Az európai politika pont azért érdekes és kiszámíthatatlan, mert nagyon sokszínű. A szövetségi rendszer 27 tagállamának mindegyikében eltér a választási rendszer, mindenhol mások a veszélyek, félelmek, másról folynak a diskurzusok. Már azt is lehetetlen összehasonlítani, milyen kormányzóképességet ad egy megnyert választás Magyarországon, Csehországban, Dániában vagy Belgiumban. És akkor azt még nem is említettük, hogy mennyire különböző ezekben az országokban a politikai közbeszéd.

Ezért igazán nehéz olyan általános következtetéseket levonni az európai politikáról, amelyek mind egyfelé mutatnak. Ennek ellenére mindenki megpróbálja, igaz, minden ország a saját nézőpontjából, a saját politikai vitái által keretezve teszi ezt. Magyarországról nézve mindig az a kérdés, hogyan jön ki bármilyen külpolitikai változásból Orbán Viktor. Kik a barátai, kik az ellenségei, melyik nyert, melyik veszített. Franciaországban ugyanez a helyzet Marine Le Pennel, ám teljesen más nézőpontból.

Jobboldali előretörés

Vannak olyan állítások, amelyek ennek ellenére is igaznak bizonyulnak. Az például, hogy az utóbbi évtized alapvetően a szélsőjobb előretöréséről szólt Európában, igaznak tűnik. A szélsőjobbot pedig ezúttal nem a klasszikus politika felől, hanem a még klasszikusabb felosztás szerint nézzük: azok, akik a centrista pártoktól jobbra ülnek az Európai Parlamentben.

Ezek a pártok erősebbek lettek, amit az mutat meg a legjobban, hogy a négy nagy jobboldali frakció, az Európai Néppárt, az Európai Konzervatívok és Reformisták, a Patrióták és a Szuverenisták együtt többséget tudnak felmutatnia az Európai Parlamentben.

Megmaradt még a centrista pártok többsége, így, amennyiben képesek egyetérteni, akkor ők tudják irányítani Európát – viszont ma már létezik egy alternatív többség is. A politikai kultúra jobbra tolódását pedig az mutatja meg a legjobban, hogy a mérleg nyelve, a legnagyobb európai párt, a Néppárt is időnként együtt szavaz a jobboldallal.

Ez történik tíz éve, így nem nehéz belátni, hogy a folyamatok felgyorsulása a migrációs válság egyenes következménye.

Mégis úgy tűnik, hogy a jobboldal előretörésének vannak korlátai.

Az elmúlt napokban négy választást tartottak szerte Európában, öt eltérő politikai kultúrában, teljesen eltérő politikai ügyek mentén.

• Parlamenti választást tartottak Dániában és Szlovéniában,
• népszavazás volt Olaszországban,
• önkormányzati választás Franciaországban
• és tartományi választás a Rajna-vidéken.

Ezekben a választásokban nem sok közös volt, mégis le lehet vonni egy nagyobb, általános következtetést: a szélsőségesek sehol nem nyertek. A sikerük mértéke is változó, van, ahol sokkal jobban teljesítettek, mint korábban, máshol csalódást keltett a teljesítményük.

Választások sora

Szlovéniában éppen csak meg tudta nyerni a választást a liberális kormánypárt az Orbán-szövetségesnek gondolt Janez Jansa pártjával szemben. A nézőpontot itt is bonyolítja, hogy Szlovéniában Jansa SDS-e a jobboldali párt, de nem véletlen, hogy nem ül ott Orbánék mellett a patrióta szoárékon. Az SDS ugyanis továbbra is annak az Európai Néppártnak a tagja, amelyet a magyar kormány szinte baloldalinak bélyegez. A párt jól állt a választások előtt, korábban voltak már kormányon, most esélyük volt visszaszerezni a hatalmat. Végül a legtöbb elemzés szerint azért nem sikerült, mert túl egyértelműen szállt be a kampányba az az izraeli privát-hírszerző cég, a Black Cube, amely korábban magyar kampányokban is feltűnt a civilek elleni lejáratásokkal. Az SDS továbbra is erős, és a mostani miniszterelnök nem tud könnyen kormányt alakítani, de az áttörés nem sikerült. Ráadásul az SDS-t nehéz lenne feltörekvő erőnek nevezni, hiszen pont Robert Golob kormánya volt a feltörekvő erő, amely a kormányról letaszította.

Dániában Mette Frederiksen szociáldemokrata pártja nyerte a választást. Frederiksen pártja a korábbiakhoz képest visszaesett, nagyon régóta a legrosszabb teljesítményét nyújtotta. Csakhogy valójában

a biztos vereségből jött vissza.

Frederiksen rendkívül népszerűtlen volt Dániában egészen addig, amíg Donald Trump el nem kezdte fenyegetni Grönlandot, amely Dániához tartozik. Frederiksen keményen lépett fel az amerikaiakkal szemben, amitől egy ideig népszerűbb lett a korábbinál, ekkor döntött úgy, hogy ideje előrehozott választást tartani. A választás aztán szinte alig szólt Trumpról, leginkább disznókról vitatkoztak. Dániában rengeteg sertés van, a baloldal szerint nagyon káros a gázkibocsátásuk, csökkenteni kellene a számukat. Nagyon erős viszont a farmerek érdekképviselete is, és Dániában ők a gazdagabbak – Belgiumhoz és Hollandiához hasonlóan. A nagyon helyi kampány ellenére is sikert tudott elérni a baloldal a korábbiakhoz képest.

Olaszországban népszavazást tartottak Giorgia Meloni ötlete nyomán. A kormányfő pályája egy jobboldali sikertörténet, Silvio Berlusconi óta a legstabilabb olasz kormányt adja, nem mellesleg Donald Trump és Orbán Viktor szövetségese. Közben viszont stabilan oroszellenes és atlantista, a magyar jobboldal inkább a koalíciós társával, a mostanra kissé megviselt Matteo Salvinivel van jóban. A népszavazás a bírák és ügyészek életútjáról szólt – Meloni számára fontos háború ez, de a polgári olasz ellenzék számára még fontosabb volt. A miniszterelnök javaslatát, amely teljesen átszervezte volna az igazságszolgáltatást, 54-45 arányban leszavazták. Ez volt az első igazán nagy pofon Meloni kormányának az elmúlt években, ami akár előrejelzés is lehet egy következő választásra, ha az olasz baloldal képes lesz összeszedni magát, és talál egy vezetőt.

Franciaországban a szélsőjobb és a szélsőbal is alulteljesített az önkormányzati választáson – a várakozásokkal ellentétben nem történt áttörés. Egyetlen nagyváros vezetését sem tudták átvenni, pedig erre komoly esély volt. Marine Le Pen pártja továbbra is vezeti a felméréseket, a szélsőbaloldali Jean-Luc Melenchon pedig dominálja a baloldalt, mégis mindenhol a centrista erők nyertek. Ennek nyilván része a sajátos francia választási rendszer is, amely a két forduló miatt másodjára mindig erősíti az összefogást a szélsőséges erőkkel szemben.

Centrista összefogás

A Rajna-vidéken előretört az AfD, de nem tudott nyerni, sőt, csak a harmadik lett. Nyugat-Németországban ez a szélsőjobbos párt legjobb szereplése, de az igazi hír inkább az, hogy a kereszténydemokrata CDU, a centrista jobboldal, fölényes győzelmet aratott. 1991 óta a szociáldemokraták irányították a tartományt, és, ha nem a szélsőjobb előretörése lenne az alapvető narratíva, most a CDU erősödéséről beszélne mindenki, hiszen több mint három évtized után tudták átvenni a kormányzást. Az AfD alapvetően a keleti tartományokra koncentrál majd – ott is a legerősebb –, de Európában talán ezt a pártot viselte meg a legjobban, hogy közel áll Donald Trumphoz. Az amerikai elnök ugyanis egyre népszerűtlenebb Németországban, még a német szélsőjobbot is megosztja, épp ezért a párt vezetése nemrég utasításba is adta, hogy igyekezzenek a választások előtt kevesebbet mutatkozni Trump embereivel.

A helyzet tehát nagyon változatos, az európai politikában tényleg nehéz átfogó következtetéseket levonni, annyit azonban le lehet szűrni, hogy az európai politikai centrumban van erő a választásokon, amennyiben tisztán definiált cél lebeg előtte.

The post Mintha megakadt volna a nagy európai populista hatalomátvétel first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu