Ez a kis tintásüveg minden ember asztalán ott van, nekem pedig kimoshatatlan foltot hagyott minden ruhámon. Makacs foltok ezek. A legnagyobb lyukak a családom szövetét kezdik ki. Ezzel a könyvvel a hasonlóképpen szitává lyukasztott családok hétköznapjait szeretném bemutatni

– írja a Tintaló című könyve előszavában Jásdi Juli. A kötet egy személyes történeten alapuló látlelet az alkoholizmusról, lapjain pedig nem mély vallomások, hanem groteszk humorral tűzdelt – olyan, egyszerre nevettető és elborzasztó kommentárokkal ellátott, mint az „otthon, félédes otthon” vagy a „jókedvvel, mértékkel” – illusztrációk láthatók. Sírva vigad a magyar, ugyebár.

A szerző 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a Tintaló könyvtervével pedig a Budapesti Illusztrációs Fesztivál Silent Book kategóriájának első helyét nyerte el. Sőt, idén a The New York Times Portfolio Review válogatásába is bekerült.

A Tintaló mögött közel hét év munkája és egy családi történet húzódik. Juli édesapja egy elismert, díjazott építész volt, ám – ahogy a lánya fogalmaz – periodikus ivóként egyre hosszabbra nyúltak rossz időszakai. Négy éve hunyt el. A könyv így egyfajta lezárás – ugyanakkor a szerzője számára rengeteg új irány kezdőpontja is.

A kezdetekhez menjünk vissza néhány évet az időben.

A történet 2018-ban kezdődött, nem könyvként, hanem kis rajzokként.

Visszagondolva elég vicces, hogy igazából csak kis firkák voltak a füzetemben, amik nem készültek diplomamunkának, nem gondoltam, hogy nekem ezekkel dolgom lenne. Aztán végül úgy alakult, hogy a rajzokból sokkal több lett

– meséli. Meggyőzték mások – és kicsit ő is saját magát, vallja be. Ráadásul közben valamelyest párhuzamosan alakult az élete és a családja élete is azzal, amit szívesen csinál grafikusként: rájött, hogy voltaképpen jó érzés megrajzolnia, mi történik épp a családjában. Aztán el kellett kezdeni dolgoznia a diplomamunkáján, és úgy döntött, akkor ebbe az irányba indul el.

Nem lehetne inkább pozitívan?

Csakhogy nem volt épp a világ legkönnyebb dolga átvinnie az ötletet az egyetemen. „Mondtam, hogy az ivásról, az alkoholról szeretnék csinálni valamit, ők viszont nem igazán értették, mi ez a téma. Megpróbáltak meggyőzni arról, hogy mi lenne, ha »egy-két negatívum mellett én a pozitív oldalát fognám meg”. Mindezt abban az állapotban, amikor azt próbáltam megrajzolni, hogy az apukám épp milyen mélyrepülésben van.”

Mi volt a kiinduló alap? Hogy iszonyú mérges volt. Minden miatt. Megpróbálta hát rajzban kifejezni. „Majd ebben az állapotban azt mondja nekem valaki, hogy »Juli, értem, de mi lenne, ha azzal is foglalkoznál, hogy az alkohol összeköt, felold, sorolhatnánk”. Ezekben egyébként van igazság, persze, de arra nem számítottam, hogy morális vitákba torkollik az egész egyszerű szakmai konzultációk helyett.

Küzdelmes volt, de végül talált valódi segítséget. A diploma védéséig egyébként nem is tudta a többi tanár, mire készül, csak ott szembesültek a könyv létezésével. Nagyjából ugyanaz, ami beszélgetés közben az asztalunkon van – a fő különbség, hogy azóta kiegészült még egy fejezettel. Az utolsóval. Ami az elmúlt négy évet próbálja ábrázolni.

Négy éve halt meg apukám. Azóta enyhültek bennem a korábbi indulatos érzelmeim

– meséli. Ezekből egyébként a könyv most jócskán vissza is hoz. A diplomavédés után ugyan számos művészeti közegben, illetve még terápiás környezetben is megjelent – pszichológusok kezdték el keresni –, de Juli, amíg édesapja élt, nem nagyon foglalkozott vele. Hagyta, hogy a képek járják a maguk útját, de a könyvből mindössze öt példány létezett, az is a családtagjainál a fiókok mélyén.

Tavalyelőtt viszont újra előkerült. A Symposion Kiadóval kezdtek el együtt dolgozni – a munka nem két percig tartott. Elővette a könyvet a régi formájában, és újrarajzolta az egészet. Papírról papírra, rajzról rajzra. „Ez rémisztően hasonló élményeket hozott elő ahhoz, amikor eredetileg megrajzoltam őket. Egy-két képet változtattam csak meg, de önmagában a folyamat elképesztően nagy hatással volt rám.”

Lezárás és szerep

Kicsit olyan volt, mintha azzal, hogy még egyszer átmegy a vonalakon a papíron, már egy dupla réteg keletkezne. Ez valahol emlékezésként, ugyanakkor újraértelmezésként is szolgált. Kemény pár hónap volt, de pontot kellett tenni a végére, így kitűztek egy dátumot, amire aztán össze is állt az egész. Az eredeti könyv fekete volt. Az új rózsaszín lett.

A megjelenés óta pedig egészen váratlan kapuk nyíltak meg előtte – például különböző foglalkozásokra, segítő beszélgetésekre hívják. Juliban azonban kicsit ellentmondásos érzések keringenek, hiszen egyfajta misszió ez neki – nagyon szeretne másoknak is segíteni –, ugyanakkor nem akar „beleragadni abba a szerepbe, hogy ő az alkoholista szülővel felnőtt lány, aki grafikusként csinált egy könyvet.”

Pláne, ha arra gondol, hogy valójában azért csinálta az egészet, hogy lezárjon valamit.

Közben nem számoltam azzal, hogy ez sikeres lesz – márpedig, úgy tűnik, elég sikeres –, és nekem tovább kell ezzel foglalkoznom, nem az van, hogy lerakom, aztán megyek szépen az utamra. Egy komoly lelki, önismereti út lett belőle. Felülmúlja az elvárásaimat.

A lelki út nem most kezdődött – már eddig is rengeteg minden történt vele. A rajzok készítése közben ugyanis még rengeteg harag volt benne. Amikor megszületett egy-egy kép, akkor tudott kicsit ez oldódni benne. „Nagyjából az volt a dinamika, hogy mielőtt megrajzoltam valamit, apukámra haragudtam, aztán ez átformálódott arra, hogy ő ilyen állapotban van. Tehát inkább a betegségre haragudtam. De arra nagyon.”

Nem véletlenül egy bemutató középső ujj az első verzió vége. „A legvégén csak odáig jutottam, hogy ez kész van, de én dühös vagyok, mert nem tudok neki segíteni.” Ez az állapot egyébként a mai napig tart – egyik pillanatban csak éli tovább az életét, a következőben pedig a semmiből bekúszik a gondolat, hogy miért nem tudott segíteni. „Nem könnyű menet.”

Az új verzió készítésénél már távolabbról indult, de ugyanúgy vissza kellett mennie „abba a fura sötét lyukba”. Akkor már inkább a könyv utóhatásán gondolkozott: valahol nagyon tartott attól, nem fogja-e az édesapját elárulni. „Visszatérő kérdés volt, nehogy megbántsak valakit, akár az apukámat.”

Mit szólna apa?

Juli bevallja, mindig is jócskán volt benne megfelelési kényszer, a családja körében is. Ez édesapja halála után is jelen van.

Nem szeretném, hogy csalódjon.

Aggódott, hogy mások mit látnak majd bele a rajzokba, hiszen ő mindegyik képnél meg tudja mondani, melyik karakter kicsoda. Másoknak viszont ezek inkább csak egyszerű figurák, nem konkrét emberek. Ez neki is fontos visszajelzés volt: így tudja, hogy biztonságban van a családja szentsége.

A könyvvel kapcsolatban rengeteg visszajelzést kap – az olyanoktól rendre zavarba is jön, amelyek arról szólnak, hogy „iskolákban lenne helye a könyvnek.” Hogy mit szólna hozzá az édesapja?

Az eredetit fogta a kezébe, de nem is tudom, most mit csinálna. Büszke lenne arra, hogy ez megvalósult és sikeres. Neki imponálna.

Nem tudja, a rá vonatkozó rész milyen hatással lenne rá. „Ha őszinte vagyok magamhoz, akkor én nem láttam őt a jó irány felé menni. Elindulni elindult sokszor, de nem tudott rajta maradni. Soha nem képzeltem el, mi lett volna, ha tényleg véglegesen ki tud jönni belőle. Ez nem volt benne így a pakliban. Ha kijött volna, nagyon nagyra értékelné az egészet. Az ő részét is.”

Julinak rengeteget segített, hogy rájött: nincs egyedül. „Bármilyen bénán is hangzik, az az igazság, hogy tényleg ebben van a legnagyobb erő.” A visszajelzések közül nagyon fontosak neki a szakmai körökből érkező reflexiók. Megkereste például egy illusztrátor, aki arról számolt be, hogy miközben épp egy komoly, családi történeten alapuló témát dolgoz fel, mennyire fontos volt neki látni, hogy más elég bátor ahhoz, hogy erről beszéljen.

Emellett megkereste olyan dokumentumfilmes is, aki elmondta: évek óta a fiókjában van egy kész film, amit nem mer megjelentetni a családja miatt. Neki is nagyon fontos volt látni Juli bátorságát. Aki egyébként végtelenül szerencsésnek tartja magát, hiszen a családja mindenben támogatta és támogatja ma is.

Érkeztek persze visszajelzések hétköznapi emberektől is:

Voltak, akik arról meséltek, hogy megmutatták a könyvet valakinek, aki aztán elkezdett gondolkozni azon, hogy miként tudna javítani a szokásain. Ez már önmagában hátborzongató számomra. Képek, amiket forgatsz, és merőben meg tudják változtatni valakinek az életét. Elgondolkozni: szerintem ez az alapja mindennek. Ezzel már maximálisan elérte a célját a projekt.

Sokan magukra ismernek

„Miután valaki kinyitja a könyvet, a legelső dolog, amit csináljon, az legyen, hogy saját magát keresi benne. Ha valaki mással akar beszélgetni róla, fontos, hogy tudja, ő miként látja magát ebben az univerzumban. A könyvben mindegyik kép mond valamit, de lehet, hogy valakihez egyik sem fog beszélni. Az fantasztikus. Olyan emberrel még nem találkoztam.”

Ha találna egy ilyen embert, azzal nagyon szeretne elbeszélgetni. Egyszer volt egy találkozása valakivel, aki azt mondta, ő nem tud azonosulni ezzel az egész témával. Csakhogy a társaságban valaki elkezdte pedzegetni, hogy egyébként a párja nem iszik meg egy-két doboz sört naponta? De.

Jézusom, akkor lehet, hogy mégis?

– értékelte át az illető a potenciális érintettségét az ártatlan kérdés után.

Felmerül a kérdés, Julinak egyébként hogyan néz ki az alkoholhoz fűződő viszonya. Sok időt tölt azzal, hogy vizsgálja magát, mi a szerepe és mi nem. Amikor elkezdte tervezni a könyvet a kiadóval, tudatosan nem ment sehova, bezárkózott a szobájába, nem ivott, nem csinált semmit. Ez egy ösztönös, zsigeri reakció volt a részéről, ami arról szólt, hogy szeretett volna mindent alárendelni ennek a projektnek.

„Tényleg mindent kizártam. Mindent és mindenkit, még a családomat is. Vissza-visszaköszön az életemben, hogy nekem az a biztonságos, hogyha nálam van a kontroll, és ez csomószor megingott, amikor még ittam. Akkor még úgy voltam vele, hogy miért egy pohár valamit inna meg, ha bulizni is lehet. Aztán viszont úgy éreztem, nekem nincs szükségem többet arra, hogy elveszítsem a kontrollt. Elég volt gimiben.”

Az utolsó másfél-két évben szinte egyáltalán nem ivott – néhány hete egyébként épp megivott egy pohár sört, nagyjából öt hónap után. „Úgy voltam vele, hogy, mi baj lehet, kipróbálom, mi lesz, attól még nem fogok belehalni. És nem is történt semmi. Ment tovább az élet, épp úgy, ahogy előtte.” Ettől még úgy érzi, továbbra sincs rá szüksége, csak nem szeretne a kontrollal sem túlzásba esni. „A szenvedélybeteg szülők gyerekeinél egyébként jellemző, hogy valaki kontrollmániássá válik, mert az a biztonságos számára, ha minden az ő kezében van.”

Könyvnek indult, kapaszkodó lett belőle

A könyv készítése során rengeteget változott. Sokkal magabiztosabb lett, kényelmessé vált számára, hogy megnyilvánuljon erről a témáról. Régen nem ment ez ilyen jól, pszichológushoz is járt, annyira nem tudott szerepelni – annyira, hogy féltek, nem fog tudni leérettségizni.

Szívesen elküldeném most egy-egy pillanatom a volt tanáraimnak, hogy lássák. Illetve az is sokat adott, hogy van valami, amit befejeztem. Ez nem igazán volt mindig jellemző rám. Talán kicsit belenőttem a bőrömbe.

Az évek során sokat változott az is, ahogy az alkoholizmusról gondolkodik – számos szakembert ismert meg, illetve az ezzel kapcsolatos szakirodalmat is, így kicsit tágult az az általa beszűkültnek tartott látásmód, amivel korábban rendelkezett. „Ami igazából annak volt köszönhető, hogy én csak a saját és a családom tapasztalataiból tudtam felépíteni a képet erről az egészről. Nem áll távol egyébként attól, amiről a szakirodalom is szól: ez egy játszma, amiben mindenki egy bábu, és nagyon nehéz átírni a dinamikát, amely mozgatja őket.”

Viszont továbbra is azt gondolja, hogy egy függő személyen nem lehet segíteni egészen addig, amíg ő nem akar magán változtatni. Azt tapasztalta, hogy egy embernek magától kell eljutnia ide. Ám reményekből rengeteget kapott az utóbbi időben, megismert sokakat, akiknek az az életük, hogy másoknak segítsenek, így ő is optimistábbá vált. És nagyon örülne, ha ezeket az embereket korábban megismerte volna, hiszen, akkor kaphatott volna ő is egy kapaszkodót, amivel gyerekként nem rendelkezett.

A könyv által viszont sokak már kaphatnak kapaszkodót, hiszen, ha bárki úgy érzi, segítségre lenne szüksége, Budapesten és vidéki városokban is elérhető segítő helyek, illetve telefonos segélyvonalak elérhetőségeit is megtalálja benne. Márpedig, ahogy Hoffmann Kata utószavából is kiderül, érintettek vannak bőven: „Magyarország világelső a problémás alkoholhasználatban”. Több mint 2 millió, 16 éven felüli ember él egy kevesebb mint 10 millió lakosú országban, akik nem tudják megfelelően kontrollálni az alkoholhasználatukat.

Juli megmutat egy rajzot a könyvben, amit újrarajzolt. Édesapja látható rajta, az asztalon fekve alszik, miközben a kislánya a fejét vakarva próbálja megérteni, amit lát. A rajz első változatán még csak édesapja rajzeszközei szerepeltek, ám úgy érezte, hogy így nem elég érzékletes, úgyhogy megrajzolta az egész képet. „Így már konkrétan apukámat ábrázolja, meg engem, az értetlen kis Julit, aki sokszor látta, mondjuk úgy, pihengetős, elalvós állapotban őt az asztal felett.”

Apukám nagyon sokat dolgozott, tényleg rengeteget. És hát csomószor úgy, hogy ivott is közben. Ez a kettő együtt nem volt túl jó ötlet. Ez egy nagyon konkrét kép nekem, úgyhogy muszáj volt jobban megrajzolnom. Amikor pedig megszületett a kép, kicsit összeszorult a szívem. Látom magam előtt ezt a képet.

Az általa írt előszóhoz lapozva elárulja: egyébként írni is nagyon szeret, habár nem csinálja túl sokszor. „Eddig három alkalomra kellett írnom az életemben. Nagymamám temetésére, apukám temetésére és ide. Mindegyiket nagyon könnyű volt megírni. Itt voltak a fejemben, nem volt nehéz elmesélni.”

Édesapja halálának feldolgozása folyamatban van – ahogy Juli mondja: úton van. „Néha zavarba ejtően távolinak érzem a problémás részét a kapcsolatunknak. Az viszont biztos, hogy a könyv nélkül sokkal hátrébb lennék. Vannak azért nehéz pillanatok. Aztán mindig meggyőzöm magam, hogy, sajnos, ez úgy alakult, ahogy alakulnia kellett. De apukám 73 éves volt. Úgyhogy relatíve sokáig, relatíve egészségesen élt. Hát, így.”

The post „Négy éve halt meg apukám. Azóta enyhültek bennem a korábbi indulatos érzelmeim” – Jásdi Juli rajzokkal mutatja be a szitává lyukasztott családok hétköznapjait first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu