Három tojás, mert a tojás a termékenység. Egy kiló liszt, mert a liszt az élet. Cukor, hogy megédesítse az életet. Végül pedig sütőpor, hogy könnyű legyen a tészta

– hangzik a recept, amiért a kilencéves Lamia majdnem az életét adja. Hogy miért? Azért, hogy megsüsse a brutális személyi kultuszáról is ismert néhai iraki elnök, Szaddám Huszein szülinapi tortáját, a hozzávalók megszerzése pedig törvénysértő tetteket követel részéről.

Hasan Hadi Cannes-ban is díjazott filmje, Az elnök tortája visszarepít minket a ‘90-es évek Irakjába, ahol az átlagember folyamatos nélkülözésénél már csak az rosszabb, hogy mindezt az elnök nyájas, fotókon és festményeken megörökített mosolya kíséri, amiből annyi lóg minden kül- és beltérben, hogy lehetetlen előle elbújni. Sőt, mintha már-már cinikusan kinevetné a saját népe állandósult vergődését.

Ünnepelj, ha élni akarsz

Szaddám Huszein nem igényel nagy bemutatást, neve aligha ismeretlen az ezredforduló előtt születettek körében, és azokéban sem, akik szerették a korai South Park-részeket, amiben Irak elnöke a Sátánnal ápol romantikus kapcsolatot a pokolban. Hasan Hadi filmje – ami tulajdonképp részint az ő gyermekkori emlékeiből íródott – viszont korántsem ilyen könnyed hangnemben értekezik a néhai Huszeinről és arról, milyenné lett Irak az ő vezetése alatt. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy maga a néhai elnök egyáltalán nem is szerepel a filmben, hanem csak valami mitikus lényként lebeg a nép feje fölött, a rendszer kiszolgálóin keresztül rázva az öklét a hétköznapi emberek felé, minden percben figyelmeztetve őket, hogy milyen következményei lehetnek, ha elfelejtenek kielégítően hajbókolni.

Az 1990-es évek eleje, amikor a történet játszódik, különösen rögös korszak volt az ország történelmében. Irak nyakát szorították a Kuvait megszállása miatt rá kiszabott szankciók, amik súlyos élelmiszer- és gyógyszerhiányt okoztak, mivelhogy gyakorlatilag teljesen megállt minden import Irak irányába. Erre a lehetetlen helyzetre új rétegként rakódott az 1991-es Öbölháború, így a bombázások és a fegyveres konfliktusok mellé köretként járó humanitárius krízis beivódott a polgárok mindennapjaiba is.

A háború sújtotta országban ettől függetlenül dübörgött a Huszein-kultusz, így hát az iraki nép legnincstelenebb rétegeinek pontosan ugyan úgy kötelező volt az elnök április 28-ai születésnapját minden évben megünnepelni, mint mindenki másnak. Saját zsebből.

Lamia (Baneen Ahmad Nayyef) és az őt nevelő nagymamája, Bibi (Waheed Thabet Khreibat) zsebei viszont üresek. A lány szülei mindketten meghaltak, ezért ketten próbálnak valahogy eléldegélni a kis jurtaszerű otthonukban. Egyenesen katasztrofális fordulat számukra, amikor az iskolában Lamiára esik a választás, hogy a Huszein tiszteletére tartott szülinapi ünnepségre megsüsse a süteményt – ez egyébként a rendező elmondása alapján akkoriban minden iskolában kötelező volt. Ennek fontosságát nyomatékosítja a kislány osztályfőnöke, aki súlyos következményeket helyez kilátásba azoknak, akik nem végzik el a rájuk osztott feladatot: többek közt azt, hogy elhurcoltatja az egész családjukat. Ez Lamia egyetlen és legjobb barátjára, Saeedre (Sajad Mohamad Qasem) is vonatkozik, aki a gyümölcsöt köteles szolgáltatni az ünnepségre.

Az események sorozata úgy hozza, hogy a két gyerek kénytelen közösen beszerezni a szükséges hozzávalókat, ám ez a legkevésbé sem bizonyul egyszerű feladatnak. Pénzük ugyanis nincs, eladó vagyontárgyuk is csak kevés, a torta alapanyagai és a gyümölcsök viszont aranyáron kaphatók még a leglepukkantabb piacokon is.

Az elnök tortájában elénk táruló világban a gyermekkorból kiszivattyúztak minden ártatlanságot. Az a jelenet pedig ennek csupán a felszínét kapirgálja, amikor a köpcös tanár kilopja Lamia táskájából az egyetlen almát, amit aznapra vitt magával uzsonnának. Sőt, ezt olyan természetességgel teszi, hogy nézőkként kicsit meg is akadunk rajta, hogy jól láttuk-e, amit láttunk.

A két gyerek viszontagságos bagdadi kalandjai során senki más nem szívatja őket durvábban, mint azok a felnőttek, akiknek egyébként módjában állna hozzávetőleg öt perc alatt megoldani a problémáikat. A filmet nézve az lehet a néző benyomása, hogy a történetbeli felnőtt férfiak majdhogynem valamiféle szadisztikus örömöt lelnek abban, hogy büntetlenül meglopják, megfélemlítik, vagy épp simlis, félhomályban úszó helyiségekbe csalogatják a gyerekeket, ahol ki tudja, miket tennének velük, ha nem szöknének meg időben. Különösen jó példa erre, amikor nagy egyezkedés árán sikerül nagyobb összegért eladniuk Lamia apjának óráját, de a köteg pénzt elveszi tőlük egy bolti eladó azzal az ürüggyel, hogy hamisak a bankjegyek, ezért el kell kobozza őket, majd szinte kirugdossa a két gyereket az üzletből.

Az empátia egyedüli megtestesítője a filmben az a postás, aki felvette az út szélén stoppoló Bibit és Lamiát, amikor Bagdad felé tartottak. Ő Jasim (Rahim AlHaj), aki mindvégig feltétel nélküli jóindulattal viszonyul a nagymamához és a gyerekekhez, és rajta kívül gyakorlatilag mindenki teljesen közömbös az iránt, mi lesz a két elcsatangolt általános iskolással a városban. De, ahogy arról a rendező a Guardiannek már nyilatkozott, ténylegesen ez a ridegség uralta a Huszein alatt működő Irakot, ahol egyáltalán nem volt elképzelhetetlen az sem, hogy egy gyereket halálbüntetéssel „jutalmazzanak”, ha bármilyen formában ellen mer szegülni a bölcs elnöknek.

Ezzel a ténnyel szembesülni már önmagában letaglózó élmény, viszont az az érzékenység és érzékletesség, ahogyan Az elnök tortája meséli el ezeket a hétköznapokat, még dermesztőbben adja át, hogy ez mit is jelent.

A háborúnak nincs nyertese

Lamiát és Saeedet elnézve közel hihetetlen, hogy teljesen képzetlen gyerekek játsszák őket, akiknek semmiféle színészi előélete vagy tapasztalata nincs. Az arcukról több jelenetben is olyan komplexitású érzelmek olvashatók le, méghozzá ijesztően hitelesen, amire prominens színészek is büszkék lehetnének. A messzeségben robbanó bombák és a sorozatos viszontagságok hatására egyáltalán nem a rémület látszik a szemükben, hanem sokkal inkább a „nem hiszem el, hogy ez az életünk” végtelen fáradtsága, ami egyenesen kísértetiesnek hat egy gyerek arcán.

A nyomasztó események sorozatát meg-megszakítják a hétköznapi élet örömei, amik folyamatosan emlékeztetnek minket, hogy hiába áll helyt hősiesen a két gyerek a felnőttek hideg, folyamatosan játszmázós világában, végtére mégiscsak gyerekekről van szó. Saeednek és Lamiának van például egy közös játéka: farkasszemet néznek egymással, amiben általában a fiú győzedelmeskedik. Ennek a visszatérő elemnek – a cselekmény kimenetelének lespoilerezése nélkül – a film végére egészen megható jelentősége lesz.

Hiába a politika, a háború és Huszein személyi kultusza, a történések fő mozgatórugója, a rendező mégsem erre irányítja a fókuszt. A központban az a megélt tapasztalat áll, ami talán ritkán lépi át Irak határait, hogy a világ is megismerhesse, valójában milyen módon csapódnak le egy ilyen rendszer hatásai az élet sokszor egészen banális részein. Végigrángat minket az úton, hogy a szereplőkkel együtt próbáljuk túlélni ezt az empátiát nyomokban is alig tartalmazó világot, mindezt pedig úgy valósították meg a film készítői, hogy nézőként még napokkal később is azon kapjuk magunkat, hogy elmélázunk egy-egy jeleneten a filmből.

Az elnök tortája nem foglal állást. Nem jelöl ki jó és rossz oldalt, hogy kinek kéne győzedelmeskednie a háborúban, és ki érdemel büntetést. Sőt, ha bármiféle kész üzenetet sugall a témában, az az, hogy mennyire abszurd, hogy az életnek akkor is mennie kell tovább, ha bombáznak, és egy gyerek akkor sem mentesül a rendszer kiszolgálása alól, ha nem is érti, valójában miért létezik egyáltalán az a hierarchia, amiben mindenki köteles a neki kijelölt helyén boldogulni. Már ha tud.

Bár a jelöltek közé végül nem került be, a teljes produkciót nézve egyáltalán nem meglepő, hogy ez az alkotás került fel Irak hivatalos nevezéseként az idei Oscar-gála szűkített tízes listájára a legjobb nemzetközi filmek kategóriában. Nem ez lesz az a komfortfilm, amit az ember egy rossz nap végén szívesen berak lazításképp, de ha egyszer rászánja magát, hogy nekivágjon, nem fogja tudni levenni a szemét a képernyőről.

Az elnök tortája (Mamlaket al-Qasab), 2026, 105 perc. 24.hu: 9/10.

The post Szaddám Huszein vigyorogva kényszerít, hogy az életed árán is megünnepeld a szülinapját first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu