Az amerikai elnökök hagyatékát általában nehéz megítélni a ciklusuk közepén. Gyakran az határozza meg, hogy hogyan ért véget az elnökségük. Van persze olyan is, ami nincs rá ekkora hatással: Barack Obama elnök hagyatékát nem határozta meg annyira, hogy Donald Trump került utána hatalomra, még ha sok amerikai számára érthetetlennek tűnt is egy ilyen durva irányváltás. Joe Biden örökségét viszont egyértelműen determinálta, hogy egyciklusos elnöksége után visszatért Trump. Biden lehetett volna transzformatív elnök, aki egy váratlan Trump-győzelem után átvezeti az elnökséget a következő generációhoz. Így viszont az ő elnöksége tűnik szinte véletlen intermezzónak két Trump-ciklus között.
Sőt, ha még tovább spekulálunk, Biden története lehetett volna gyökeresen eltérő, ha egyből Barack Obama elnöksége után elindul. Az utóbbi időben több „oral history”-gyűjtemény került ki Obama tisztviselőivel, ezekből kiderül az is, hogy az elnök stábja aktívan győzködte Bident, hogy ne induljon. Nagyon nem is kellett győzködni, az alelnök éppen fia, Beau Biden halálát dolgozta fel, csak a választáshoz nagyon közel került olyan állapotba, hogy egyáltalán gondolkozzon az induláson.
Az Obama-csapat szerint Hillary Clintonnak nagyobb esélye volt, és nem akarták, hogy ebbe Biden belezavarjon. Amellett, hogy ez volt az egyik nagy törés a Biden–Obama-kapcsolatban, lehet, hogy hiba is volt. Biden későn kezdett volna kampányolni, de nem volt olyan legitimációs problémája, mint Clintonnak, és lehet, hogy megverte volna Trumpot, ha ő indul ellene. Ebben az esetben teljesen máshogy alakult volna a modern párttörténelem az Egyesült Államokban.
Trump-úthenger
De nem érdemes az alternatív politikával foglalkozni akkor, amikor a valódi is érdekes. A politikusok öröksége azért izgalmas kérdés, mert Trump esetében szinte élőben, viszonylag gyorsan követhetjük végig ennek az átalakulását.
Amikor másodszorra megválasztották, a Trump-úthenger legyőzhetetlennek tűnt. Az új elnök ezúttal nem politikai kívülálló volt, teljes, betanult csapatot hozott magával a kormányzatba, amelyik brutális tempóval kezdte el újraírni az amerikaiak és a világ valóságát.
A kezdeti, szédítő tempójú rendeletalkotás és átalakítás Trumpnak emberfeletti, szinte verhetetlen aurát adott. Úgy nézett ki, mint aki hatalmasat nyert, és a saját akarata szerint alakítja át a világot. Persze már akkor írtunk arról, hogy a választás utáni nászútidőszak csalóka, ilyenkor minden elnök verhetetlennek tűnik, de Trump még a szokásosnál is erősebbnek látszott. A kérdés igazából az, hogy az elnökök hogyan használják fel ezeket az időszakokat.
Trump nagyrészt végrehajtói rendeletek elfogadására használta. Az elmélet az volt, hogy a rengeteg előre elkészített, készre írt rendelet aláírásával túl lehet terhelni a liberálisokat és a médiát, nem lesz egyetlen olyan botrány, amelyre koncentrálni tudnának, és a populista úthenger megállíthatatlannak tűnik. Ez működött is. De a rendeletek komoly politikai kockázatot jelentenek. Egy elnöki rendelet nem része a rendes törvényhozásnak, azt egy következő elnök egy másik tollmozdulattal vissza tudja vonni. Éppen ezért szoktak fontosabb ügyekben ritkábban támaszkodni végrehajtói rendeletekre, és inkább törvényeket alkotnak a kongresszusban.
Vékony győzelem
De erre mintha eleve nem lett volna igénye a Trump-kormányzatnak. Miközben a rendeletek sorára fel voltak készülve, keveset lehetett tudni arról, hogy mi a törvényhozási agendájuk, mit akarnak elérni négy év alatt. Erre nemcsak igénye nem volt, hanem képessége is csak korlátozottan. A Trump-elnökség brutális erőfitogtatása ugyanis szembement azzal, hogy valójában mekkorát nyertek.
Azt megírtuk már, hogy az amerikai választási rendszer furcsa. Nem a többségi szavazat, hanem az emberek által választott elektorok száma a döntő. Így kár lenne abból következtetéseket levonni, hogy összesen mennyien szavaztak egy pártra vagy jelöltre, hiszen nem ez a verseny lényege. Így hiába erősödött meg Trump annyira, hogy a szavazatok többségét is megszerezte, az elektorok szempontjából nem teljesített olyan jól. A választás tulajdonképpen három csatatérállamban hetvenezer választón múlott. Ha ők a demokratákra szavaznak, Kamala Harris lett volna az elnök.
Ez pedig azt jelentette, hogy a Trump-kormányzat mögött nem volt igazán stabil kongresszusi többség. A képviselőházat ráadásul minden két évben újraválasztják, így ez mutatja meg a legjobban, hogy milyenek a pártok közötti erőviszonyok. A házban mindössze ötfős többségük lett a republikánusoknak. A szenátus tagjait hat évre választják, így kétévente csak egyharmadukról lehet szavazni. Ott a republikánusok háromfős többséget szereztek, ami viszonylag stabil, ám ahhoz nem elég, hogy a költségvetési kiigazításokon és a hivatalnokjelöltek kinevezésén kívül bármi mást el tudjanak fogadni. Ezekhez ugyanis száz szenátorból hatvan szükséges. Pontosabban ahhoz kell hatvan, hogy a vitát lezárják a szavazások előtt, de ez már technikai részlet, a lényeg, hogy a legtöbb dologra hatvan szenátornak kell igent mondania. Ez Trumpnak sosem volt meg. Emiatt
összesen egy nagy törvénycsomagot tudott elfogadni az elnöksége első évében.
Ígéretek
Választások tehát kétévente vannak, és az első év lejárta után már mindenki a félidei választásokra koncentrál. Ezeken a hőmérőelv szerint az emberek szembemennek az elnökkel, aki így többnyire elveszti kormányzó többségét a képviselőházban, és néha visszaesik a szenátusban is. Innentől pedig kezdődik a hajsza a következő elnökválasztásra, előkerülnek az esélyes jelöltek, egyre inkább politikai alapon hoz mindenki döntést a törvényhozásban, az elnök egyre nehezebb szerepbe kerül. Tulajdonképpen az első év az, amikor szabadon lehet próbálkozni.
Trumpnál ráadásul durvább volt a nászút vége, mint általában szokott lenni. Vékony győzelméhez egy változatos koalíció kellett. A fiatalok és férfiak mellett az amúgy hagyományosan a demokratákhoz szavazó kékgalléros munkásosztály és a latinók, spanyol ajkúak jó része is csatlakozott. A legtöbb utólagos elemzés szerint viszonylag könnyű megmagyarázni, hogy miért nyert Trump és miért lett ilyen változatos koalíció mögötte.
- A demokraták túl sokat beszéltek vad ideológiai elképzelésekről,
- túl drága volt minden, és a demokraták nem úgy tűntek, mint akik foglalkoznak ezzel.
Nagyjából ennyi, de ennek a kormányzó koalíciónak volt még pár fontos ígérete amellett, hogy visszatérnek a normalitáshoz és olcsóbb lesz az élet:
- vége Amerika erőfitogtatásának és a véget nem érő háborúknak.
- Leszámolnak az országot vezető elit érinthetetlenségével.
- Amerikaiak kapják majd a munkákat, nem a bevándorlók,
- akik közül a bűnözőket kitelepítik.
Donald Trump támogatottsága a héten Joe Biden elnök legalacsonyabb értéke alá süllyedt.
Volt olyan felmérés is, mely szerint az elnök 33 százalékon áll csak. Egy olyan korban, amikor a polarizáció miatt a plafon alacsony, a padló magas a politikusok népszerűségében, ez brutális adat.
De magyarázat van rá. Trump már a korábban említett rendeletcunamival elkezdett szembemenni az alapvető okokkal, amiért megválasztották. Egyre vadabb ideológiai harcokba állt be a sebezhetetlenség érzését teljes mértékben megélve, majd egy másik furcsa gazdasági meggyőződés miatt szinte minden importcikkre adókat vetett ki. Ez volt a vámháború, de a vámokat itt nem a többi ország fizeti meg, hanem az amerikaiak, akik külföldi termékeket vásárolnak.
Az ideológiai harc tehát vadabb lett, az élet pedig drágább.
És ezután következett Trump többi fontos ajánlata is. Az Epstein-ügy kirobbanása és kezelése alapvetően ásta alá, hogy Trump mennyire szeretne szembemenni azzal, amit mostanra Epstein-osztálynak is neveznek. Az ismert, gazdag és vezető amerikaiakkal, akik többnyire érinthetetlenek a törvény számára. Azt eddig is lehetett tudni, hogy Trump is ebbe a csoportba tartozik, de azt nem, hogy mennyire közeli a kapcsolata a csoport névadójával és mennyire szeretné megvédeni azt az osztályt, amelybe ő maga is tartozik.
Büszke kíméletlenség
A bevándorlókkal szembeni fellépés hasonlóan sikertelen volt, hiszen jórészt fals elképzelések alapján született meg. Az eleve kérdés, hogy ha nincsenek bevándorlók, akkor olyan munkák szabadulnak-e fel, melyeket az amerikaiak el is akarnak végezni. Alapvetően korábban ez nem volt igaz. De az is téves feltételezés volt, hogy az országban élők mekkora része bűnöző. A Trump-kormányzat éppen azzal kampányolt, hogy rengeteg ilyen van, az országot ellepték az illegálisan belépő bűnözők.
Valójában viszont a legtöbb kutatás szerint a bevándorlók általában jobban betartják a törvényeket, mint a helyben született népesség.
Ez a feltételezés igaznak is bizonyult, amikor az amerikai kormányzat elkezdte kíméletlenül és büszkén elfogni, majd deportálni őket. Ekkor a Trump mögött álló koalíció jó része számára kiderült, hogy vagy ők is veszélyben vannak, vagy bűnözők helyett olyanokat deportálnak, akik a közösség megbecsült és szeretett tagjai. Az egész ügyet végül a minneapolisi balhé akasztotta meg, de ez nem azt jelenti, hogy nem fog csöndesebben folytatódni.
A legnagyobb pofon viszont a véget nem érő háborúkkal volt. Az USA a venezuelai intervenció sikerétől diadalittasan következő célpontot keresett. Hogy miért, azt csak pszichologizálással lehet megfejteni, de fontos motiváció lehet, hogy Trump azt szerette volna örökségként hátrahagyni, hogy három olyan rezsimet is megdönt, melyek amerikai elnökök tucatját kínozták az elmúlt hetven évben. Venezuela után így jött az Irán elleni támadás.
De Latin-Amerikáról mindig több tudása volt az Egyesült Államoknak, mint a Közel-Keletről, és sokkal jobban értette a működését is. Nem véletlen, hogy az új amerikai nemzetbiztonsági stratégiában a Latin-Amerikára vonatkozó rész sokkal kidolgozottabb, mint az elnagyolt európai vagy az alig létező ázsiai. Ráadásul ez a Trump-kormányzat legkompetensebb tagjai egyikének, Marco Rubiónak az akciója volt, miközben Irán inkább tűnik Pete Hegseth és a régi vágású neokonok projektjének.
Gazdasági háború
Arra viszont nem volt felkészülve az Egyesült Államok, hogy ilyen pofont kap. Az már Oroszország ukrajnai inváziójánál kiderült, hogy a háború most leginkább gazdasági fojtópontokról és nyomásgyakorlásról szól, de most a világ legnagyobb haderejének is egyértelművé vált, hogy Irán olcsó drónokkal olyan gazdasági fájdalmat tud okozni, amire nem számítottak.
Ráadásul ettől még drágább lett az élet az Egyesült Államokban. Az inflációt az árérzékeny és autómániás amerikaiak sokszor a benzin átlagárában mérik le, ami mostanra négy dollár fölé ugrott. Vannak államok, ahol ez öt dollár, és vannak megyék, ahol hat felett van. Történelmileg ez magas, de nem kiugró adat, főleg ahhoz képest, hogy mennyivel többet keresnek most az amerikaiak, mint a korábbi elnökök alatt. Ennek ellenére az árérzékenység maradt, ráadásul a benzinkutak politikai hirdetőtáblák is, melyek minden út szélén mutatják a rossz politikai döntések eredményét.
Trump népszerűségének visszaesése logikailag egyenes vonalon felrajzolható, de nagyrészt saját maga által elkövetett hibák következménye, melyek közül az Epstein-akták kezelése és Irán megtámadásának esetlensége okozta a legnagyobb károkat.
Ennek a hatása már most látszik. Az elmúlt időszakban több időközi választást is tartottak, ezeken a demokraták óriási sikereket értek el, tucatnyi olyan helyen fordítottak, melyek korábban a republikánusokhoz tartoztak. Az utóbbi hetek legjelképesebb ilyen eseménye az volt, hogy annak a Palm Beach-i körzetnek a képviselője, ahová Trump lakcíme, Mar-a-Lago is tartozik, szintén demokrata lett az állami képviselőházban, holott Trump személyesen kampányolt a republikánus jelölt mellett, és korábban itt húsz százalékponttal nyertek. A republikánusok most arra készülhetnek, hogy brutális vereség jöhet a félidei választáson, amely alapvetően eddig is inkább a demokratáknak állt, mert elkötelezettebb választók tartoznak a demográfiai csoportjaikhoz, a republikánusok jó része csak az elnökválasztásra megy el szavazni.
Mi jön most?
Az általános várakozás az volt, hogy alelnöke, JD Vance következhet, ám Vance egyrészt nem rendelkezik Trumphoz mérhető karizmával, másrészt ő tényleg arra tette fel a politikai karrierjét, hogy ellenezze az olyan háborúkat, mint amilyet a saját elnöke Irán ellen indított.
Az amerikai jobboldal nagygyűlése, a CPAC nemcsak Budapesten volt, hanem Texasban is. Ezen hagyományosan van egy szavazás arról, hogy kit támogat a republikánusok jobbszéle az elnökségért folyó versenyben. Ebben JD Vance nyert, de csak éppen. 53 százalékot szerzett, miközben tavaly ugyanez még 61 százalék volt. Az ezres minta nem nagy, de mégis számít, hogy mit gondol a párt Trumphoz legközelebb álló része. Főleg úgy, hogy Rubio tavaly csak három százalékot kapott, az idén viszont harmincötöt.
The post Donald Trump kibillent first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
