Szabadulóbulik is voltak ott olykor, hiszen a kőbányai börtönök bő tíz percre vannak kocsival a vasútállomáson működő restitől. Jóbarátommal, a politikai elemző Böcskei Balázzsal voltunk ott egyszer piálni. A pultos miatt mentünk: Barkóczi Balázs dolgozott ott.

Balázs jelenleg a Demokratikus Koalíció országgyűlési képviselője, és egyik pesti jelöltje. Amikor huszonéve megismerkedtünk, leginkább tanár volt, én meg leginkább futballbíró, fiatalok voltunk és balosok. A futballt is imádjuk, volt, hogy Isaszegre mentem hozzá, hogy megnézzük a helyi csapat derbijét.

Fő szabály szerint nem szoktam magántörténetekből nyilvánosságot írni, noha estem már ebbe a hibába. Balázzsal évek óta nem találkoztunk személyesen, annak sem tudom idejét, mikor hívtam fel legutóbb. Most kedden azonban rácsörögtem, mert írni akartam annak ürügyén, ami rá is zúdul.

Felhívtam, hogy leírhatom-e a történetét pár szóban, sohasem beszélt ugyanis erről nyilvánosan – közérdek pedig nem szól mellette.

Csakhogy most nagyon sokan kérdőjelezik meg a vissza nem lépő ellenzéki politikusok morális integritását, tisztességét.

Félreértés ne essék, az ellenzéki vitában érdekeltek oldaláról szerintem teljesen legitim segghülyének, hasznos idiótának nevezni őket, a végtelenségig pörölni velük arról, mi a helyes/jó politikai vállalás a mostani választási helyzetben, a tizenhat évnyi Fidesz-uralom leváltásának lehetősége környékén.

Már ritkán idegesítenek fel politikai őrületek, a másfél évtized nyomot hagyott az ingerküszöbömön,

ám az nagyon felhúz, amikor például ennek az embernek a Fidesszel szembeni elkötelezettségét bárki megkérdőjelezi. Mert ez az ember az irracionalitásig küzdött a Fidesz ellen, másoknak sokáig elképzelhetetlen áldozatokat hozott, egzisztenciális lecsúszást vállalt azért, amiben hitt.

Mondom, alapvetően tanár, tanított a volt aszódi sulimban is, a kisöcsém járt akkoriban oda, helyettesített az osztályában.

Ő egy tanár, aki a tízes években lényegében minden kampány kedvéért elhagyta az alapvető hivatását, hogy segítse a baloldali küzdelmet. Ezek, ugye, általában brutális zakóval végződtek, s egyike volt az elsőknek, akiknek ilyenkor elengedték a kezét, nem tartotta őt el a politikai hátország.

Csinált mindenfélét, hogy életben maradjon, írt például szöveget, mesélte, hogy a Tchibo kávék címkéinek egyikén máig ott virít a keze nyoma. Volt, hogy négy mellékállása volt a tanári meló mellett, s volt, hogy tanítani sem tudott visszamenni, mert feketelistára tették.

Nem arról beszélek, hogy hibátlan ember. Pont úgy nem az, ahogyan egyikőnk sem. Egyszer elítélték egy garázdasági ügyben.

De azért volt a nyáron a kőbányai resti pultosa, hogy el tudja tartani a családját a tanári meló mellett.

Elgondolni nem tudom, mennyire összevesznénk, ha ma elmennénk meccset nézni, vagy leülnénk piálni. Nyilván teli szájjal szidná a médiát, én pedig izomból mondanám, hogy, istenem, baloldal és Demokratikus Koalíció… Azt hiszem, miközben az élet legalapvetőbb értékkeretét ugyanúgy tudjuk, mi már egyenlőségpártiak leszünk örökre,

a mostani politikai helyzet megítélésében lényegében nem lenne semmi, amit hozzávetőleg hasonlóan ítélnénk meg.

Lazán kapcsolódik ide, de a tízes évek végén is volt a mostani politikaihoz hasonló vita a médiában: hogyan kell viselkednie egy újságírónak a NER-ben? Mondom: kell. Mintha lenne normatív válasz akkor, amikor még abban sem ért egyet az emberek többsége, milyen rendszerben élünk, leváltható-e választáson és így tovább. Márpedig abból, hogyan azonosítják a rendszert, teljesen eltérő magatartásminták következnek. Az Ellensúly folyóirat felkérésére 2019-ben írtam erről egy szöveget.

Egy bekezdést mutatok: „álláspontom szerint nem lehetnek ilyen normatív alapok hibrid rendszerben, szétesett igazságok és valóságok, megtört hivatások között. Érvelésem éppen arról szól, hogy ha nem erkölcstelenség jegyében született, akkor bármilyen szerep melletti döntés elfogadható. Azaz még az is, amely – szerintem hibásan és károsan – a demokratikus rendszerben megtanult normatív alapról akarja megítélni az egyes újságírói szerepeket és döntéseket.”

Ma sem gondolok mást. Azt is úgy hiszem, hogy például mélyen magyar az, aki nem akarja megmondani, ki a magyar. Ebben az esetben pedig azt, hogy nincs erkölcsi rendszerváltás, ha tisztességes lehet tisztességtelenséggel vádolni tisztességest, mert nem értünk egyet vele.

Mondom, lehet segghülye, hasznos idióta, vak, bármi. Ugyanakkor nem tisztességtelen vagy amorális, ha bárki azt állítja, nem akar olyan országban élni, amelyben nincs saját megítélése szerint baloldali jelölt a választáson. És persze legitim vitatni, hogy mi értelme akkor, ha nincs esélye, ha és ha…

Ám egyszerűen nem igazságos, hogy a rogánizmus és a tisztességtelenség vádjával kell szembenéznie mindazoknak, akik saját meggyőződésük szempontjából hoznak egy tisztességes – még ha az ország nagyobb fele által hülyeségnek, őrültségnek, mi több, morálisan vállalhatatlannak tartott – döntést.

Szóval a konkrét esetben, amelyhez hasonló lehet más jelöltek esete is, csak azt akarom mondani, hogy ez az ember többet áldozott a NER elleni harcban, mint a bírálói egy jelentős része egyáltalán el tudja képzelni. Már akkor is, amikor mások még nem tudták, hogy hová vezet a NER.

Az van, hogy csak a legtisztességesebbek között akadnak olyanok, akik kockáztatják az állásukat, újra és újra feladnak mindent az eszméikért, a hitükért, és, ha a családjuk eltartása érdekében az kell, akkor a kőbányai resti pultja mögött állnak, amikor jönnek a bűnözők szabadulóbulit tartani.

The post Pető Péter: A vissza nem lépő ember tisztessége first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu