Amikor 1969-ben első ízben fordult elő, hogy a magyar csapat, bár elindult az aktuális világbajnokság selejtezőiben, de nem tudta kivívni az indulás jogát, Mészöly Kálmán úgy fogalmazott,

az ő generációjának ideje lejárt.

A marseille-i pótselejtezőn alulmaradó magyar válogatott átlagéletkora a 26 évet sem érte el, a csapat jelentős részét mégis leselejtezte a futballvezetés. Sós Károly szövetségi kapitány lemondott, és soha többet nem ült le egyetlen csapat kispadjára sem.

Azóta sok idő eltelt, és ma már aligha okoz bárkinek különösebb meglepetést, amikor egy világbajnokságot a magyar válogatott nélkül rendeznek meg. 1986 óta várunk hiába egy újabb kijutásra, és bár a novemberi, írek elleni hazai vereség rövid időre komoly felfordulást okozott a nyilvánosságban – még maga a miniszterelnök is hosszas magyarázkodásra kényszerült miatta –, az indulatok lassacskán elcsendesedtek. Marco Rossi szövetségi kapitány a helyén maradt, amiben minden bizonnyal annak is volt némi szerepe, hogy a szövetséget vezető Csányi Sándor kijelentette: amíg ő áll a magyar labdarúgás élén, ragaszkodik az olasz edzőhöz. Márpedig Csányi mandátuma 2030-ig betonbiztos, olyannyira, hogy az elnök nemrégiben a szövetség közgyűlésén azt is kijelentette, megígéri, sőt személyes felelősséget vállal azzal kapcsolatban, hogy a válogatott a következő világbajnokságon már ott lesz a mezőnyben.

Meglátjuk.

Mint ahogyan hamarosan, a szlovénok és a görögök elleni két, hazai pályán játszott felkészülési meccsen megláthatjuk azt is, milyen újratervezést vezényel Rossi a pályán. A kapitány frissen kihirdetett új kerete mindenesetre sok nagy meglepetéssel nem szolgált, a csapatba mindössze három újonc, a kapus Yaakobishvili Áron (Andorra), a védő Csinger Márk (Győri ETO) és a középpályás Szűcs Tamás (DVSC) kapott meghívót. Orkántos változásokra tehát nem kell számítani, már csak azért sem, mert a kapitány mellett a szövetségben frissen alelnökké választott korábbi kiváló játékos, Szalai Ádám sem csinál titkot abból, hogy a merítés szegényes, a rendelkezésre álló, nemzetközileg is versenyképes játékosok száma pedig csekély. Vagyis – ahogyan az írek elleni vereséget követően például az állami sportlap fogalmazott meglepő őszinteséggel – „olybá tűnik, a honi képzésre a jelentős anyagi befektetés mellett a csekély hasznosulás a jellemző”.

Rossi az uralkodó szemlélet alapján tehát az a szegény ember, aki vízzel kénytelen főzni – miközben körülötte vakítóan csillog-villog a kirakat, a sportág pedig továbbra is nyakló nélkül nyeli a milliárdokat.

Ez az állapot furcsa kettősségről árulkodik: bár a kapitány láthatóan csak kevéssé képes frissíteni a keretet, az írek elleni kiesés után többen radikális változásokat sürgettek. A Nemzeti Sport például azt írta, „olyan mélyütést kapott a magyar futball, amit nem lesz könnyű kiheverni, főleg ha csak tüneti kezelést alkalmazunk, mélyreható változtatás nélkül”, de ugyancsak a kritikai hangvételét egy peches gól miatt megtaláló lapban lehetett olvasni azt is, hogy „így vagy úgy, új korszak kezdődik a magyar válogatott és az egész magyar labdarúgás számára”.

Nos, érdemi, mélyreható és radikális változások november óta – természetesen – nem történtek a magyar futball háza táján. A legnagyobb felbolydulást az okozta, hogy a szövetség és az akadémiákat közvetlenül finanszírozó minisztérium egyik háttérintézménye a további támogatások folyósítását magyar, illetve fiatal játékosok rendszeres szerepeltetéséhez kötötte, amitől viszont egy emberként kapott viszketést a teljes hazai szakma. A lényegről – vagyis arról, hogy a szóban forgó játékosok közül egyik sem lesz jobb pusztán attól, hogy szabályokkal, intézkedésekkel és “ösztönzőkkel” a pályára erőltetik őket – eközben senki nem beszélt.

Rossinak tehát új érát kell kezdenie – zömében ugyanazokkal a játékosokkal. Szoboszlai Dominik és Sallai Roland remek formája valamelyest a kezére játszhat, cserébe viszont abszolút nem látszik, mi lesz, sőt, egyáltalán lesz-e megnyugtató megoldás az ősszel többször látványosan összeomló védelem krízisére. Orbán Willi egyértelműen pályafutása utolsó szakaszába lépett, ha a zuhanyhíradóban megszellőztetett hírek igazak, a következő szezont már nem is Lipcsében kezdi. A mögötte számba vehető utánpótlás ugyanakkor szinte egyáltalán nem látszik.

Minden jel arra mutat, hogy a magyar futballvezetés egyelőre kivár. A beharangozott nagy reformok elmaradtak, a kapitány pedig további bizalmat kapott, majdhogynem fenntartások nélkül. Az újratervezés körvonalai nem látszódnak, cserébe a válogatott két győzelemmel időt és életet nyerhet magának, mielőtt ősszel megkezdi szereplését a Nemzetek Ligája B divíziójában. Más kérdés viszont, marad-e a türelem és a stratégiai nyugalom akkor, ha két rosszul sikerült barátságos találkozó feltépi az írek ellen szerzett sebeket (a szlovének ellen végül nyert a csapat – a szerk.).

Attól tartok, ha nyáron kezdenénk el kapkodni, ott tartanánk, ahol a part szakad. Nagyjából ugyanazon a ponton, ahová a magyar futball két elmaradt vb-szereplés között általában meg szokott érkezni.

The post Kele János: A futballtavasz, ami eldönti, van-e még kraft a Rossi-érában first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24sport