az előadás, ha az ember nosztalgiázni tér be a Belvárosi Színházba: több mint 35 évnyi tévés ismétlés után picit máshogy is megnézni a szeretett történetet.

A mélyebb színházi élmények rajongóinak, illetve avatatlan szemeknek viszont közepes élményt nyújthat az első évad dramaturgiailag egyébként jól sűrített adaptációja, mert viccesnek ugyan általában vicces, de azért el lehet fáradni a frappáns idézetek puffogtatásában; az eredeti mű folyamatosan építkező humora, karakterrajzai és finom társadalomkritikája pedig már kevéssé jönnek itt át. A bohózat oltárán az előadás egy-két komplett karaktert is feláldoz, leglátványosabban a Meldrum-leányokat: Poppy sokat veszít itt különös bájából, Cissy pedig egyszerűen méltatlanul kevés szöveget kap.

Színházi élményként elsősorban Molnár Piroska Lady Lavenderje és egy-két jól eltalált mondat marad emlékezetes, esetleg a remekül koreografált, mozgalmas zenei betétek. Az viszont egészen biztos, hogy az előadás után az embernek kedve támad (újra) megnézni a sorozatot, attól aligha kell tartani, hogy a közeljövőben lankadna az érdeklődés a Csengetett, Mylord? körül.

Ha valaki esetleg a 26 epizódos sorozatnál vagy a két és fél órás előadásnál rövidebb formában szeretne hódolni e rajongásnak, annak az alábbi kvízzel tudunk szolgálni:

The post Akkora itthon a Csengetett, Mylord?-láz, hogy nálunk mutatták be először a színpadi verziót – megnéztük, milyen lett first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu