Az amerikai-izraeli tájépítészet azonban március végére átlépett egy küszöböt, amire korábban nem nagyon volt példa: kilépett a katonai csapásváltások logikájából, ránehezedett a régió energiarendszerére, és ezzel belépett a világgazdaság vérkeringésébe. Innentől nem az a kérdés, hogy meddig tart. Hanem az, hogy mekkora árat fizetünk érte mindannyian.

Az első szakaszban – februártól március elejéig – a harcok még többnyire a katonai térben maradtak. Izrael iráni katonai infrastruktúrát és vezetőket célzott, Irán pedig közvetlenül és a proxyszervezetein keresztül válaszolt, a libanoni Hezbollahtól a jemeni húszikig. Ez a szint még kezelhető volt – már amennyire bármi kezelhető ezen a vidéken.

A felek a megszokott, hideg erőpolitikai nyelven beszéltek: annyit ütni, hogy fájjon, de ne annyit, hogy a másiknak már ne maradjon visszaút. Az ilyen konfliktusok is veszélyesek, de még működik bennük valamiféle fegyelem. Senki nem emeli úgy a tétet, hogy azzal teljesen felégeti a deeszkaláció útját.

A fordulópont akkor jött el, amikor a civil infrastruktúra is célponttá vált.

Infrastruktúra célkeresztben

Amikor az izraeli csapások elérték az iráni energiaszektort, köztük a South Pars földgázmezőt, a háború kilépett a katonai logikából. Ez már nem rakétabázis volt. Nem parancsnoki központ. Hanem Irán gazdasági működésének egyik tartóoszlopa.

Az ilyen csapások nem egyszerűen katonai műveletek. Strukturális támadások. Nemcsak az ellenfél hadseregét veszik célba, hanem az állami működőképességét is: az energiaellátást, az exportot, az ipart, a bevételeket, végső soron azt a képességet, hogy az állam fenntartsa saját rendjét.

Ha egy ország energiaellátása és ipari működése sérül, akkor a háború többé nem csak a fronton zajlik.

A csővezetékekben zajlik. A kikötőkben. A biztosítási szerződésekben. A hajózási útvonalakon. A képernyőkön villogó árfolyamokban.

Irán válasza borítékolható volt. Támadások érték a Perzsa-öböl olaj- és gázinfrastruktúráját, köztük szaúdi, emirátusi, katari és bahreini létesítményeket. A konfliktus ezzel kilépett a kétoldalú katonai csapásváltások világából, és ráült a régió teljes energiahálózatára. Vagyis ráült a világgazdaság egyik idegközpontjára is.

Már nem az a kérdés, hogy Teherán vagy Jeruzsálem talál-e el több katonai célpontot. Az a kérdés, hogy ki tud nagyobb nyomást gyakorolni a világgazdaság egyik legérzékenyebb pontjára: az energiakereskedelemre, a tengeri biztosításra, a szállítási útvonalakra és végső soron a piaci bizalomra.

Hormuz

A Hormuzi-szoros ennek a háborúnak a kulcspontja. Nem egyszerű földrajzi hely, hanem a globális energiaforgalom egyik ütőere. Ha itt bizonytalanság keletkezik, az nem marad helyi ügy. Az azonnal megjelenik az olajárakban, a biztosítási díjakban és a tankerforgalomban. Végül pedig az inflációban és az ellátási láncokban.

A rakéta becsapódik valahol a Közel-Keleten. Néhány nappal később drágább a szállítás Európában. Drágább a biztosítás Londonban. Drágább az üzemanyag máshol is. Így fordul át egy regionális háború globális költséggé.

A londoni hajózási és biztosítási piacok már most a kockázatok gyors felépüléséről beszélnek. A díjak emelkednek. A forgalom drágább és bizonytalanabb. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a háború már nemcsak ott zajlik, ahol a rakéták becsapódnak, hanem ott is, ahol a kereskedelem megakad.

Zavar az erőben

Ha a háború már nem pusztán katonai, hanem gazdasági és regionális rendszerkonfliktus, akkor a következő kérdés az: Washington mit akar kezdeni vele. És éppen itt válik igazán beszédessé az, ami az amerikai belső vitákból kiszivárog.

Joe Kent, az amerikai Nemzeti Terrorelhárítási Központ volt igazgatója, aki a háború miatt mondott le, nyilvánosan azt állította, hogy Irán nem jelentett közvetlen, azonnali fenyegetést az Egyesült Államokra. A Tucker Carlsonnak adott interjúban és más megszólalásaiban arról beszélt, hogy a kétkedő tisztviselők egy részét nem engedték el az elnökig. Vagyis szerinte a döntés előtt nem zajlott valódi, teljes körű vita. A Fehér Ház ezt vitatja, és továbbra is azt állítja, hogy Trump erős hírszerzési alapokon döntött.

Egy ilyen magas szintű volt tisztviselő tiltakozása azonban egy dolgot világossá tesz: Washingtonban sincs egyértelmű, közös és stabil célkép.

Nagyon úgy tűnik: ahogy telik az idő, úgy változnak Washington elképzelései is. Ez pedig rendszerint nem stratégiai tisztulást jelent, hanem sodródást. A célpontok körének tágulását. A háború kiterjedését.

A harmadik fázis

Mivel a légicsapások nem hozták el az iráni rezsim összeomlását, az Egyesült Államok új forgatókönyveket készít elő.

• Az egyik a Hormuzi-szoros erővel történő „megnyitása”: haditengerészeti és légierő-műveletek sora, amelyek célja a forgalom fizikai biztosítása. Ez már közvetlenebb amerikai–iráni konfrontációt jelentene.
• A másik lehetőség korlátozott szárazföldi műveletek sora. Nem teljes invázió. Nem Irak 2003. Hanem célzott akciók rakétabázisok, part menti infrastruktúra és logisztikai csomópontok ellen.

Mindkét út ugyanabba az irányba vezet: az eszkaláció új szintre lép. Onnantól pedig minden egyes további lépés drágább, kockázatosabb és politikailag nehezebben visszafordítható lesz.

Ezért félrevezető még mindig úgy beszélni erről, mint „az iráni–izraeli–amerikai háborúról”, mintha három állam elkülönült konfliktusáról lenne szó. Ami most kirajzolódik, az regionális rendszerkonfliktus.

A Perzsa-öböl államai egyszerre célpontok és kényszerű partnerek. Európa először az energiaárakon és a szállítási költségeken keresztül érzi meg a következményeket. Washington pedig egyre mélyebbre sodródik egy olyan konfliktusba, amelynek stratégiai céljai még a saját apparátusán belül is vitatottak.

Közben Oroszország és Kína akkor is profitálhat abból, hogy a Nyugat figyelme, pénze, katonai kapacitása és politikai energiája a Közel-Keletre kötődik le, ha ők maguk közvetlenül nem lépnek be.

Moszkva és Peking

Moszkvának az iráni konfliktus elsősorban anyagi és katonapolitikai értelemben kedvez. A háború felhajtja az energiaárakat, ez növeli az orosz bevételeket, és megosztja a nyugati stratégiai fókuszt. Minél több amerikai haditengerészeti, légvédelmi és diplomáciai kapacitás kötődik le a Perzsa-öbölben, annál kevesebb figyelem, lőszer, pénz és politikai energia marad Ukrajnára és Európa keleti szárnyára.

Kína számára a nyereség inkább a globális erőegyensúly szintjén jelentkezik. Pekingnek kedvez, ha az Egyesült Államok egyszerre kénytelen jelen lenni Európában, a Közel-Keleten és az indo-csendes-óceáni térségben. Minél jobban szétaprózódik az amerikai figyelem, annál nehezebb erős és koncentrált elrettentést fenntartani Tajvan körül vagy a Dél-kínai-tengeren.

De itt véget ér az egyszerűsítés. Az orosz és a kínai olvasat nem ugyanaz.

Az orosz álláspont lényegében azt mondja: Irán sebezhető, a társadalmi elégedetlenség komoly, de a rezsim magja nem tört meg. Amíg az IRGC és a Baszídzs együtt marad, addig a társadalmi düh önmagában kevés. Ez hideg, államközpontú olvasat. És van benne logika.

A kínai értelmezés közel áll ehhez, de árnyaltabb. Pekinghez közel álló elemzések szerint Washington túlbecsülte az aktiválható belső ellenzék erejét, és közben alábecsülte az iráni állam intézményi mélységét. Magyarul: az amerikai gondolkodás ott hibázott, hogy a társadalmi dühöt automatikusan politikai összeomlásként olvasta.

A kínai nézőpont szerint a gyors rezsimváltás nem azért maradt el, mert ne volna valódi elégedetlenség Iránban, hanem azért, mert az állam szerkezete mélyebb és ellenállóbb annál, mint amit Washington feltételezett.

A kínai olvasat ugyanakkor nem vak a belső repedések lehetőségére sem. Egyes kommentárok felhívták a figyelmet arra, hogy Pezeshkian elnök nyilvános bocsánatkérése a Perzsa-öböl államait ért támadások miatt, majd a támadások gyors folytatódása arra utalhat: a rendszer felszínén egység látszik, de a háború kezeléséről lehetnek taktikai nézetkülönbségek a vezetésen belül.

Ez azonban még nem jelent törést az iráni elitben. És végképp nem a rezsim közeli szétesésének bizonyítéka. A kínai értelmezés szerint inkább arról van szó, hogy a rendszer magja stabil, miközben a peremén és a kommunikációjában zavarok jelentek meg.

Ugyanebből következik a másik fontos árnyalat is. A kínai elemzések nem tekintik Iránt egyszerűen egyszemélyes rezsimnek. A rendszer nem pusztán személyi karizmára épül, hanem egy sűrű, forradalmi-intézményi hálózatra:

• az erőszakszervezetekre,
• a bürokráciára,
• a társadalmi kontroll technikáira.

Ez az a pont, ahol a nyugati és a kínai olvasat igazán elválik egymástól. A nyugati gondolkodás egy része hajlamos a vezetői veszteségekből politikai összeomlásra következtetni. A kínai olvasat inkább azt hangsúlyozza, hogy az intézményi folytonosság sokszor erősebb, mint a személyi veszteség.

A közös metszet ugyanaz: Irán belülről feszült, de nincs jele annak, hogy rövid távon a társadalmi harag önmagában rendszerösszeomlást idézne elő.

Nem omlik

A legjózanabb következtetés ma nem az, hogy a rezsim napokon belül bukik. A társadalmi feltételek adottak egy újabb tüntetéshullámhoz: legitimációs válság, tömeges düh, gazdasági nyomor, háborús károk, kivégzések, félelem. Ez bármikor robbanhat, de önmagában nem valószínű, hogy rendszerváltást indít el.

A valódi változáshoz látható repedéseknek kellene megjelenniük az erőszakszervezeteket irányító elitben. Egyelőre nem látszik ilyen. Márciusban az amerikai hírszerzés hivatalos álláspontja is az volt, hogy az iráni állam meggyengült ugyan, de továbbra is működőképes. A rendszer nem omlott össze. Bezárt. A társadalmi támogatása nem nőtt, a brutalitása igen.

A bakancsok a földön

Ebben a helyzetben bármilyen korlátozott amerikai szárazföldi akció nem gyengítené, hanem megerősítené a rezsimet. Az erőszakszervezetek és az elit még szorosabban összezárnának.

Belpolitikailag az amerikai katonák jelenléte aranyat érne Teheránnak. Mindent könnyebb lenne a nemzeti túlélés nyelvére lefordítani, a tiltakozót kollaboránsnak nevezni, a belső ellenfelet külső ügynöknek bélyegezni, a megtorlást pedig honvédelemként eladni.

Rövid távon tehát nem lazulás jönne, hanem még több letartóztatás, még több kivégzés, még több internetkorlátozás, még szorosabb utcai kontroll és még nagyobb szerep a fegyveres apparátusnak. Közép távon a rendszer tovább militarizálódna, a civilebb, pragmatikusabb figurák háttérbe szorulnának, és még inkább az IRGC logikája nyelné le az államot.

Ha Washington valóban képes stratégiai csomópontokat, part menti infrastruktúrát vagy a Hormuzi-szoros blokkolásáért felelős célpontokat kiiktatni, az bevételt, presztízst és kompetenciamítoszt vonhat meg Teherántól. De ebből nem következik automatikusan a rendszer összeomlása. Abból viszont nagyon is következik, hogy Washingtonon tovább nő a nyomás: még mélyebben kell bevonódnia, és még több katonai forrást kell lekötnie.

A modern autoriter rendszereket nem az dönti le, hogy hányan gyűlölik őket. Hanem az, hogy a fegyveres embereik mikor kezdenek el habozni. Iránban egyelőre nem ez történik. Ami viszont nagyon is történik: a háború kilépett a frontvonalakról, rákapcsolódott az energiaútvonalakra, a biztosítási piacokra, a világgazdaság idegrendszerére. És minél mélyebben lép bele Washington, annál nehezebb lesz megállni. Az egész Közel-Kelet lángol már megint, és a lángok nem maradnak helyben.

Terjed a tűz.

The post Jászberényi Sándor: Terjed a tűz first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu