Az olasz futballapokalipszis következő lovasa is megérkezett. Azon lehet vitatkozni, hogy ki vagy mi a fő felelős, de rögzítsük a tényt: a négyszeres világbajnok squadra azzurra 2018 és 2022 után 2026-ban is lemarad a világbajnokságról, mivel tizenegyesrúgásokkal elveszítette a Bosznia-Hercegovina elleni pótselejtezőt.
2017-ben hazai pályán, Svédország ellen, 2022-ben szintén otthon, Észak-Macedónia ellen buktak el az olaszok, most legalább annyi mentségük van, hogy idegenben és a mérkőzés döntő részében emberhátrányban küzdöttek.
A szövetségi kapitány Gennaro Gattusóból biztosan bűnbak lesz – a meccs után a könnyeivel küszködve elnézést kért a szurkolóktól, de dicsérte csapata hozzáállását –, ám aligha lenne sportszerű elverni a port rajta.
A valódi szívember Gattuso mérlege egyáltalán nem rossz a válogatott élén, viszont a sikertelen vb-kvalifikáció ráég majd bélyegként, és tovább rontja egyébként sem makulátlan edzői reputációját. Rá is igaz: mint minden szövetségi kapitány, azzal főz, amije van, és az olasz labdarúgás alapanyagtára nem mérhető a korábbiakhoz. És persze Gattuso sem egy Marcello Lippi vagy Arrigo Sacchi.
Ki férne be ebből a csapatból a 2006-osba?
Szinte sportszerűtlennek érzi az ember, hogy visszamutogasson a húsz éve világbajnokságot nyerő csapatra, de hát az tele volt klasszis játékossal – Gianluigi Buffon, Fabio Cannavaro, Alessandro Nesta, Daniele De Rossi, Andrea Pirlo, Gennaro Gattuso, Alessandro Del Piero, Francesco Totti, Filippo Inzaghi mind a világ legjobbjai között voltak posztjukon és szerepkörükben –, a mostaniban pedig talán csak Gianluigi Donnarumma az, aki ebbe a státusba sorolható. A jelenlegi keret jó része valószínűleg nem tudott volna bekerülni a 2006-os vb-re kivitt huszonhármak közé. Régen még a nosztalgia is jobb volt, de az olasz válogatott biztosan.
Ha egy olasz gyerek a 2006-os vb-döntőt követő ünneplésben fogant, akkor 2007-es születésűként még nem láthatta világbajnokságon kieséses szakaszban a válogatottat. Olaszország lett az első világbajnok a labdarúgás történetében, mely egymás után háromszor bukott el selejtezősorozaton.
„Mindenki takarodjon!” – tulajdonképpen így lehetne összefoglalni az olasz szurkolók reakcióit. Egyelőre senki sem tette meg, a szövetség elnökeként közutálatnak örvendő Gabriele Gravina arra célzott, hogy ez még nem a döntések ideje. A válogatott csapatkoordinátor Gianluigi Buffon és a szakvezető Gattuso úgy tűnik, júniusig marad. És marad a letargia is, amelynek megalapozott az olasz klubok pocsék BL-szereplése.
Már nincs sokkhatás sem
„A harmadik apokalipszis rettenetes, mert kettőt már átéltünk. Most már nincs sokkhatás sem, nem érezzük azt, hogy egy váratlan katasztrófa sújtott le ránk. Normalizálódott a kudarc.
Egymás után harmadszor maradunk le a világbajnokságról. Majd 2030-ban, tizenhat évvel a legutóbbi szereplésünk után visszatérünk erre. Először fordul elő az, hogy gyerekek nőnek fel úgy, hogy nem láthatták az olasz válogatottat világbajnokságon” – írta a La Gazzetta dello Sportban megjelent jegyzetében Luigi Garlando.
Talán ebben van az olasz futballra leselkedő legnagyobb veszély. A kudarc normalizálódásában. Az olasz válogatott története ugyanis sikersztori: tizennyolc vb-szereplésből négy győzelem, nyolc torna, amelyen legalább az elődöntőig eljutott a squadra azzurra. Tizenegy Eb-szereplés, két győzelem, két második hely. A 2010-es évek végéig ugyan voltak botlások, kínos kudarcok és kvalifikációs bukások, de mindegyik csak ideiglenes visszaesést jelentett, a válogatott pár éven belül ismét ott volt a legjobbak között. Az egyetlen hosszú, tényleg rossz széria a supergai légikatasztrófa (1949, ekkor zuhan le a Grande Torino repülőgépe) és a hazai pályán megnyert 1968-as Eb között volt, de az olasz klubfoci sikerei kárpótlást nyújtottak a válogatott gyengélkedéséért. De még ekkor is – leszámítva az 1958-as világbajnokság elszalasztását – az olaszok rendszeresen kijutottak a legnagyobb seregszemlére.
A mostani kudarcsorozat tapadós. Elszívja a hitet, valósággal odaragad az azúrkék mezhez, ólomsúlyúvá nehezíti azt. A dicső futballtörténelem és az elvárások súlya már eleve jókora nyomást helyez a játékosokra. Az Észak-Írország elleni pótselejtező első félidejében úgy tűnt, az olaszok rettegnek a hibáktól. Minden passzukon, minden megmozdulásukon érződött a rendkívüli teher. Nem ronthatják el. Nem sülhetnek fel. Egymás után harmadszor már nem lehetnek ilyen bénák.
Dehogynem lehetnek.
Boszniában már nem a félelemmel volt gond, hanem a minőséggel. Lehetne mutogatni a játékvezetőre (de ahogy a Gazzetta írja, az olasz csapat lényegesen több hibát követett el, mint Clément Turpin), a felesleges piros lapot begyűjtő Alessandro Bastonira, a szép gólja után a második félidőben ziccert rontó Moise Keanre, a tizenegyest hibázókra, sőt, még a lebonyolítási rendszerre is (Olaszország 7–1–2-es selejtezős összmérleggel kiesik, a csoportjában nyeretlenül végző, ám a Nemzetek Ligája-kiskapun belépő, és két pótselejtezőjét megnyerő Svédország kijut), de hát a bosnyák nemzeti csapat egyszerűen jobb volt és megérdemelten jutott tovább. Ez pedig olasz szempontból elkeserítő.
Az olasz vb-apokalipszis lovasai
1. Észak-Írország–Olaszország 2–1 (1958. január 15.). Az első selejtezős bukás, az olasz válogatott soraiban két honosított uruguayi vb-hőssel – Schiaffino, Ghiggia! –alulmarad Belfastban, ezzel nem jut ki a világbajnokságra. A meccs érdekessége, hogy a játékvezető Zsolt István „mellékállásban” le is tudósította azt a Népsportnak.
2. Olaszország–Svédország 0–0 (2017. november 10.). A San Siróban hetvenezren várják, hogy az olasz csapat megfordítsa a Svédországban összeszedett egygólos hátrányt. A kispadon teljesen elveszettnek tűnő szövetségi kapitány, Gian Piero Ventura nem tud érdemben belenyúlni a meccsbe, a svédek kihúzzák iksszel, és ők utazhatnak az oroszországi vb-re.
3. Olaszország–Észak-Macedónia 0–1 (2022. március 24.). Lehet, hogy a másik ágról érkező Portugália már túl nagy falat lett volna, de a squadra azzurra addig sem jut el, hogy ellenük játsszon a kijutásért: Trajkovski 92. percben szerzett gólja elcsendesíti a palermói stadiont, a katari álom szertefoszlik.
4. Bosznia-Hercegovina–Olaszország 1–1, 11-esekkel 4–1 (2026. március 31.). Az olaszok vezetnek, de Bastoni meggondolatlan szerelési kísérlete és piros lapja döntő befolyással van a meccsre. A bosnyákok visszakapaszkodnak, a tizenegyespárbajban pedig beteljesedik az olasz összeomlás.
Felkerült a szokásos lemez: most aztán tényleg reform kell
„Az egész olasz labdarúgásnak mea culpáznia kell, mert a legutóbbi húsz év eredményei – az Eb-elsőség elszigetelt, kiugró sikerét leszámítva – egyértelműen mutatják a helyzetet. Gattuso szívét-lelkét beletette a munkába az elmúlt hónapokban, szerintem ilyen rövid idő alatt jó munkát végzett, de sajnos ez sem volt elég. Nem tisztem megmondani, hogy maradjon-e, de úgy vélem, azok közé tartozik, akik a legkevésbé felelősek ezért a kudarcét” – búslakodott Franco Baresi, a nyolcvanas-kilencvenes évek védőfejedelme.
„Mindenki számára egyértelmű, hogy az olasz labdarúgást újjá kell építeni, és a számonkérésnek a labdarúgó-szövetség vezetőségénél kell megkezdődnie” – dörgött Andrea Abodi olasz sportminiszter. A kudarc másnapja mindenhol az elkeseredés, harag és nagy megmondások napja: exfutballisták, edzők, vezetők, politikusok, közéleti személyiségek és celebek ontják a posztokat és nyilatkoznak lelkesen. Mindenki elmondja, hogy most aztán tényleg reform kell.
Persze ezt már hallottuk a 2018-as és a 2022-es kudarc után is. Láttunk elhalt reformterveket (Roberto Baggio 2011-ben benyújtott, 900 oldalas elemzését és akciótervét fiókban hagyták) és részben megvalósultakat is.
„Az olaszok megpróbálták már megreformálni a futballjukat akkor is, amikor 2010-ben, illetve 2014-ben kiestek a vb csoportkörében. Arrigo Sacchitól várták, hogy kinevelje az új edzőgenerációt. Áttervezték a korosztályos versenyeztetést. Állami beavatkozással elindítottak változásokat annak érdekében, hogy megkönnyítsék az átmenetet az utánpótlásfutball és a felnőttlabdarúgás között. A változtatásoknak vannak eredményei.
Az olasz U17-esek 2013-ban, 2018-ban és 2019-ben Eb-döntősök voltak, 2024-ben pedig megnyerték a tornát. Az U19-esek 2016-ban és 2018-ban Eb-ezüstérmesek voltak, 2023-ban kontinensbajnokok lettek. Szóval nem megy minden rosszul az olasz futballban.
(…) Ennek ellenére a nemzeti csapat vb-selejtezőkön bemutatott mélyrepülése beárnyékol mindent, beleértve a 2021-es Eb-diadalt” – mutatott rá az olasz futballal foglalkozó szakíró, James Horncastle a The Athleticben.
A calciót nehéz megváltoztatni
Ugyanő a válogatott szünetben a Comóról és edzőjéről, Cesc Fabregasról írva megjegyezte: a külföldisége miatt kritizált, remekül szereplő klub sikere egyszersmind arra is rámutat, a calciót milyen nehéz megváltoztatni. Akár úgy is mondhatjuk: az olaszokat csak a legvégső esetben játszató, dúsgazdag Como sikere maga is válságjelenség.
„Fabregas tükröt tart az olasz futballnak, vezetőknek és szakértőknek; azok pedig nem szeretik a képet, amit abban látnak. Az aggodalma ahhoz hasonló felhívás, amelyet már sokan megfogalmaztak az utóbbi években: valamit tenni kell. Ha nem fogadják meg az intelmeit, akkor mossa kezeit. Nem rajta múlik, hanem az olasz labdarúgás rendszerén, mely képtelen magát megreformálni.”
A 2017-es, Svédország elleni kiesés borzasztó sokként érte az olasz drukkereket. 2026-ra eljutottunk oda, hogy a kiesésre adott reakció sokkal inkább a lemondó legyintés, mint a hitetlenkedés. Nincs is miért hitetlenkedni. Bár az olaszok játékosanyaga – még hanyatlásukban is – jobb, mint a bosnyákoké (ahogy jobb volt, mint a svédeké, és jobb volt, mint az északmacedónoké), ebből a pályán nem sokat lehetett érzékelni. Ha ez a legjobb, amit az olasz futball ki tud termelni, akkor ott súlyos problémák vannak – nem kizárólag a válogatottat érintők, hanem rendszerszintűek.
“Calcio Iz Ded”
Don’t forget to check the full video — click here
https://t.co/DjIBdqwGJX pic.twitter.com/WYzcBkRYH1
— The Italian Football Podcast (@ItaFootPod) March 31, 2026
A calcio – felfokozott törzsiségével, tradícióival, furcsaságaival – továbbra is sok rajongót vonz, de csillogása már rég megkopott, problémái pedig klub- és válogatott szintre is kivetülnek. Láttunk már jó példákat mély válságból kilábaló futballhatalmakra (lásd Németországot), de rejtély, hogy az olaszok képesek lesznek-e arra a szembenézésre, amit a német labdarúgás megtett. Mert ki lehet rúgni mindenkit – elnököt, csapatkoordinátort, kapitányt –, el lehet zavarni játékosokat, de ez nem változtat azon az érzésen, hogy az olasz válogatott újabb súlyos kudarca inkább logikus végkifejlet volt, mint váratlan, drámai bukás.
És talán ez a legrosszabb hír az olasz csapat kedvelőinek.
The post Drámai bukás helyett logikus végkifejlet volt az olasz válogatott újabb pofára esése first appeared on 24.hu.
Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu
