Információ, hír, tudás

Amikor a magyarországi zsidóságot megfosztották a hiteles hírforrásoktól, a szóban terjedő hírekre, híresztelésekre hagyatkozva próbálták kitalálni, milyen jövő vár rájuk. A zsidótörvényekkel sújtott nők és férfiak több forrásból is tudomást szerezhettek a tömeggyilkosságokról, így az ukrajnai frontról hazatért munkaszolgálatosok és a szlovák, lengyel menekültek ezreitől, a cionistáktól vagy a BBC magyar adásából.

A korabeli valóságérzékelések megragadásához nem az információ létére vonatkozó kérdés visz a legközelebb. Különbséget kell tennünk ugyanis az információ és az információ befogadásával létrejövő tudás között. A holokauszt idején – ahogy Yehuda Bauer hangsúlyozza – a hírek, ha töredékesen és egyenetlenül is, de eljutottak a zsidókhoz. A tanúságtételek azonban azt mutatják, hogy jelentős részük nem hitte el, amit hallott, és nem a hallottak alapján hozott döntéseket és cselekedett.

Vagy, ahogyan Amos Goldberg megfogalmazta:

A zsidóknak tehát nem a képessége hiányzott ahhoz, hogy elképzeljék, mi történik; hanem az akaratuk.

Ha valaki hallott is a lengyel vagy a kelet-európai zsidóság elpusztításáról, abból nem következtetett arra, hogy mindez a saját országában is megtörténhet. A magyar zsidóság jelentős része hitt abban, hogy elkerülheti a deportálást, és nem fog vele ugyanaz megtörténni, mint, amit a szomszédos országok zsidóságáról híresztelnek.

Sokan a zsidóellenes politikát csak német törekvésnek tekintették, és nem számoltak a helyi erők együttműködésében. Asher Cohen szerint ez a téves értelmezés a magyar zsidóság katasztrófájában volt a legnyilvánvalóbb.

Bauer szerint a magyar zsidóság azt a fajta társadalmi viselkedést példázza, amely az elpusztítás folyamatának kísérőjelensége. A halálos fenyegetés hirtelen vált nyilvánvalóvá, ami sokkot, széleskörű bénultságot és a veszély tagadását váltotta ki. Gyakorlatilag a deportálások kezdetéig – Randolph L. Braham szerint – a zsidó vezetés továbbra is abban a hitben élt, hogy a magyar zsidó közösség, ha gazdaságilag ellehetetlenítve és kifosztva is, de viszonylag épségben vészelheti át a háborút.

A feltételezés Braham szerint nem is volt irracionális. A magyar zsidók valóban sok szempontból másképp éltek a deportálásuk előtti években ahhoz képest, amit a menekültektől hallhattak egész falvak és városok zsidó lakosságának, köztük nők, gyerekek tömeges kivégzéséről és deportálásáról. Saját helyzetüket és az ettől nagyon különböző történeteket hallva joggal feltételezhették, hogy nem várhat hasonló tragédia rájuk, mint a lengyel zsidókra. A mindennapi tapasztalataik gyengítették leginkább a reális felfogás kialakulását.

Az egyik lengyel menekült így számolt be arról, hogyan fogadták a népirtás hírét a magyar zsidók:

Hány kilométerre van egymástól Budapest és Auschwitz? Egy egész világ választja el őket. Nem tudták elhinni a történeteinket, amelyek nem is hatoltak be a tudatukba.

A magyarországi deportálások hirtelen végrehajtásának az is következménye lett, hogy a traumatikus élmények gyors egymásutánja a nagyobb összefüggések megértése nélkül következett be.

Az 1944-es tavaszi események sajátossága az időzítésükben és az időtartamukban rejlik. A deportáló vonatok a háború utolsó évében, mindösszesen három héttel a szövetségesek normandiai partraszállása előtt indultak meg. A kelet felől menetelő Vörös Hadsereg már olyan közel volt, hogy egyes gettókban az emberek hallották a harcokat. A „megkésettségre” rekordgyorsasággal válaszolt a deportálást kidolgozó német és magyar vezetés, valamint a végrehajtó hatóságok sokszor túlbuzgó tisztségviselői. Az üldözés Európa legtöbb részén jóval fokozatosabban bontakozott ki, mint Magyarországon. A zsidók megjelölése a sárga csillaggal, a fizikai elszigetelésük és a deportálásuk éveket vett igénybe még Németországban is. Ezzel szemben Magyarországon az előkészítés és a végrehajtás nagyjából három hónap alatt zajlott le.

1944. március 20. és május 15. között a Sondereinsatzkommando Adolf Eichmann vezetésével megtette a szükséges előkészületeket. A következő 56 nap alatt a budapesti zsidók többségét, a munkaszolgálatosokat és a hamis papírral bujkálókat kivéve a magyar zsidók túlnyomó részét, közel 440 ezer nőt, férfit és gyereket deportáltak az országból.

Vagonírozás vasalt blúzban

Az Auschwitzból – a gelsenkircheni kényszermunkatáboron át – 1944 szeptemberében a thüringiai Sömmerdába hurcolt mintegy 1300 magyarországi zsidó nő egy kisebb csoportja több mint harminc, saját készítésű kis könyvecskét, és ezekben mintegy két tucat naplót hagyott ránk. Naplóikban a jelen mellett a közelmúlt eseményeit is megörökítették, így e szövegekre a gettósítás, a deportálás legkorábban megírt visszaemlékezéseiként is tekinthetünk.

1944 tavaszán Pauk Anni világa szó szerint az egyik napról a másikra változott meg. Sömmerdai naplójában feleleveníti 1944. március 18-át, amikor a sok munkája miatt fáradt és ingerült volt. Délután moziba és táncolni ment, ami azonban nem tudta a rossz kedvéből kizökkenteni. Hazafelé sétálva a barátja azzal biztatta, jól kialudja magát, és reggel egész más színben fogja látni a világot. Igaza lett, ám ez a német bevonulás miatt „keserves szín”, sőt, 1945 tavaszán a sömmerdai kényszermunkatáborból visszatekintve egyenesen „halálszín” lett. Bő egy hónappal később Annit a nagykanizsai gettóba zsúfolták, két hónappal később pedig egy Auschwitz felé tartó vonaton ült, állt, guggolt, amire épp helyet talált.

Az 1944 végén, 1945 elején a sömmerdai kényszermunkatáborban megírt naplók szerint az ország elhagyásának pillanatáig vagy még tovább is fennállt a meg nem értés állapota. A realitásérzék elvesztéséről és a normalitáshoz való ragaszkodásról árulkodik Friedmann Erzsébet közvetlenül a deportálásuk előtti, május 14-i napra datált bejegyzése, mely szerint az utazásuk előtt átvasalt egy pár blúzt és ruhát magának, anyjának és testvérének. Az ágyneműt bevarrták az ágytakaró belsejébe, „jól erősen, ahogy mondták”, és ráírták a nevüket:

Pontosan csináltuk, hogy megkapjuk majd.

A vagonírozás ugyancsak sokkszerűen, egyik napról a másikra változtatta meg a helyzetüket. Erzsébet azt írja, hogy előző nap bár a gettóban voltak, de saját dolgaikkal és holmijukkal körülvéve, ami „egy darab otthont jelentett”. Azt tudta, hogy a szabadság megszűnt az evakuálás napján számukra, de nem voltak felkészülve az „embertelen dolgokra”, ami rájuk várt.

Ezt támasztja alá az is, hogy a vagonban még mindig nehezen szánták rá magukat, hogy leüljenek a padlóra, mert féltek, hogy a ruhájuk és a kabátjuk piszkos lesz.

Weisz Éva a feljegyzéseben szintén felidéz egy epizódot, amely rámutat, hogy az események feldolgozása nem volt képes az iramot tartani azok gyorsaságával:

Mindenesetre a nagyszüleim kertjében épülő házunk vakolt falára rávéstem a »dögöljön meg Hitlert”. A deportálás alatt végig attól rettegtem, hogy észreveszik-e. Mintha nem lett volna teljesen mindegy, nagyobb bajunk már nem származhatott volna belőle.

Pauk Anni Sömmerdában úgy ír a vonatútról, ami alatt még erősen benne élt minden, ami Magyarországhoz kötötte: „szám tele volt Budapesttel, Balatonnal, és a szívem a hazám képével. A drága zalai dombokkal, amik, úgy éreztem, az enyémek.”

Amikor a deportáló vonat átlépte a határt, a zeneakadémiát végzett Anni felidézte a nemzetközi turnéit, a fellépéseit, amikor Zürichben a magyar nagykövetségen Kodályt énekelt. Annit a magyar kultúra képviselőjeként külföldön büszkén felvonultató magyar államnak a vezetői tették fel az Auschwitz felé indított vonatra. Ezen emlékek felelevenítésével a fordulat, amit a világ vett körülötte, még nagyobbnak és felfoghatatlannak tűnt.

A kábultság Auschwitzban is folytatódott, leginkább itt teljesedett ki. Christian Gerlach és Götz Aly úgy fogalmaz Az utolsó fejezet című könyvükben, hogy a magyar zsidók olyannyira „lökésszerűen tapasztalták az erőszakot, s ezek az élmények annyira letaglózták őket, hogy sokan csak lassacskán ismerték fel: rendszer van mögötte, amelynek célja a foglyok lelki széttiprása és tökéletes megfélemlítése.”

A magyar zsidók „tudatlansága” a visszaemlékezők szerint Auschwitz veterán, szlovák és lengyel foglyait is meglepte: csak

hülye magyar zsidóknak

nevezték őket, akik még otthon libamájat ettek, amikor ők már a barakkokat építették. A jelzőt azzal érdemelték ki, hogy nem hitték el, hogy a meggyilkolt embereket égetik el a krematóriumokban.

Azok a zsidók, akik évekig a gettókban éltek, bizonyos szempontból mentálisan felkészültebben érkeztek a táborokba, és képesek voltak alkalmazni a korábban kidolgozott túlélési stratégiákat. Az osztrák Ruth Klüger a memoárjában megemlíti, hogy Auschwitzban a szomszéd táborban elszállásolt magyar nők „közvetlenül otthonról érkeztek, és még semmit sem tudtak.” A szögesdrótön keresztül velük beszélgetve jött rá, hogy „mennyivel előrébb jár náluk a Theresienstadtban szerzett tapasztalataival.”

Bizonytalanság, sokk, ragaszkodás

Kirekesztés, elűzés otthonról, motozások, rémhírek a gettóban, brutális vonatút, a családtól való elválasztás az auschwitz-birkenaui rámpán majd a tábori tapasztalatok, a szelekciók és áthelyezések a következő táborokba: a folyamatosan változó viszonyok gyors egymásutánja sokakban elszakadt vagy töredékes emlékeket hagyott. Mivel nem látták át, mi történt körülöttük, nem találtak orientációs pontokat, és nem tudtak tiszta képet alkotni. A tömeggyilkosságokkal kapcsolatos információ hiába létezett Magyarországon, kihasználatlanul maradt, és amikor a németek bevonulása után az események felgyorsultak, már nem volt idő és lehetőség a megértés átformálására.

Mivel a naplóírók a vonaton még nem írtak, ezért erre az időszakra Auschwitz tapasztalatával és traumájával együtt emlékeztek vissza. A táborba lépés előtti események leírása közben a később szerzett tudásoktól minden bizonnyal nem tudták függetleníteni magukat. Elbeszéléseikben ezzel együtt is úgy ábrázolják magukat, mint, akiket valóban felkészületlenül ért az országból való elhurcolás. Míg az események hirtelenségét a korabeli naplók és a kései tanúságtételek is bizonyítják, addig a valóság korabeli érzékelését legközvetlenebbül előbbiek tartalmazzák.

A háború alatt írt naplók és levelek a radikális bizonytalanság körülményei között keletkeztek, és sajátos történeti tudásformát hoztak létre. E szövegekből nemcsak az olvasható ki, mi történt a deportáltakkal, hanem az is – vagy leginkább az –, hogy mit gondoltak arról, ami éppen történik velük és körülöttük egy olyan időben, amikor még csak saját tapasztalataikra támaszkodhattak.

Nem épültek be az elbeszélésükbe a később megszerzett tudások és ismeretek. Az 1990-es évektől visszaemlékezéseket író és elmondó szemtanúkkal szemben nem befolyásolta őket a kollektív emlékezet, sem a holokausztról kialakult beszédmód, sem az azzal szemben kialakult, kimondatlan elvárások és tabuk. A gettó, a vonatút és a láger az itt idézett nők 1944/1945-ös naplóiban leginkább egy olyan tragikus tapasztalatot jelentett, ami sokkot idézett elő bennük, és, ami ellen ösztönösen a normalitáshoz, a régi élet referenciapontjaihoz való ragaszkodással védekeztek.

∗

A cikk az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00023/22/2) és az NKFIH Posztdoktori kiválósági prog­ram (142230) támogatásával valósult meg.

The post Miért hívták a női foglyok a magyar társaikat „hülye zsidóknak” Auschwitzban? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu