Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával

– mondta Orbán Viktor politikai pályája legfontosabb beszédében Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, a rendszerváltás szimbolikus eseményén, 1989. június 16-án a Hősök terén.

Megrendítő ma újraolvasni a Fidesz-mítosz e szakrális szövegét, mert önmagában is képes megmutatni, miért biztos, hogy április 12-én búcsúzunk egy Orbán-korszaktól. Ezzel nem azt állítom, hogy biztosan nem tudja az immár minden demokratikus normát tagadó módszerekkel dolgozó kormánypárt a közhatalmat megtartani a vasárnapi választáson, hiszen esélye lehet a mandátumok többségének megszerzésére. Esetleges koalíciós kormányzásra pláne, tehát nem arról írok, hogy a Fidesz kezében marad-e a hatalom gyakorlásának lehetősége.

Azt állítom: legmélyebb ambícióját, az új kulturális korszak létrehozásáról szóló vágyát, azaz a magyarok magyarokról szóló gondolkodásának, képzeletének, nemzedékek erkölcseinek, értékeinek, hagyományainak, hiedelmeinek, hőseinek együttes és radikális, hosszú időre szóló átalakítását nem sikerül elvégeznie. Szűkebb, politikai értelemben sok „kulturális” célját elérte: eltolta a társadalmi konszenzusokat, nem kérdés, hogy a következő kormányok „szuverenisták” lesznek, a magyar társadalom „védettebb” lesz például migráció tekintetében, ért el meghatározó nyelvpolitikai „sikereket” (migráns/menekült), alakított át magatartásmintákat, és így tovább. Ám ezzel együtt nem sikerült létrehoznia azt a kulturális teret, amelyben, ha diszfunkcionalitásként olykor egy-egy ciklusban más kormányoz is, mindvégig a Fidesz-mítosz határozza meg a legszélesebb kulturális értelemben a magyarok magyarvilágát. Annak ellenére nem sikerült, hogy nekem sokszor tűnt úgy ebben a tizenhat évben, hogy egyébként rendesen elvégzett politikai ideológiai-intellektuális, a politikai cselekvésnek elbeszélési keretet, értékmagyarázatot kínáló alapozó munkájuknak is köszönhetően sikerrel járnak, kiteljesítik e maguk által meghatározott történelmi küldetést.

Egy újságba írt szövegben nyilvánvalóan nincs tér a kulturális és a politikai szcéna, az elmúlt tizenhat év részletgazdag áttekintésére, a mondatok egymásra építésének szűk célja éppen csak egy elnagyolt válasz megfogalmazása arra a feszítő kérdésre:

miért lett mégis vége ennek az Orbán-korszaknak?

Ez egy olyan – az Orbán-korszak gazdasági, kulturális és politikai összetettségéhez képest – villámutazás, amely a tiktoknyi kampány, a félelem– (Fidesz) és hősipar (Tisza) tombolása idején kísérletet tesz arra, hogy elragadja egynéhány olvasó politikai képzeletét. Kísérletet tesz arra, hogy elbeszélje, miként teremtett alapot a Fidesz-mítosz alapját jelentő horgonyok fölszedése ahhoz a sodródáshoz, amely végül felszámolta annak az esélyét, hogy Orbánék tartósan alakítsák a magyarok világról szóló gondolkodását. Megtörte annak az esélyét, hogy a Fidesz mítosza legyen tartósan a politikai berendezkedés kulturális kerete.

Hogy hozzáférhetőbbé tegyem a startot, veszek újra egy idézetet Orbán legendás beszédéből. Méghozzá ezt:

Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz, vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.

Noha mutatunk majd egy utat, ám ez a mondat már segít megérteni, miért ér véget egy Orbán-korszak, ha harminchét évvel később Jaber és VV Béci rapperek-előadóművészek jelennek meg a Fidesz-kampány frontvonalában.

Ez a kimenetel ugyanis világosan üzeni: a Fidesz azt a magyar jövőt, amiről Orbán beszélt, visszafektette ugyanabba a koporsóba.

Hogy miként jutott el eddig az aktusig, abból mutatunk részleteket, kezdjük tehát azzal, hogy ez a ciklus a kegyelmi üggyel vagy éppen Orbán Balázs 1956 emlékezetét alázó megfejtésével hogyan juttatta a pártot a politikai senkiföldjére, ahol kormányozni még lehet, ám a magyarok képzeletét mozgatni már lehetetlen.

Kegyelmi ügy, 1956, Simion, Mészáros Lőrinc: a fölszedett horgonyok világa

Orbán Viktor és a Fidesz 2010-es hatalomátvétele után csupa olyan népszavazást rendezett, amely az identitásunkról szólt. Az életünk meghatározó kérdésére kínáltak választ: mégpedig arra, kik vagyunk. 2016-ban a migráció, 2022-ben a gyermekvédelem ügyében igyekeztek közvetlen demokratikus legitimációt rendelni amellé a politikai cselekvésben érvényesíthető elképzelésük mellé, hogy hogyan és kivel szeretnénk élni.

A Fidesz-mítosz alapja ugyanis évtizedeken át egy e kérdésre adott válasz volt. Egy alapvetés, amelyet a közösség minden tagja magáénak tudhatott, és a fő pillérei nagyjából meg is jelentek már Orbán idézett, 1989-es beszédében is. Ott van 1956 heroizmusa és kérlelhetetlen tisztessége, az antikommunizmus és az orosz birodalommal szembeni fölállás: ez később a Fidesz szabadságról és szuverenitásról szóló elbeszélésének az alapja lett. Ott van a polgári demokrácia mint cél: ehhez kapcsolódik később a polgári Magyarország ideája. Ezt egészítette ki a család mint a nemzet megmaradásnak záloga, továbbá a „Haza minden előtt!” morális vállalás, aminek egyik sarokpontja a határon túli magyarokért érzett felelősség.

Ezek volt tehát az úgynevezett horgonyok, amelyek korlátozták ugyan a Fidesz politikai mozgásterét, ám garantálták az értékalapját. A metaforával azt akarom leírni, hogyha voltak lehetséges alternatívák a politikai cselekvés idején, akkor csakis olyanok maradhattak az asztalon, amelyek legalább távolról megfeleltethetők voltak annak az értékalapnak, amelyhez a Fidesz történetét, ha vékony szállal is, de kötötték.

Biztos vagyok abban, hogy ez alulértékelt, ám szükséges feltétele volt a Fidesz-sztorinak:

ha a fideszes közösség találkozott is vállalhatatlan döntésekkel, túlzásnak találta a korrupció mértékét, végül csupán részletnek, mínuszos hírnek látta az ügyeket, mivel a nagy elbeszélés kerete szilárd volt. Mindannyian tudták, kik ők. Márpedig az identitásalapon kötődő szavazók számának magasan tartása kulcskérdés, hiszen ők a leghűségesebb támaszai a pártoknak.

Ám ez az értékalap nem csupán a választók megtartásának szempontjából volt kivételesen fontos, hanem azért is, mert ez adott keretet Orbán Viktor politikai útjának. Az ő politikai karakteréből, képzeletéből, a hatalomhoz való viszonyából, radikalizmusából ugyanis a határok feszegetése, tologatása következik. Egész karrierje az új utak keresésére, a konszenzusok, a normák törésére és újjáalakítására épült, s a horgonyok voltak azok, amelyek nem engedték, hogy látótávolságon kívülre sodródjon az alapoktól, azaz – legalábbis Fidesz-szemszögből – megtartották a politika erkölcsi és értékalapját.

Azután a 2022–2026-os ciklusra világossá vált: meglehet, észrevétlenül, mindig csak kicsiket húzva rajta, de

fölszedték a horgonyokat.

Ebből következett a sodródás. Már nem volt többé meg az erkölcsi alap, amely meghatározta volna a lehetséges politikai döntéseket.

A Fidesz-történelem legsúlyosabb esete, ugye, Novák Katalin nevéhez köthető: a korábbi köztársasági elnök kegyelmet adott egy pedofilügyben elítélt embernek. Ezzel örökre elbeszélhetetlenné tette a párt számára a gyermekvédelem ügyét, egyúttal súlyos csapást mért a családra mint Fidesz-szimbólumra is.

Aztán kevesebb mint két éve Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója egy mandineres podcastban azt mondta:

Pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de, ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ’56-ban az lett, ami lett.

Újra csak szeretnék emlékeztetni arra, hogy Orbán a Fidesz-mitológia alapszövegébe azt írta: az állampárt ’56-ban elvette a fiatalok jövőjét. Erre legközelebbi munkatársainak egyike úgy konkludál, hogy nem álltunk volna ellent az orosz birodalomnak, ahogyan a magyar hazafiak tették 1956-ban, és az ukrán hazafiak tették immár négy éve.

Újabb néhány hónappal később Orbán Viktor a román elnökválasztás előtt az elhíresült tihanyi beszédében kiállt a magyargyűlölő jelölt, George Simion mellett, aki ráadásul később vereséget szenvedett a liberális bukaresti polgármesterrel szemben. Robert Fico szlovák kormánya nem sokkal később elfogadta a törvényjavaslatot, amely börtönbüntetéssel fenyegeti a Benes-dekrétumok tagadását, az Orbán-kormány pedig ebben az esetben néma maradt. Amíg voltak horgonyok, elképzelhető volt bármelyik ezek közül? Bármelyik fideszes választó el tudta gondolni Simion támogatását? Bárki el tudta képzelni, hogy nem teszik rendbe legalább a szlovák nagykövetet egy ilyen döntés után? Komolyan felvetődhetett, hogy akárha pragmatizmusból, odasodródnak Simion mellé?

Nem csupán ez rombolja azonban a Fidesz hazapárti alapállítását: a párt évtizedek óta beszél a magyarok nevében, s a nemzeti érdek szinte kizárólagos képviselőjének tünteti fel magát. Mármost, ezt a sztorit már sok korrupciós eset karikírozta (elég csak a Rogán-féle, már szinte elfeledett, konstrukciójában szükségszerűen hazaáruló konstrukciót kódoló letelepedésikötvény-bizniszre gondolni), ám egyik sem olyan megfilmesíthető módon tette, mint a Matolcsy-klán botránya: a nemzeti bank egykori elnökéhez és annak fiához kötődő körön sok száz milliárd forint közpénzt érdemes keresni. Miközben a retorika középpontjában a haza érdeke állt, most azt látni, hogy a rendszer emblematikus családja a lehetséges hatalomváltás előtt már Dubajban keres menedéket, ahol a világ tolvajelitjének egy részével mulatozhat.

Ha ez nem lenne elég, a mítosz orosz birodalommal kapcsolatos alapjai is a semmibe vesztek. Persze ez nem friss történet, Orbán sokat dolgozott a magyar társadalom újrahangolásán, ért is el váratlan sikereket, amennyiben a magyarok újra megengedőbbek lettek a forradalom vérbe tipróival, a kommunista diktatúra fönntartóival szemben. Ám 2026-ban ebben az ügyben is fölfoghatatlan fordulat történt. Eddig is úgy tekintett az EU meghatározó része a magyar kormányra, mint az orosz birodalom unióba kihelyezett tagozatára, ám alighanem ezeket az elképzeléseket is felülmúlja Szijjártó Péter tevékenysége. A magyar külügyminisztert lehallgatták, s beszélgetéseiből kiderül, volt arra is példa, hogy megkérdezte az oroszokat, hogyan érveljen azzal, hogy magyar érdek az, amit az oroszok kérnek.

Íme tehát újra egy emlékeztető a ’89-es Orbán-beszédből:

Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik (…) képesek voltak leszámolni az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.

Így fogytak tehát a horgonyok. Amelyek közül a legfontosabb talán egy hosszabb történet, amelyet alapvetően polgári Magyarországnak neveztek. Ez talán a legkomplexebb része a Fidesz-útnak, mert alighanem ez az identitásrész volt, amely megüzent egy kultúrát, egy stílust, egy élethez való hozzáállást.

Ők most úgy mondják, testtartás, ám egykor alighanem szívtartás is volt.

Ennek elvesztése azonban a legkevésbé konkrét politikai érdekhez rendelhető, sokkal inkább egyenes következménye Orbán hatalmi/politikai fejlődésének, a politikai modell alakításának. A következő részben kilyukadunk még ide, itt most annyit jegyzünk meg, hogy a polgári Magyarország üzenetéből odáig sikerült futni, hogy a Fideszt a korrupció emblematikus képviselői között emlegetik világszerte, Mészáros Lőrincből a világ leggazdagabb embereinek egyikét varázsolták, értelmiségi/művészelitjüket pedig immár Jaber, az adócsalás miatt elítélt Hajdú Péter, Tóth Gabi vagy éppen Dopeman alkotják.

Mindezt azért vettük végig, mert – ismétlem – a Fidesz-mítosz alapja, a sok évtizedes sztori lényege a válasz arra a kérdésre: kik vagyunk?

Természetesen könyvek sora keresi majd a választ a következő évtizedekben, hogy mikor, hova, miért fordult Orbán. Sokan lesznek, akik a hiúságban, a hübriszben találnak majd erre magyarázatot. Ami egyébként szerintem szükséges, de nem elégséges válasz a miértre. Az biztos, hogy Orbán túlnyerte magát idehaza, sikerült úgy alakítania a politikai rendszert, hogy sokáig semmilyen érdemi, leginkább intellektuális kihívással nem kellett küzdenie, így azt gondolta, képes a világot is meghódítani. Csak azért nem ragadunk le ennél a tévedésénél, mert ez nem vezetett volna önmagában a rendszer teljes meghasonulásához. Ami viszont kódolva volt, ahogyan minden ilyen autoriter irányba mozduló szisztéma esetében kódolva van.

Nem a szereplők, hanem a lojalitás istene szedte fel a horgonyokat

Ha a horgonyok fölhúzásáról beszéltünk, mindenki biztos lehet abban, hogy nem az történt: ültek az asztal körül a Fidesz korifeusai, s úgy döntöttek, felszedik a horgonyokat. Minden egyes eset egyszerű költség/haszon elemzés terméke volt, amelynek időtávja a pillanatra volt optimalizálva.

A politikai gondolkodás alapja azonban megérthető Orbán politikai modelljének alakulásából. A miniszterelnök gondolkodása az, amely elmozdította a magyar politikai rendszert autokratikus irányba, szűkítette a szabadságot, ám egyúttal garantálta a rendszere fenntarthatatlanságát is. (Az itt nem részletezett, de fontos tényező, hogy a hübrisz e tekintetben adott talán végzetes ütést: Orbán ugyanis Európát akarta átszabni, márpedig, ha megelégszik Magyarországgal, alighanem érkeznek az uniós pénzek, ami talán elég lehetett volna neki arra, hogy a gazdaság annyira ébren maradjon, amennyire az a sztori mesélhetőségéhez, a rendszer működtetéséhez szükséges.)

Mindenesetre Orbán politikai útjának kulcsszava a mozgástér.

A Fidesz elnöke 2002-ben úgy szenvedett vereséget a választáson, hogy megítélése szerint nagyon jól kormányzott, s a konszenzus is arra mutat, hogy a rendszerváltás utáni kormányok legjobb teljesítményeinek egyikét mutatták be. Mégis elbuktak.

Ahogyan látszik, arra jutottak, elsősorban azért, mert nem volt elég mozgásterük, hiába volt demokratikus felhatalmazásuk, ilyennel nem rendelkező láthatatlan és/vagy ellenséges struktúrák akadályozták a politikai cselekvésük érvényesítését. Ezt Orbán úgy fogalmazta meg: kormányon voltak, de nem hatalmon. Már csak azért sem, mert a gondolatformálás intézményei, például a média, szerinte a baloldal kezében voltak.

A nagy képben ez olyan észlelést jelentett, hogy a posztkommunista túlélő struktúrák részint megjelennek valahol a mélyállamban, részint nagy vagyonok koncentrálódnak ezeknél a köröknél, miközben a liberális kulturális elit uralja a gondolatformálás tereit, a nemzetközi, később globálisnak nevezett elitek pedig könyörtelenül érvényesítik erejükkel az érdekeiket. Vagyis hiába van valaki kormányon, ha kiszolgáltatott, tehát nem azt csinálja, amit akar, hanem, amit engednek neki.

Ez a politikai tapasztalás világos víziót rajzolt ki Orbán fejében. A médiát például egész életében propagandaként képzelte, mondván, aki fizet, az rendeli a zenét. Azt például nem értette sohasem, hogy a média számos intézménye szabad, független, egyszerűen nem hitt az autonóm intézmények létezésében. Ám a média csak egy eleme a sokdarabos építkezésnek, a legfontosabb lépés az erőforrások átcsoportosítása, a vagyonok uralása. Ennek politikai logikája csak annyi: ami ezen az oldalon van, az nincs a másik oldalon. S Orbán esetében minden a másik oldal, ami nem a saját, kontrollálható oldala. Ez a politika totalitása: minden erő mozog valamilyen irányba, s ha valami nem a mi irányunkba, akkor a másik felé megy.

Alighanem itt kódolja bele a rendszerébe azt a logikát, amely ellehetetleníti később a széles értelemben vett kulturális győzelmét.

Merthogy minden más normát félretett egyetlen belső norma érvényesítése érdekében:

ez pedig a lojalitás.

Ez éppen úgy elvezet az EU-pénz mentes gazdaság összeomlásához, mint a horgonyok fölszedéséhez, így a Fidesz identitástöréséhez.

A gazdaságban megszüntették az innovációt, az elszámoltathatóságot, a versenyt, mert egyetlen cél az erőforrások saját oligarchákhoz való rendelése volt. Ez oda fut, hogy a gazdaság versenyképtelensége azonnal szembeszökő lesz, amikor a külső források (EU-pénz) nem finanszírozzák tovább a rendszer fönntartását. Valójában politikai értelemben nem az a meglepő, hogy az unió abbahagyta a közösségi normák szétszedését is célzó magyar projekt finanszírozását, hanem az, hogy ilyen későn. Egyszerű a teszt: képzeljük el, hogy Orbán Viktor az Európai Bizottság elnöke, és mondjuk a lengyel vagy az észt kormány végzi a jelenlegi fideszes munkát. Ugye nem gondolja senki, hogy Orbán akár az első pályán is átengedte volna a próbálkozókat?

Háttérbeszélgetéseken a Fidesz-elit tagjai sokszor mondták nekem is, az csak kívülről tűnik, hogy az elszabadult hajóágyúk tevékenységének nincsenek következményei: a Főnök ezeket befelé rendezi. Csakhogy ez a magatartásminta egy alapvető félreértésen alapul, merthogy nincs, nem létezik titkos normaképzés.

A közösség értékrendszerét megerősítő határhúzások nem tudnak titkosak lenni, mert, ha azok, akkor nem határhúzások, és nem erősítik meg a közösség értékrendszerét.

Persze a normaképzés kifelé onnantól eleve lehetetlenné vált, miután Orbán úgy határozott, a saját családja és baráti köre az a leginkább biztonságos és kontrollálható hely a vagyonnak, így Mészáros Lőrinc és Tiborcz István a leggazdagabbak közé emelkedett.

Ez már nem csupán felejtése, hanem

antitézise a polgári Magyarország eszményének.

De akkor nem csupán annak, hanem mindannak az értékkonszenzusnak, amire a Fidesz-mitológia épült, s amely politikai használati utasítást adott a párt politikusainak a kezébe.

Vagyis nagyon is Orbán útjából következett, hogy Novák Katalin kegyelmet adott K. Endrének. Novák ugyanis annál a döntésnél már azt a működési logikát érvényesítette, amely addigra uralkodóvá, hovatovább kizárólagossá vált, azaz egyszerűen használta a kezében lévő hatalmat úgy, hogy azzal a lehető leginkább szolgálja a körülötte operáló hatalmi elitet. Ebben a konkrét esetben Balog Zoltánt.

Nem azt állítom, hogy lehetett tudni, lesz egy kegyelmi ügy, hanem azt: lehetett tudni, hogy valamiféle robbanás lehet az értékalap fölszámolásából.

A NER-történet ismeretében már-már tréfának tetszik, ám a 2010-es évek elején a Fidesz elitjéből sokszor hozakodtak elő a szingapúri példával. Vagyis a szabadságjogok bizonyos szintű korlátozása, a demokratikus elvek fölszámolása hozhat jobb teljesítményt egy politikai modelltől, hiszen ott van Szingapúr! (A tragikusan korán elhunyt Szentkirályi Balázs tíz éve írta már meg nagy cikkét arról, hogyan értették félre azt a rendszert is.) Ám a világ legsikeresebb gazdasági és politikai vállalkozásainak egyike, amelyben autokrácia szállítja a társadalomnak az elképesztő eredményeket két alapvetésen épül: a humán tőkébe fektet, és irtja a korrupciót. Azaz a szingapúri modell elméleti alapja a Fidesz-modell antitézise, hiszen itt Tiborcz és Mészáros és akkugyár van.

Azaz, amikor Novák kegyelmet adott, akkor valójában inkább kívülről volt érthetetlen a cselekedete, elvégre minden morális alapvetéssel ellentétes volt a döntés, ám a köztársasági elnököt belülről könnyebb volt megérteni. Nem véletlen, hogy a Fidesznél inkább politikai hibáról beszéltek. Ez azért van, mert Novák valójában a Fidesz működési logikáját alkalmazta, abszolutizálta, éppen csak nem ismerte fel, hogy a szokásostól eltérő természetű ügyben teszi azt, amit a Fidesz akkori normakerete diktált.

Ez a párt ugyanis akkor már régen nem a Fidesz-mítosz alapjain, hanem a lojalitásalapú hatalmi szövedékek érdeklogikája alapján operált.

Ha Novák nem adott volna kegyelmet, akkor valami más történt volna, mert már mindenképpen történnie kellett valaminek.

Nem lett kultúrájuk, mert volt hatalmuk, de nem is lett még több hatalmuk, mert nem lett kultúrájuk

Az egész politikai koncepciónak, amelynek hatalmi háttere a váltás kockázatát csökkentő autokratikus keret volt, létezett egy másik ambíciója is, ami a kultúráról szól. Vagyis az, hogy magyarok magyarokról szóló gondolkodásának, képzeletének, azaz nemzedékek erkölcseinek, értékeinek, hagyományainak, hiedelmeinek, hőseinek átalakítását elvégezze.

Ez a kettő persze nem független egymástól.

Ha ugyanis a kulturális korszakváltás sikeres, akkor a politikai hatalom tartóssá válik még akkor is, ha esetleg egy-egy ciklus erejéig más kormányoz abban a kulturális korszakban.

Feloldhatatlan paradoxonok sokasága miatt azonban immár látható, erre nem volt valós esély.

Kezdjük a rendszer kiépítéséhez szükséges logika érvényesítésétől, amely alapvető korlátja a kulturális változások sikerének. Orbán alapvető politikai tapasztalása tehát, hogy jó kormányzással is veszít, azaz nem csupán a demokratikus legitimációval támogatott politikai cselekvés határozza meg a kimenetet. Éppen ezért kezdte el a háttér átrendezését, s ennek célja az általa kockázatként azonosított tényezők csökkentése és/vagy eltüntetése volt. Ilyen a média, a posztkommunista elit, a kormánytól független, nem kontrollálható gazdasági elit, a globális hálózatok befolyása – akár a civil, akár a pénzügyi szektorban.

A kiépülő rendszer belső logikája, stabilitás iránti vágya egyszerűen

kockázattá tette a szabadságot.

A szabadság ugyanis onnan nézve kontrollon kívüliséget jelent: valamit, amit nem tudnak tervezni. Pontosan ezért irtották ki a széles értelemben vett kultúrából az autonómiát, igaz ez a kulturális produktumok széles körére, de leginkább a kontrollált médiára, amely fegyelmezetten követi a politikai logikát, azaz összes szereplőjének az a feladata, hogy a pártnak a nap végén több szavazója legyen, mint amennyi reggel volt. Miközben a médialogika néző-olvasó alapú, tehát célja a fogyasztók számának a növelése.

A valóságdizájnerek mind több hatalmat érvényesítettek a szabadsággal szemben, mind több területet vontak kontroll alá azért, hogy a fegyelem és a lojalitás alapján érvényesíthessék a hatalom megtartásához szükséges feltételek megteremtését.

Már korábban is írtam: a politikában tökéletesen működött a logika, hozta a kemény sikereket (szavazószerzés), ám a puha területeken (kultúra, média) nem sikerült az áttörés. Ez a paradoxon: éppen azért volt ilyen hatékony a kemény oldal, ami miatt kudarcba futott a puha oldal. Mert ez a logika nem képes egyszerre két területen sikeres kimenetelt garantálni. Merthogy a nyilvánosság és a szabadság korlátozása lehetetlenné teszi a korrekciót, minden politikai tapasztalat szerint jobb kormányzati teljesítményhez vezet a nyilvánosság és a vita, mert a napvilágra került információkra, érvekre reagálnia kell a hatalomnak.

Azzal, hogy a politikai hatékonyságot egy adott időkeretben abszolutizálták, értékalapját, kulturális építkezését a háttérbe szorították, felszámolták kiteljesedési lehetőségeit.

Most ugyanis azt látjuk, hogy a Fidesz lényegében megszűnt a fiatalok között és a fővárosban, brutális a hátránya a diplomások között, nincs kulturális kimenete.

Noha sokáig igyekeztek úgy mesélni a történetet, mintha mindenféle értelmiség nevetséges lenne, a polgárság csak illúzió, a Fideszben végre a melósok pártja éledt volna újjá, mintha a népi-urbánus vitában végre az igazság győzne, és így tovább, de világos: ha ez így is van, ez nem cél volt, hanem a sodródás eredménye.

A horgonyok felszedése után már nem volt más választás, máshogyan nem lehetett összetenni a választási győzelemhez szükséges szavazószámot, mint a leválással.

A Fidesz ma annál népszerűbb, minél kisebb településen, minél idősebbek, minél alacsonyabb iskolai végzettségűek között vagyunk. Ez nem honfitársaink közötti értékítélet, egyik vagy másik csoport jelentőségének csökkentése vagy növelése, hanem tény. Ahogyan az is: ez nem cél, hanem következmény.

A horgonyok felszedése utáni sodródásban már nem volt hova menni, ezért itt kötöttek ki erre a kampányra. (Kísérteties példa a Magyar Szocialista Párt története: hasonlóan szedte fel horgonyait, dobta el értékközösségének alapjait, mesélt új igazságot korábbi mítoszával szemben, s tette meg az utat az ellenkező irányba, azaz a melósok, kisemmizettek, nyugdíjasok pártjából lett a kulturális elit reprezentánsa, s e sodródás ugyanúgy a politikai senkiföldjére vezetett, ahonnan ők egyúttal a de facto megszűnésig is elsiettek.)

És azért is van vége ennek az Orbán-korszaknak, mert a politikai racionalitás is azt diktálja: itt, ezen a választói alapon nem lehet maradni. Azaz, ha valamiként nyernének még négyévnyi bizalmat, akkor is elsődleges feladatuk az lenne, hogy kitörjenek innen: legalább a városokban fölfelé elkezdjenek építkezni, ahogyan a nemzedékekben lefelé is.

Ez azonban azért tűnik most lehetetlennek, mert a politikai modell közben kifutott, hiszen, mint mondtuk, a lojalitásra, azaz a normákkal, a teljesítménnyel szemben épült. Nem maradt tartalékja, mert ennyi idő alatt felfalta azt.

Hiszen így a teljesítmény és a versenyképesség hiányzik a saját gazdaságából és kultúrájából egyaránt, a sokat emlegetett kontraszelekció utolérte, morális alapjai széthullottak. Ezeken a területeken a kontrolljukon kívül épültek meg a teljesítmények, ami leginkább a kultúrában, a médiában fájdalmas számukra.

Azt még fontos megjegyezni, kulturális korszakot nem lehet építeni úgy, hogy nem priorizálják az oktatást. Még hivatkozási pontjuknál is egy korszakos oktatási vezető, Klebelsberg Kuno az ikon, miközben rendszerükben a területet egy rendőr, Pintér Sándor irányítja, s tán a fideszesek között sincs, aki meg tudná mondani, ki az oktatási vízióért felelős vezető.

Ráadásul a politikai modell újabb nemzedéke egyszerűen nem alkalmas éles váltásra, pláne kulturális vízió érvényesítésére. Meglehet, a rendszerük egyik kedvenc politikai könyvének, a Tilo Schabert írta Boston Politicsnak nem olvasták figyelmesen minden részét. A kötet, ugye, egy demokrata polgármester hatalomgyakorlási módszertanát mutatja be, a demokrácián belüli autokrácia miként része a hatalom kreatív gyakorlásának. Ám a szövegben szó van a rendszerek különböző generációiról is. Így mutatja be őket:

• az alapítók (ott régi családi-baráti kör, itt kollégiumi társak),
• mozgatók és mixerek (már nyílik a hatalom tere, többen, többfelől érkeznek, inkább idealisták: vesd össze az első Orbán-kormánnyal és a polgári Magyarország reményével),
• a hivatásosak (inkább realisták, a rendszer stabilizációja zajlik, az ambíciók érdekekre zsugorodnak – leginkább talán a 2010 utáni Orbán-korszak),
• végül a fanatikusok (generációval fiatalabbak az alapítóknál, a vezető hatalmának kezdete a távolba veszett, autokráciája már normális, tényállapot, ők leginkább arra akartak felelni, hogyan lehet a rendszert autokratikusabbá tenni).

Ez a Fidesz új generációja, amelynek már semmilyen kapcsolódása nincs a mítoszhoz, sem az érte vívott küzdelemhez, soha nem szenvedett azért, hogy esélyt kapjon a politikai eszméi érvényesítésére. Már ha vannak egyáltalán ilyenek.

A mítosz teremtette volna meg az esélyét a hatalmuk kulturális kiterjesztésének, nemzedékekre való hatásának. Ám a horgonyokat felszedték, tele vannak fanatikusokkal, s bizonyos társadalmi csoportokba egyszerűen nincsen bejárásuk, miközben az oktatást, mint konzervatív eszményt föladták.

Mindezek nyomán az idei kampányra már végképp nem maradt más, mint a félelemipar. Ezt a múlt héten, hírlevélben már írtam, így egy szövegrészig ismétlem magam:

A politikának egyetlen célja van: választ adni az emberek félelmeire

– írja Giuliano da Empoli A Kreml mágusa című kötetben. A Fidesznél ennek a perfekcionista változatát működtetik szorongásmenedzsmentben: megmérik, hol léteznek félelmek a társadalomban. Megtalálják azt, ami létezik, s kézre áll nekik, ezután megtervezik a nagyítását: ez történt a migráció ügyében, de most éppen ezt látjuk a háború és az ukránok esetében. Beláthatatlan nagyságúra növelik a veszélyt az emberek elméjében, amelyre azután választ kínálnak.

Közben azonban egy nyilvánosságban működik a Marvel-filmek szellemiségét üzenő hős-/reményipar. Mielőtt a félelemipart valami sötétfekete, a hősipart pedig valamiféle idealista verziónak fognánk fel, jelzem, hogy a kettő valójában összeér, a félelemipar is hősökkel működtethető igazán, csak a hangsúlyok vannak máshol. A hősiparban jelenleg Magyar Péter utazik. Szinte minden szimbólum a helyén van a történetében: föllázad, elindul egyedül a másik világba, azután gyalogol, egy rozzant autó platóján beszél, kezében viszi a zászlót, a Döbrögik ellen gyűjti a Lúdas Matyikat.

Ki tudja, kik vagyunk?

A Fidesz-mítosz alapítása arra épült, hogy nem félnek. Akkor még a nyilvánosság másik szerkezetében, a popkulturális szcéna másik változatában talán nem volt ilyen világos, ám a jelenlegi miniszterelnök akkor éppen úgy a hősiparban emelkedett fel, ahogyan most Magyar Péter.

Akkor Orbán Viktor kimondta, hogy menjenek haza az oroszok, s nem érdekelte, mit gondol erről az állampárt: nem félt. A Fideszben most csúcsra járatott félelemipar viszont arról szól, hogy féljünk, a kormányfő egyenesen ezt akarja elérni. Nem zárható ki, hogy ezzel még egyszer választást lehet nyerni, ám egy Orbán-korszak ettől függetlenül véget ér.

Amikor búcsúztatom, idézek újra Orbán mitikus beszédéből:

A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni.

Mindazoknak, akik tényleg és mindennek fölött hittek vagy hisznek a Fideszben, s nem csupán azért jöttek, hogy hazavigyék a haza egy darabját, alighanem az a legfájdalmasabb, hogy egy Orbán-korszak úgy ér véget, hogy talán már senki nem tudja a Fidesz válaszát a legnagyobb kérdésre. Arra a kérdésre, amire a Fidesz-mítosz alapító beszéde válaszolt.

Arra, amelyik leginkább a magyarokról, a hazánkról szól.

Arra, amelyik így szól: kik vagyunk?

The post Pető Péter: Búcsú egy Orbán-korszaktól first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu