Kevés szó esik róla, de a Magyar Királyság sorsa gyakorlatilag már a mohácsi csata előtt öt évvel, 1521. augusztus 29-én megpecsételődött Nándorfehérvár elvesztésével. Az országban úrrá lett a pánik, mindenki tisztában volt vele, hogy Szulejmán újra jönni fog, és akkor mindennek vége, hiszen a szultáni sereg megállításához a királyság teljes hadereje is kevés. Nagyon kevés. A vár elvesztése éppoly hatalmas tragédia volt, mint amekkora diadal a máig déli harangszóval ünnepelt megtartása 1456-ban. Ám hiába került török zászló Nándorfehérvárra, a magyarok nem adták fel. Mindenki tette a dolgát: az urak a végvidéken harcoltak, II. Lajos király katonai és pénzügyi segítséget szerzett cseh alattvalóitól, miközben elképesztő mennyiségű levelet írt a nyugati segítségben reménykedve. Erről szólt a mohácsi csatát bemutató sorozatunk előző része. Ezúttal picit visszalépve az időben Nándorfehérvár 1521-es ostromáról, védőinek lemészárlásáról lesz szó, valamint arról, miért volt helyes döntés II. Lajos részéről, hogy nem próbálta felmenteni Magyarország kapuját az ostrom alól. Dr. Pálosfalvi Tamás történésszel, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja tudományos főmunkatársával beszélgettünk.

Az oszmánok ellen vívott háborúk korában a Duna és a Száva összefolyásánál épült Nándorfehérvárt túlzás nélkül nevezhetjük a Magyar Királyság kulcsának – a kortársak is így emlegették. A jól kiépített, modern, katonákkal tömött erődítmény őrizte a Kárpátok védelmében fekvő ország „lágy, hasi részét”. Ha a vár török kézre kerül, a szultán máris szélesre tárja az Alföldre nyíló kaput, akadály nélkül, szabadon mehet arra, amerre akar. Elsősorban nyilván Budára, vagyis, ha az ellenség Magyarországot akarta, elsőként Nándorfehérvárt kellett birtokba vennie.

Tesztelték a magyarokat

A kortársak is tisztában voltak ezzel, sőt, korábban Zsigmond király sem véletlenül szerezte vissza a szerb despotáktól, és tette a déli végvárvonal kulcselemévé. Ő maga, majd utódai is folyamatosan fejlesztgették, építgették, erősítgették, amikor pedig 1456-ban Hunyadi János és Szilágyi Mihály sikerrel védte II. Mehmed Konstantinápolyt is meghódító hadaitól, egész Európa ünnepelt – itt írtunk erről részletesen. A vár sorsát 1456 után is élénk közérdeklődés kísérte, számos forrást ismerünk olyan kósza hírekről, melyek szerint áruló magyarok tájékoztatták a törököt az erődítmény gyenge pontjairól, vagy, hogy a szultán el is indult Nándorfehérvár ellen.

Mindezek kisebb-nagyobb pánikhullámokat indítottak, a kortársak ugyanis tisztában voltak a tét nagyságával.

Szulejmán trónra lépéséig azonban oszmán részről nem merült fel komolyan Nándorfehérvár ostroma, a suttogó propaganda és a háttérakciók inkább a magyar reakciókat, a felkészültség állapotát tesztelték

– mondja a 24.hu-nak Pálosfalvi Tamás.

A vár persze a törököknek szintúgy fontos volt, ám, miután 1456-ban a teljes szultáni had pórul járt, nem siettették el: Magyarország kulcsát elég volt akkor megszerezni, amikor az ország meghódítása napirendre kerül. Addig tökéletesen megfelelt nekik a szomszédban fekvő, hasonlóan jól kiépített Szendrő vára, innen is bármikor indíthattak portyákat a szélrózsa minden irányába.

A „szulejmáni ajánlat”

A döntést végül I. Szulejmán szultán hozta meg. Korábban említettük, hogy apja, I. Szelim sokat háborúzott keleten a perzsa (szafavida) birodalommal és az egyiptomi mamelukokkal, amitől a történészek többsége szerint az oszmán elit megcsömörlött. Igaz, síitákkal ment a harc, a szunnita oszmánok szemében szakadárokkal, mégis hittestvérek gyilkolták egymást. Egyre többen akartak inkább az ősellenség keresztények ellen vonulni, e törekvés pedig találkozott az új uralkodó elképzeléseivel.

Szulejmán 1520. szeptember 30-án lépett trónra, novemberben pedig a Nándorfehérvár elleni hadjárat eldöntött ténnyé vált. Ezzel Pálosfalvi Tamás megcáfol egy korábbi elméletet, miszerint a támadást az 1521 januárjában békeajánlattal Budára küldött török követ fogságba vetése provokálta volna ki:

Nyilván nem volt egy bölcs döntés, casus bellinek fel lehetett használni, de nem ez döntött a háborúról. Szulejmán és az oszmán elit keresztény földet akart hódítani, le akart számolni a Magyar Királysággal.

Szelim halálával megszűnt az addig fennálló béke. A felszínen ugyan folytak tárgyalások a meghosszabbításáról – ezért is érkezett a követ –, ám mindez török részről nem volt több időhúzásnál, míg Budán komoly fejvakarás mehetett, mi lenne a jó megoldás. A feltételezett, ámde nem bizonyítható „szulejmáni ajánlat” feltehetően meghódolást akart, adófizetést, a török had átengedését az országon – itt írtunk részletesen a koncepcióról. Ha volt ilyen, nyilván nem lehetett elfogadni. A másik oldalon II. Lajos és környezete is nagyon jól tudta, hogy harc esetén a szultáni sereg ellen nem győzhetnek. Nem létezett jó megoldás.

Szulejmán 1521 tavaszán kiadta a parancsot: irány nyugat, a Magyar Királyság. Ekkoriban viszont neki is akadtak gondjai az új, keleti tartományok pacifikálásával, így végül nem a teljes szultáni had indult meg, az ázsiai sereg nagy része otthon maradt – a teljes oszmán haderőről, a katonák létszámáról sorozatunk egy következő részében lesz szó. Így is érkeztek bőven elegen, a legfrissebb kutatások alapján ismerjük a megközelítő létszámukat.

A szultán 60 ezer katonát hozott Magyarország ellen 1521 tavaszán, ez a szám az 1456-os ostromló sereg csaknem kétszerese.

És önmagában elképzelhetetlenül hatalmas akkoriban. A korszak egyik meghatározó nyugat-európai ütközetében, az 1525-ös paviai csatában összesen nem harcoltak ennyien, pedig ott volt a német-római császár és a francia király haderejének színe-java – svájci és itáliai szövetségesekkel kiegészítve.

Az egész országot akarták

Az Európában még nem látott méretű oszmán had egy része július elején elfoglalta Szabácsot, a másik körülzárta Nándorfehérvárt, majd nagyjából a hónap közepére már a teljes szultáni had utóbbi vár alatt táborozott. Ezúttal nem követték el Mehmed 1456-os hibáját, és hermetikus gyűrűt vontak az erőd köré, lezárták a Dunát és a Szávát is. A fennmaradt szultáni hadinaplóból kiderül, hogy eleinte az oszmánok szándéka sem volt egészen egyértelmű, pontosabban a hadjárat fő célja kezdetben nem Nándorfehérvár elfoglalása volt. Hetekig csak ímmel-ámmal folytatták az ostromot, Szulejmán ugyanis a királyt akarta lépre csalni, az ostrom volt a csalétek: arra számított, hogy Lajos a teljes királyi sereggel felvonul a vár felmentésére.

A törökök eleinte nem ostromra készültek, hanem nyílt színi csatára, ahol tönkreverik a magyar hadat, és az egész országot megszerezhetik

– mondja Pálosfalvi Tamás.

Érthető módon ezért eleinte nem is iparkodtak rommá lőni Nándorfehérvárt, ha az úgyis az ölükbe hullik a király legyőzése után. Csakhogy a felmentő seregnek híre-hamva nem volt, kezdtek kifutni az időből, augusztus elején ezért megindították a komoly, erős ostromot. Lássuk, mit tettek mindeközben a magyarok. Nándorfehérvár elvesztése kapcsán manapság sok kritika éri II. Lajost és a magyar katonai elitet, a fő vádpontok szerint nem készítették fel kellően a várat az ostromra, illetve a királyi sereg „tétlenkedett”. Ami előbbit illeti, a legtöbb helyen 700 védőről olvasunk, vagyis ezek szerint Magyarország kulcsát, kapuját, mindössze pár száz katona védte 60 ezer oszmánnal szemben. Az igazság viszont az, hogy a védők létszámát nem ismerjük, ez a 700 fő csupán becslés, a történész megfogalmazásában „hasraütés” a békeidőben fenntartott, Jagelló-kori számadáskönyvekből ismert létszámból kiindulva.

Hétszáz főnél biztosan többen voltak a védők, de kevesebben, mint 1456-ban. A vár jó állapotban, felszerelten várta az ellenséget, ilyen szempontból nem történt mulasztás.

A király nem segíthetett

Nézzük most a felmentő sereget. A török régi bevált taktikája szerint az utolsó pillanatig nemcsak titkolta az úti célját, hanem fals információkat terjesztett, hogy ezzel megossza az ellenség erejét. Így tett 1521-ben is, a magyarok egészen az ostrom kezdetéig nem tudhatták, hogy

• a szultáni sereg vajon Erdélybe tör,
• Szlavónia felé veszi az irányt,
• vagy Nándorfehérvárt fogja megvívni.

Ehhez alakították a védelmet: a mozgósított egységek három különböző helyszínen gyülekeztek – minden eshetőségre felkészülve.

Ráadásul a teljes magyar sereget egy táborban etetni, ellátni szinte lehetetlen feladat volt a kor viszonyai között, arról nem is beszélve, hogy maga a hadba hívás is csak az aratás után kezdődhetett. Előtte egyszerűen nem állt rendelkezésre elegendő élelem – ez nem vezetési hiba, hanem strukturális gyengeség. Mire kiderült, hogy Szulejmán célja Nándorfehérvár, majd a Szlavóniát és Erdélyt védő csapatok megérkeztek a Mohács melletti királyi táborba, már szeptembert írtak, a vár elveszett. A kérdés, hogy mit lehetett volna tenni?

Mi értelme lett volna megtámadni az ostromlókat? Szulejmán épp erre várt, még, ha tegyük fel, együtt van a királyság teljes hadereje, akkor is olyan megsemmisítő vereséget mért volna a magyarokra, mint később Mohácsnál

– emeli ki a történész.

És még csak nem is volt együtt a magyar sereg, csupán egy részével lehetett volna támadni, ezért utólag a történettudomány is úgy látja, teljesen értelmetlen áldozat lett volna Nándorfehérvár felmentésével próbálkozni. Külső segítség, utánpótlás nélkül pedig a védők és az erőd sorsa nem lehetett kérdés.

Bosszúból ölhették meg őket

Amint a szultán felismerte, hogy II. Lajos nem sétál be a csapdájába, augusztus elején rákapcsolt az ostromra: a teljesen körbevett, külvilágtól elzárt Nándorfehérvár védői összesen 66 napon keresztül bírták a harcot Oláh Balázs vicebán vezetésével. Visszaverték a lerombolt falakon indított rohamokat, mígnem a fellegvárba szorultak vissza, a munícióból és az élelemből is kifogytak, miközben alig egy maroknyian maradtak – egy kortárs forrás szerint 72-en.

A további ellenállás értelmét vesztette, 1521. augusztus 29-én a szabad elvonulás fejében megadták magukat. Úgy tűnt, a szultán állja a szavát: Báli béget, a boszniai szandzsák (oszmán közigazgatási és katonai egység, nagyjából a vármegye megfelelője) vezetőjét bízta meg azzal, hogy Oláh Balázst és az életben maradt védőket kísérje el a magyar határig. De nem jutottak messzire:

útközben a bég a katonáival mind egy szálig levágatta a hazafelé tartó kis csapat tagjait.

Miért tette? Pálosfalvi Tamás úgy véli, nem Szulejmán parancsára, hanem valamiféle személyes ok lehetett a háttérben. A határvidéken évek, évtizedek óta ismerték egymást a szemben álló felek, lehetett egy régebbi személyes konfliktus, sérelem, amit Báli bég ily módon torolt meg.

Pénzért mentek a királyhoz

És még egy fontos kérdés: miért egy „helyettes”, Oláh Balázs vicebán vezette a magyar és szerb védőket? E puszta tény manapság csak táplálja a tévhitet, miszerint a Jagelló-korban uralkodóink és főuraink is elhanyagolták az ország védelmét – tessék, itt a példa, Nándorfehérvár bánjai a végzetes ostrom idején nem is tartózkodtak a várban. A valóság persze ennél jóval árnyaltabb. Sorozatunk több részében említettük már, hogy a határvédelemre fordított összeg meghaladta a királyi kincstár bevételeit, az erődítményeket és a katonaságot csak hitelből lehetett fenntartani. Ez egyrészt évekkel előre lekötött adókat jelentett, másrészt egyfajta előfinanszírozást: nem véletlenül a leggazdagabb főurakat találjuk a legmagasabb katonai pozíciókban, hanem, mert ők állták a költségeket. Saját zsebből, birtokaik bevételeiből, aztán később vagy visszakapták a pénzüket a királytól, vagy nem.

Nándorfehérvár bánjai Hédervári Ferenc, illetve a kiskorú Török Bálint voltak, utóbbi nevében – aki jóformán „megörökölte” a kapitányságot apjától – a gyámjai, Sulyok István és Sulyok Balázs látta el a feladatot. Meg is tettek a védelem érdekében mindent, amit tudtak, a kincstár már irdatlan összeggel tartozott nekik. Személyesen utaztak hát a királyhoz, pénzt kértek tőle, ezért nem voltak jelen a török hadjárat idején. Mulasztás volt, megszegték a kötelességüket, de mindez az ostrom kimenetelén nem változtatott – utólag egyébként felelősségre vonták őket: hűtlenségi per indult ellenük.

Ez volt az igazi tragédia

Nándorfehérvár elvesztése sokkolta a közvéleményt. Szeptemberre, mire a magyar had – igen jelentős sereg – összegyűlt Mohács környékén, a királyi tanács elhatározta, hogy, amint a szultán elvonul, azonnal megpróbálják visszavívni a várat. Csakhogy járvány tört ki, a középkori európai hadviselés rákfenéje: sok ezer ember összezsúfolódva, nem voltak elkülönített illemhelyek, inkább az számított kivételesnek, ha megúszták a tömeges megbetegedéseket.

A katonák elkezdtek hazaszivárogni, a sereget fel kellett oszlatni. Novemberben egy országgyűlésen döntés született, hogy a következő évben ismét nekirugaszkodnak, ám ebből sem lett semmi.

Felmérték, hogy lehetetlen vállalkozás lenne, ehelyett igyekeztek valahogy »helyettesíteni”, azaz más várakat fejleszteni, újat építeni. Csakhogy stratégiailag ennyire jó helyszín nem létezett, Nándorfehérvárt nem lehetett helyettesíteni. Ez volt az igazi tragédia

– fogalmaz Pálosfalvi Tamás.

Az oszmánok számára persze óriási diadalnak számított. Felépítették a lerombolt falakat és bástyákat, teletömték katonákkal, innentől kezdve Nándorfehérvár lett a Magyar Királyság elleni akciók központja. Továbbra is megmaradt az ország kulcsának, kapujának, csak most már az ellenség kezén.

Sorozatunkban ez idáig végignéztük, hogyan próbálták védték hazájukat a magyarok, méghozzá sikerrel csaknem másfél évszázadon keresztül. A folytatásban az ellenség útja következik a mohácsi csatatérig, pontosabban az Oszmán Birodalom születése, felemelkedése, a hódítás menete és motivációi.

The post Magyarország már Mohács előtt elveszett first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu