Szokták mondani, hogy az ember karmával születik. Ráadásul – esetenként – örökli is azt a karmát. Azaz a generációk óta megpecsételt, kijelölt sorsát, mindhalálig.
Molnárné Ági története más. Ő az eddigi 54 évében sokszor megtámadta a megírt sorsát. Tulajdonképpen minden nap, amióta csak él. Egy nagy túlélőről beszélünk. Egy ambiciózus anyáról. Egy, a mezőgazdaságban tizenöt éves kora óta kőkeményen robotoló asszonyról, aki mindent tud a termőföldről, amit csak tudni lehet. Eszeveszett küzdelem volt az övé, ami, lankadó erővel, a méltóság maradékával még most is tart. Már úgy nézett ki, hogyha nem is ő magának, de a tehetséges, nagyon okosnak született gyerekeinek biztosan sikerül kitörniük a családot régóta sújtó hetediziglenből. Vagyis a feneketlen szegénységből.
Ági pillanatnyi fix havi jövedelme: 20 ezer forint gyerektartás az exférjétől és 13 700 forint családi pótlék az államtól. 37 700 forint havonta.
Egyedül neveli a középiskolás kislányát.
Gondolhatnánk: biztosan sosem volt bejelentett állása. Talán soha nem is dolgozott. De nem így van. Éppen ellenkezőleg.
Gondolhatnánk: az állam legalább támogatja a társadalombiztosítását. De nem így van, ő maga fizeti azt minden hónapban a fenti összegből.
Gondolhatnánk: talán már munkaképtelen. Ez igaz.
A szervezete felmondta a szolgálatot, jó ideje súlyos beteg, a nap minden egyes órájában 15 percen keresztül a házába kihelyezett oxigén-koncentrátor gépre kell kötnie magát – máskülönben megfulladna.
Ám a hivatal szerint ez nem számít: épp a hetekben utasították vissza a rokkantsági ellátás iránti kérelmét. A hivatalos orvosbizottsági indoklás szerint
rehabilitálhatatlan, de azért munkaképes.
Fellebbezésnek helye nincs.
Hát akkor kezdjük el a történetet, ami itt, Magyarországon játszódik, egy kis faluban, az egész országban felfokozott politikai kampány és a röpködő milliárdok árnyékában.
Molnár Józsefné, Ági világéletében Heves megyében élt. Alakulhatott volna szerencsésebben is az élete, mert kiváló esze és ösztönös intelligenciája lévén nem állt meg a nyolc osztálynál, hanem kereskedelmi középiskolába ment. Ott is jól teljesített. De csak az első osztályig jutott el. Mit tehetett volna, ha egyszer a nevelőapja – egy agresszív, durva juhászember – kihajította a házuk ajtaján, pontosabban vasvillával kergette világgá? Az anyja hallgatott. A két fiatalabb testvér elbújt a félelemtől.
Ági 15 éves volt akkor, 1986-ot írtunk.
Izgalmas év volt ez nálunk és a világban is. Moszkvában egy Gorbacsov nevű új vezető meghirdeti a gazdasági-társadalmi reform programját, a peresztrojkát, ami négy év múlva megváltoztatja a világot, a stockholmi utcán meggyilkolják Olaf Palme svéd miniszterelnököt, felrobban a csernobili atomerőmű, az Magyar Nemzeti Bank 300 millió dolláros hitelt vesz fel, drasztikus, addig nem tapasztalt mértékű áremelés indul be, a csodás Queen együttes a Népstadionban játszik, és meglátogat bennünket Kalkuttai Teréz anya is. Szerződést kötünk a McDonald’s hálózat hazánkban történő kiépítésére, Kádár János meg kijelenti: a célkitűzések helyesek, de a munkán javítani kell.
Nem valószínű, hogy Ágihoz ezeknek a fontos híreknek akárcsak a töredéke is eljutott, de, hogy a számára nem bírtak nagy jelentőséggel, az biztos.
A vasvillás nevelőapa elől jobb híján a közeli téesztelepre menekült, ott kért munkát. Megszánták: takarított, kapált a földeken, még ebédjegyet is kapott. Otthona egy vaságy lett a szeszfőzde raktárában. Az iskolából természetesen kimaradt. A szülei jó darabig nem is keresték.
Szomorkodni, sírni, ábrándozni, a karmáján filózni luxus lenne. Az időből nem futja a fájdalomra. Dolog van, este meg vaságyba zuhanás.
Elfogadta, hogy így járt, egyelőre ez jutott neki.
Rövidesen alkalmazotti státuszba került a termelőszövetkezetben. Állatokat gondozott, kapált, gyomlált, vetett, begyűjtött, csinált mindent, amit kellett. Ügyes, dolgos kislány volt. Hosszú évek múltak el így, közben megtörtént a rendszerváltás is, arról természetesen értesült, de ez sem hagyott mély nyomokat benne, ahogy később a NATO-hoz majd az Európai Unióhoz való csatlakozás híre se befolyásolta az életét különösképpen.
Ő mindenből kimaradt.
Időközben férjhez ment, anyagilag egy kicsit könnyebb évek következtek. A téeszben végzett munkájából származó jövedelem kiegészült: a szövetkezettől bérelt földön krumplit, kukoricát, szőlőt termesztett. Haszonállatokat, malacot, nyulat, baromfifélét, tehenet nevelt. A kertjükben ő ültette és gondozta a háztáji terményeket. Kőkemény munka volt ez is. A jövedelmük szerény volt, de legalább megvolt a társadalombiztosítás. És ha kellett gyógyszer, azt is ki tudta váltani.
Minden rendben volt.
Tíz év különbséggel kétszer szült. A teste nagyon korán kezdett elhasználódni. Negyvenéves kora körül egymás után jöttek a súlyos betegségek, a műtétek sora, köztük a méhrák, az érbetegség és ami ezekkel együtt jár: a hosszú táppénzes időszakok.
Mindent túlélt, mert muszáj volt.
A kisebbik lánya asztmás, mellette maradt öt éven át. A nagyobbik lánnyal nem volt baj, sőt, ő vitte valamire, és kitört ebből a létből. Különleges aggyal született ez a lány, az angol nyelvű tévés mesesorozatokat nézve hatéves korára már folyamatosan beszélte az angolt. De minden másban is kiváló. Ő a fény, a remény az alagút végén.
Sok más fény nincs, de Ági büszke a gyerekeire, optimista, még úgy is, hogy a férje – ez a „soha semmiért felelősséget nem vállaló, szeretetre képtelen ember” – egy szép napon kiszállt, elhagyta a családot. Tartásdíjat nem fizet, kamionokkal járja az utakat, utolérhetetlen.
Hárman maradtak.
Muszáj volt kitalálnia valamit. A szervezete már nem bírta a kemény napi dupla robotot, a cukra tartósan az egekbe szökött, az erei, a szíve állapotáról nem is beszélve. Mégis, előre kellett nézni, már a lányok miatt is. Sőt elsősorban miattuk. Megoldani a mai és a holnapi napot. Távolabbi perspektívára nem futotta.
Mi adódhat egy faluhelyen?
Amikor csak alkalom nyílt rá, napszámot vállalt.
Ez a kifejezés olyan archaikusan, régiesen cseng egy kicsit. Ma talán úgy mondanánk: idénymunkás. De Ági már csak napszámnak hívja – úgy, ahogy az összes őse is tette sok száz év óta.
Gyümölcsöt, csipkebogyót, bodzát szedett, szőlőt kötözött, éti csigát, gombát gyűjtött, bármit megcsinált, ami bérmunka éppen adódott a szezonban. A kisebbik kislány kinőtte az asztmát, őt és a kamaszkorú nagyobbikat is vitte magával olykor ezekre a munkákra. Soha nem hagyta volna őket egyedül.
A nagylány gimnáziumba került, ösztöndíjas lett, sikeres nemzetközi számítástechnikai vizsgát is tett, a biológia érdekli legjobban a világon. Csak tanuljon a gyerek, ehhez minden támogatást megadott.
Hajnalban szedte össze a teherautó az idénymunkásokat, a helyszínre szállította őket, este 8–9 táján értek vissza. Nyáron meg ősszel. És akkor sem minden nap persze. Inkább hetente egyszer-kétszer. Télen meg nem adódott ilyesmi.
A napszámos státusz nem afféle bejelentett valami, de ez ellen nincs mit tenni. Azon a vidéken, Borsod és Heves környékén a 2010-es években jellemzően 1500–2000 forintokat fizetett a gazda a napi tízórás bérmunkáért. Ha ugyan kifizette. Mert az ellenkezőjére is akadt példa, nem is egy.
A kis pénz is pénz. Fillérből lesz a forint.
Ági akkorra már teljesen és végérvényesen kihasadt a rendszerből. Mindenféle rendszerből. A regisztrált létezésből. Nem volt benne a mátrixban: jeltelenné, láthatatlanná vált a társadalom és a szociális háló számára. Nem volt hozzáadott értéke.
Az állandó jövedelme ezekben az években havi 50 ezer forint körül mozgott: az exférjétől végül is több évi hercehurca után, bírósági úton kicsikart, a két gyerek után járó, 32 ezer forintnyi tartásdíj plusz a családi pótlék.
Segélyt márpedig ő nem kért, semmiféle szociális juttatást. Az nem létezik. Családsegítőben soha nem járt. Nem engedte a méltósága. Inkább kitartott és gürcölt tovább. Egy irracionális rettegés is visszatartotta: ha segélyért folyamodott volna, a gyámügy, a szegénységük foka miatt elvehette volna tőle a gyerekeit. Abba meg belehalt volna. Továbbra is maga fizette a tébét, először hétezer forintokat, később kilencezret, mostanra pedig 13 ezret havonta. Mert orvosra szüksége van, ingyen gyógyszer nem jár neki. A recepteket jellemzően nem képes kiváltani, vagy csak néhányat közülük.
Varázsolni kellett.
Először is ott volt a kert. A nagy kert, amit minden tavasszal akkurátusan maga ásott fel, amiben minden elképzelhető zöldséget megtermeltek maguknak. Övé volt a falu legnagyobb cukkinije, legszebb babja. Ott a nagy diófa is. A terményeket aztán télire feldolgozta, zacskózta, dobozolta, fagyasztotta, elvermelte vagy befőttesüvegekbe rakta. Megtermesztette a nagyját annak, ami nekik kellett. A felesleget értékesítette, egy másik részt – az interneten keresztül, amellyel nagyon ügyesen megtanult bánni – pedig elcsereberélte. Három üveg körtekompótért egy farmert. Egy kiló, maga gyúrta, szép sárga száraztésztáért használt iskolai könyveket, házi fűszerpaprikáért bakancsot a kisebbik lánynak.
Amíg bírta, a kislányaival együtt, a szezonban adventi koszorúkat font vagy megbízásra matyóterítőket, párnákat hímzett, az is hozott pár forintot. Telente éppen csak hogy fűtött.
Három éve azonban minden megváltozott. A meglévő testi bajok mellé először torokrákot, majd egy-két évre rá tüdőrokkantságot diagnosztizáltak nála. A kezelések, a kemoterápia alatt és után annyira legyengült a szervezete, hogy gyakorlatilag a saját kertjére sem futja az erejéből, a napszám pedig szóba se jöhet.
A nagylány időközben már elvégezte az egyetemet, de nem állt be tanárnak. Egy jobb élet reményében Németországban próbál meg boldogulni, egyelőre nem túl sikeresen: betanított munkásként dolgozik ott.
A fény az alagút mélyén egyelőre még várat magára.
A kishúga most fog érettségizni a rendészeti szakközépiskolában. Kutyás rendőr szeretne lenni, nyomozó. Ambiciózus gyerek, kiválóan tanul.
Három éve tehát, sok tipródás után, Ági életében először hagyta magát rábeszélni, hogy szociális segélyért folyamodjon. Meg is ítélték neki: havi 22 700 forintot. Mivel a családi pótlék ekkor már csak egy gyerek után járt, s ugyanígy lecsökkent a tartásdíj összege is, ezzel az állami juttatással együtt a havi jövedelme havi 56 400 forint lett.
De csak egy rövid ideig, mert tavaly megvonták tőle.
Ezt a rendszeres segélyt ugyanis évente felülvizsgálják. Amikor a tavalyi megújítására sor került volna, Ági éppen a kórházban feküdt, mélyaltatásos állapotban. Sokáig lebegett élet-halál között. Így aztán nem volt módja, hogy a megadott határidőig újra kérvényt nyújtson be a hatóságoknak. Ez a múlt év augusztusában történt.
Azóta nem érkezik hozzá ez a járulék, megszüntették.
Már nincs mit összebűvészkedni. A mélyhűtő tartalma fogy, a rezsi ketyeg, a szekrényben sorakoznak a horribilis árú gyógyszerreceptek.
Mikor csodával határos módon, valami szinte szürreális túlélési reflexből magához tért – ez tavaly szeptemberben történt –, a háziorvosa kitartó ösztökélésére beadta a kérelmét a rokkantnyugdíj-járulékra. Az összes diagnózisát, orvosi véleményezést is csatolta, ahogy kell.
A döntésre a hivatalosan előírt hatvan nap helyett négy teljes hónapig kellett várnia. Addig se kép, se hang. És ezalatt rögzült a havi fix jövedelme a már említett 37 700 forintra. Jelenleg is ez a helyzet. A küzdőtér szinte teljesen bezárult.
Az idén év elején jött meg a Heves Vármegyei Kormányhivataltól a határozat, amelyben
a megváltozott munkaképességű személyeknek járó ellátási kérelmét elutasították.
Az orvosbizottság tudomásul veszi a csatolt orvosi diagnózisokról szóló dokumentumokat: a rákbetegséget, a gyógyíthatatlan tüdőrokkantságot, a súlyos fokú ér- és cukorbetegségét, és ezek tükrében megállapítja, hogy foglalkoztatási és szociális rehabilitációja az állapotára és a körülményeire tekintettel nem lehetséges.
Azonban rendszeres aktív munkavégzésre – valami misztikus ellentmondás következtében – mégis alkalmasnak találják, a következő kizáró feltételekkel a munkakörnyezetben és a munkavégzésben:
- „hőterheléssel járó munkavégzés, melegben történő munkavégzés,
- füst, por, gáz, gőz hatásai,
- nedves, nyirkos, párás helyen történő munkavégzés,
- vegyi, allergizáló anyagokkal történő munkavégzés,
- valamint nehéz fizikai megterhelés”.
Még egyszer: Ági tehát a határozat szerint nem eléggé rokkant a járulékhoz való jogosultsághoz, mivel csupán 39 százalékos, C2-es besorolású. Vagyis vállalhat munkát a falujában, vagy akár távolabb, ahol csak akar.
Arról nem szól a határozat, hogy vajon miként lehet egy alkalmazotti munkavégzést összekapcsolni azzal, hogy a nap minden órájában oxigén-koncentrátor gépre kell kötnie magát, különben meghal.
A legközelebbi felülvizsgálat ideje: 2028 februárja. A határozat végleges, fellebbezésnek helye nincs.
Kétségtelen, hogy a nehézségekkel küzdő magyar költségvetés javára megspóroltak egy rokkantsági ellátást.
Ezt a láthatatlan, jeltelen asszonyt, Molnárné Ágit pedig ismét kilökte a lyukas háló.
Létezésre alkalmatlannak minősítette.
Ági minden bizonnyal egyike lesz azoknak, akik áprilisban nem mennek el szavazni. Ha menne is, ugyan éppen kire? Vagy mire? Eddig még egyetlen párt, kormány, rendszer sem akadt, amelyik bármilyen módon kedvezett volna neki.
Sors? Karma?
∗
Kedves Lengyel Nagy Anna, köszönöm, hogy foglalkozik velünk, a családunkkal. Most jöttem le az oxigéngépről, nagyon fáradt vagyok, ezért úgy döntöttem pihenésképpen írok Önnek, egy kicsit beszámolok az életünkről. Legközelebb úgyis csak egy jó óra múlva kell újra a gépre mennem, hogy helyre jöjjön az oxigénszintem. Róza lányom még nem jött haza az iskolából, rengeteget tanul az érettségire. A gyakorlata most télen nagyon jól sikerült. Okos kislány, négyes-ötös tanuló, jó gyerek, biztosan jól fog érettségizni. Mindig is azt tervezte, hogy Miskolcon, az egyetemen tanul tovább, de mostanában azt mondja, a középiskola után mégis elmegy inkább dolgozni, hogy enyhítse a helyzetünket. A szívem szakad meg emiatt, de remélem, hogy mégis úgy alakul, ahogy ő igazándiból szeretné. A csodákban kell hinni.
Itt a tavasz és ez új erőt ad nekem. Ilyenkor muszáj kimennem a kertünkbe, olyan csodás illata van a földnek. És, ha már ott vagyok, muszáj valamit csinálnom. Sok erőm nincs hozzá, Róza lányom meg is szokott emiatt szidni, de mindig találok valami tennivalót, aztán, mivel nagyon hamar kimerülök, rápihenek egyet. Rendbe szedtem a virágos kertet, újragereblyéztem az udvart, pakolgattam ezt-azt, amíg a szememnek elég tetszetős nem lett. Gyönyörűen nyílik a jácint, a nárcisz, a tulipán, az ibolya már régóta, és én olyan sok örömet lelek bennük. A járda között már csúnyán megnőtt a gyom, azt nem volt könnyű kiszedni, mert hajolni nehéz nekem, szédülök is olyankor, de amikor a hátam mögé nézek, és látom, mennyivel szebb minden, mindig erőre kapok. Kellett is már ez a jó idő. Nekem évek óta ez a leghatékonyabb gyógyszerem. Nem tudom megállni: eldöntöttem, hogy idén is ültetek zöldséget, igaz, sokkal kevesebbet mint azelőtt bármikor, olyan igénytelen fajtákat, amiket nem kell sűrűn gyomlálni, mert azt már nem bírok. Babot, cukkinit, paprikát, paradicsomot meg hasonlókat. Majd meglátjuk, sikerül-e.
Minden jót kívánok Önnek! Üdvözlettel: Ági
The post Ági nem szavaz – egy létezésre alkalmatlannak minősített asszony kálváriája first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
