Don Vito Corleone, a Keresztapa – Mario Puzo regényének hőse, akit aztán Francis Ford Coppola filmje és Marlon Brando alakítása tett végképp halhatatlanná. Figurája jóval túlmutat önmagán: már Puzo regényében is szimbólummá vált. Don Vito, a kiscicát cirógató higgadt üzletember, aki pragmatikusan választja külön egymástól a személyes és üzleti ügyeket, sosem jön ki a sodrából, nem emeli fel a hangját és nemcsak másoktól követeli meg, de maga is betartja saját rendszerének törvényeit. Megjelenésében, viselkedésében, gesztusaiban egy igazi úriember – a maga módján, a maga világában.

„Minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik”

Ezzel a mottóval indítja A Keresztapa című regényét Mario Puzo. Az idézet Honoré de Balzac Goriot apójából van (1835), és eredetileg így szerepel a regényben:

A hirtelen keletkezett, nagy vagyonok mögött általában ügyesen elkövetett és így hamar feledésbe merült gaztettek állnak.

A Corleone család történetből viszont egy másik nagy klasszikus is visszaköszön, Puzo kedvenc szerzőjétől, Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek: az apa, a három fivér és a fogadott fiú szereposztásában.

„Szinte biztos, hogy óriási siker lesz, és nem pusztán azért, mert mostanában a maffia sokszor előkerül a hírekben. Puzo regénye a leselkedő olvasó álma: ügyesen megírt fantázia az erőszakos, személyes hatalomról – következmények nélkül. A Corleone »család” áldozatai gengszterek és korrupt rendőrök – mind olyanok, akiket igazából egyikünk sem szívesen ismerne. Csak üzlet, ahogy Don Vito mondaná, nem személyes ügy. A könyvben sosem pillantjuk meg az átlagos embereket, pláne nem találkozunk velük, így nincs is lehetőségünk bárkivel is együttérezni, kivéve az öreg pátriárkával, aki azon fáradozik, hogy biztonságossá tegye a világot szeretett családja számára.” 1969. március 4-én ezzel az ajánlással jelent meg Roger Jelinek kritikája a The New York Timesban Mario Puzo A Keresztapa című regényéről. A könyv akkora siker lett, hogy 67 hétig szerepelt a The New York Times Best Sellers listáján, és csupán az első két évben kilencmillió példány kelt el belőle.

Omertà – a hallgatás törvénye

A ‘60-as években a maffia intenzív médiajelenléte a bűnszervezet egyik legfontosabb törvényének nyilvános megsértésével vette kezdetét: 1963-ban Joe Valachi, a Genovese család egykori tagja megszegte az omertàt, pentito (bűnbánó) lett. A kábítószer-kereskedelem vádjával 15 év börtönre ítélt Valachi a szenátus előtt tett vallomásában elsőként nevezte nevén a maffiát, és részletesen beszámolt a Cosa Nostra belső működéséről, hierarchiájáról, normarendszeréről.

Ezt a médiafigyelmet ragadta meg Mario Puzo, aki ekkortájt határozta el, hogy a két előző, kedvező kritikai fogadtatású, de csupán filléreket hozó regénye után most már muszáj, hogy valamiből pénze is legyen. A The Godfather Papers and Other Confessions (A Keresztapa-dokumentumok és egyéb vallomások) című életrajzi szöveggyűjteményében Puzo így vall erről: „Negyvenöt éves voltam, és belefáradtam abba, hogy művész legyek. Ráadásul 20 000 dollárral tartoztam rokonoknak, pénzügyi cégeknek, bankoknak és különféle bukmékereknek és uzsorásoknak. Itt volt az ideje, hogy felnőjek és »eladjam magam”, ahogy Lenny Bruce egyszer tanácsolta. Így hát azt mondtam a szerkesztőmnek: rendben, írok egy könyvet a maffiáról. (…) Szégyellem bevallani, hogy A Keresztapát teljes egészében kutatás alapján írtam. Soha nem találkoztam egyetlen igazi, vérbeli gengszterrel sem. A szerencsejáték világát elég jól ismertem, de ennyi az egész.”

Életrajzában feleleveníti azt is, hogy a regény megjelenését követően több bűnözőnek is bemutatták, akik alig akarták elhinni, hogy korábban tényleg semmilyen kapcsolatban sem állt a maffiával, majd hozzátették azt is: imádták a könyvet!

„Don Corleone… nekem, befolyásos barátokra van szükségem. Egymillió dollárra készpénzben, és leginkább azokra a politikusokra akik a maga zsebében vannak!”

Don Vito Corleone karakterének megrajzolásához Puzo a New York-i olasz–amerikai maffiaszervezetek, az Öt Család közismert nagyágyúit használta inspirációnak:

• Carlo Gambinot, a Gambino klán fejét, aki 1959-től 1976-os haláláig (szívroham!) az amerikai maffia vezető szervének, a Bizottságnak az elnöke is volt.
• Az olívaolaj-királyként is emlegetett Joe Profacit, a Colombo család alapítóját, aki az olívaolaj-kereskedelem felől érkezett az üzlet világába, de tekintélyét és vagyonának nagy részét védelmi pénz szedéséből és zsarolásból szerezte.
• Joe „Bananas” Bonannót, aki 1968-ig volt a Bonanno család feje. (Ez volt az a klán, amibe 1976 és 1981 között Donnie Brasco fedőnéven beszivárgott egy FBI-ügynök.)
• Frank Costellót, aki a Luciano család vezetője volt egészen 1957-ig, mikor is egy ellene elkövetett sikertelen merénylet után nyugdíjba vonult. Costello a szesztilalom ideje alatt annak a Charles „Lucky” Lucianonak volt az egyik jobbkeze, aki az 1930-as évek elejére újraszervezte a New York-i bűnszervezeteket és kialakította a Bizottság vezette öt családos rendszert.

A regény, illetve a film szállóigévé vált mondatai viszont – mint például a „visszautasíthatatlan ajánlat” vagy a „tartsd közel a barátaidat, még közelebb az ellenségeidet” – Puzo bevallása szerint javarészt a saját édesanyjától, Maria Puzotól vannak.

Mindannyian dél-olaszok, akik a nagy olasz bevándorlási hullám közepén, a századfordulón érkeztek az Egyesült Államokba, Costellot (illetve Puzo szüleit) leszámítva ráadásul mind Szicíliából, a Cosa Nostra világából.

A visszautasíthatatlan ajánlat

A maffia születése és felemelkedése egy világpiaci melléktermék. Azzal kezdődött, hogy 1795-ben a Brit Királyi Haditengerészet kötelezővé tette a rendszeres citromléfogyasztást a legénység számára a skorbut visszaszorítását remélve ezzel: fejenként napi egy kupica (2,2 cl) volt az előírás. Az intézkedés az egekbe repítette a citrusfélék piaci értékét, és kiváló üzleti lehetőséget teremtett például a szicíliai citromültetvényesek számára. A latifundiumok nyereséges működtetéséhez azonban komoly infrastrukturális háttérre – öntözőrendszerek kiépítésére és fenntartására –, valamint szervezett munkaerőre volt szükség. Az itáliai félszigeten a 19. század jelentős részét ugyanakkor függetlenségi mozgalmak, forradalmak, majd Olaszország egységének megteremtése határozta meg. A bizonytalan politikai viszonyok és a gyenge jogállamiság miatt az aranybányának ígérkező citromültetvények védelmét a helyieknek maguknak kellett megoldaniuk.

Ez hozta el Antonio Giammona vezetésével a szicíliai Cosa Nostra (jelentése: „mi ügyünk”) megszerveződését és felemelkedését: a termés őrzésére szerződött alakulatok annyira hatékonynak bizonyultak, hogy néhány éven belül visszaszorították a rivális ültetvények megrongálására szakosodott bűnszervezetek működését. Ez azonban saját bevételeik végét is jelentette, így Giammona „visszautasíthatatlan ajánlattal” állt a birtokosok elé: védelmi pénz fejében sem más, sem ők nem tesznek kárt az ültetvényekben.

A feljegyzések szerint Giammona hatalma nem elsősorban a nyílt erőszak alkalmazásából fakadt, hanem kiterjedt kapcsolatrendszeréből és erkölcsi tekintélyéből. Szervezete azonban új szintre lépett, amikor őt nevezték ki a helyi nemzetőrség kapitányává, ezzel egy kézbe összpontosítva a formális hatalmat és az informális befolyást.

A Szicíliában már bevált üzleti modell a dél-olaszok tömeges Amerikába vándorlásával az Egyesült Államokban is egyre elterjedtebb lett, de az amerikai olasz maffia térnyerésének igazán az 1920-ban bevezetett alkoholtilalom és az ennek nyomán megjelenő szeszcsempészet adott teret és lendületet. Ekkor kezdett el kikristályosodott az a működési mechanizmus, amelynek a már fent említett Lucky Luciano tett pontot a végére 1931-ben.

A Keresztapa-hatás

Nemcsak a regény, hanem az abból készült film is hatalmas siker lett: a nézők és a kritikusok is egekbe magasztalták Coppola alkotását, amelynek előkészítésében Mario Puzo is aktív szerepet vállalt.

A filmben (de csak az első részben) sem a maffia, sem pedig a Cosa Nostra kifejezés nem hangzik el. Erről a forgatást megelőzően Coppola informális alkut kötött a maffiához kötődő körökkel, és megígérte azt is, hogy kerülni fogják a leegyszerűsítő sztereotípiákat, ők viszont cserébe nem akadályozzák a munkát. Ebből a különös együttműködésből kifolyólag történhetett meg az is, hogy a Colombo család jó pár tagja statisztált a filmben (például az esküvői jelenetekben), Don Corleone bizalmi emberét, Luca Brasit pedig a Colombo klán színészkedéssel is kacérkodó „katonája”, Lenny Montana játszotta.

Életrajzi írásában Puzo is megjegyezte, hogy a hozzá érkező visszajelzések alapján az alvilág odáig volt a történetért, olyannyira, hogy szófordulatai, bölcsességei – és erről hatósági jegyzőkönyvek is tanúskodnak – idővel be is épültek a maffiazsargonba. De a külsőségeket illetően is komoly hatása volt a filmnek: A Keresztapához megálmodott elegancia az öltözködési stílust illetően fontos iránytű lett bűnöző körökben.

2012-ben jelent meg Tom Santopietro könyve, a The Godfather Effect (A Keresztapa-hatás), amely negyven év távlatából vizsgálja a regény és a film kulturális és társadalomtörténeti hatásait. A tanulmány rámutat arra, hogy A Keresztapa az olasz gyökerek büszke vállalásával nemcsak az olasz–amerikai identitást erősítette meg, hanem azt is átformálta, ahogyan az amerikaiak – származástól függetlenül – önmagukról, családjukról, kapcsolataikról, valamint a rendszerbe vetett hitükről gondolkodnak. (Mindez egy olyan időszakban történt, amikor egyre nagyobb társadalmi ellenállás mellett, bő másfél évtizede ment már a vietnámi háború.) Santopietro szerint Puzo könyve egy értekezés az amerikai álom őrületéről, dicsőségéről és kudarcairól. Egy olyan nemzetet ábrázol, ahol a maffia és a nagyvállalatok ugyanannak az éremnek a két oldala: mindkettő korrupt, szelektíven mond igazat, és azt teszi, amit akar.

A Keresztapa nem csupán egy családtörténet, hanem mint utólag bebizonyosodott, egy korszak lenyomata is. Egy olyan Amerikáé, ahol a hatalom működésének szabályai nem mindig esnek egybe a törvényekkel.

„Hiszek Amerikában…”

Ez a film legelső mondata. Bonasera, a Corleone klánnal üzleti kapcsolatban álló temetkezési vállalkozó kezdi így mondandóját, folytatva azzal hogy amerikai elvek szerint nevelte gyerekét is, szabad szellemben, Amerika viszont cserbenhagyta, amikor a lányát ért brutális támadás ügyében a hatóságokhoz fordult. Don Vito kérdése hozzá csupán ennyi:

Miért mentél a rendőrségre? Miért nem jöttél mindjárt hozzám?

A Keresztapa nyitó monológját a filmtörténet egyik leghíresebbjeként tartják számon. Amerikaiak millióinak kollektív tapasztalatát önti szavakba a régóta elhúzódó vietnámi háború, a politikai erőszak, a társadalmi konfliktusok és a gyors kulturális átalakulás éveiben.

Ezt a tapasztalatot tette kézzelfoghatóvá néhány hónappal később a valóság is.

A „Hiszek Amerikában…” 1972. március 14-én hangzott el először az amerikai mozikban, majd három hónappal később, június 18-án a The Washington Post vasárnapi címlapja arról tudósított, hogy öt férfit letartóztattak, miközben betörtek a Demokrata Párt központjába, a Watergate irodakomplexumban. A betörőknél lehallgató készülékeket, fényképezőgépet és készpénzt is találtak. A nyomozás során a szálak Richard Nixon újraválasztási kampányához, a Republikánus Párthoz köthető körökhöz vezettek. Az először csak rövid rendőrségi hírként megjelenő cikkből az Egyesült Államok legnagyobb politikai botránya lett. 1974. augusztus 9-én valamennyi sajtóorgánum címlapjának egészét annak híre töltötte be, hogy lemondott a második elnöki ciklusának épp csak felénél járó Nixon.

The post Citrom, maffia, keresztapa – hogyan is született Don Vito, akit Orbán Viktor fotójával megidézett? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu