Így gyógyították a „szüzek betegségét”

A „szüzek betegsége” vagy a „zöld betegség” (chlorosis), magyar nyelvterületen a „sápkór”, amelyet a 16. és a 19. század között főként a tinédszer lányok esetében használtak, az orvostörténet egyik legnagyobb rejtélye. Az orvosok ókori elméletekre támaszkodva egy sor különféle szimptómára húzták rá ezt az elnevezést: sápadtság, remegés, heves szívdobogás, fejfájások, kóros fáradság és a menstruáció elapadása.

A „zöld betegség” vagy „sápkór” gyűjtőfogalommá vált, ami jócskán megnehezíti az utólagos diagnózist, jóllehet egyes tudósok ma már az anémia, a vérszegénység egyik formájával azonosítják, amelynek következtében csökken a vörösvérsejtek száma és az oxigén szállítását végző hemoglobin, emiatt romlik a test vérellátása. A „zöld” ebben az esetben az egészségtelenül halovány, kissé zöldes arcszínre utal, de akár a fiatalság jelzője is lehet, egyfajta botanikai metaforaként, hiszen a lányokat gyakran úgy írták le, hogy már „megértek” a házasságra, és „kivirágzott” a menstruációjuk. A rendszeres menstruációt a női egészség alapjának tekintették annak idején. Ha nem érkezett időben, a kora újkori szerzők amellett érveltek, hogy a test „edényeit” fel kell „nyitni”, aminek lehető legjobb módszere a házasságon belüli nemi élet.

Vagyis a „szüzek betegségének” orvoslására a legjobb megoldás az, ha elvesztik szüzességüket.

Még ennél is jobb, ha mindezt rögtön terhesség és szülés követi. A „zöld betegség”, avagy a „szűzlánykór” története a betegségen túl arra is rámutat, hogy miként hat a kultúra a diagnózisra, és az egészséggel kapcsolatos elméletek hogyan erősítik fel a meglévő patriarchális feltételezéseket a fiatal nők testéről, szexualitásáról és társadalmi szerepéről. Bár a „sápkór” ma már idejétmúltnak számít, valódi elvárásokat közvetít, melyek alapján a múltban igyekeztek megfelelő irányba terelni a lányok életét.