I. Szulejmán trónra lépése után egyből hadjáratot indított Magyarország ellen, 1521-ben elfoglalta az ország kulcsának, kapujának tekinthető Nándorfehérvárt. Minden bizonnyal már ekkor meg akart ütközni a magyar sereggel, ám II. Lajos elkerülte a számára biztos vereséget ígérő összecsapást – írtuk a mohácsi csatát bemutató sorozatunk előző részében. A folytatásban kis időre elengedjük az időrendet, és az ellenségre koncentrálunk. Ágoston Gábor történész, oszmanista, a washingtoni Georgetown Egyetem professzorának segítségével áttekintjük az Oszmán Birodalom viharos sebességű felívelését az alapító Oszmán bégtől a magyarok végzetét elhozó Szulejmánig. Alig 200 év alatt egy apró török fejedelemségből a kor leghatalmasabb birodalmává nőtte ki magát, a szultán 1526-ban már az akkori világ legnagyobb seregével támadt a Magyar Királyságra. Mi volt sikerük titka? Kik voltak a fontosabb uralkodók, és milyen logika mentén zajlott a hódítás? Mit jelent a szultán kifejezés? Ágoston professzor írásban válaszolt a kérdéseinkre, ezért sorozatunkban rendhagyó módon jelen cikkünkben is ezt a formát követjük.

Török vagy oszmán?

Az Oszmán Birodalom több mint 600 éves fennállása, valamint katonai, igazgatási és kulturális teljesítménye alapján méltán hasonlítható a rómaiak és a bizánciak földközi-tengeri vagy a Habsburgok és Romanovok soknemzetiségű birodalmához. A 15–17. században a magyar és európai források – és őket követve a történetírók – az oszmán hódítókat törököknek, uralkodójukat „Nagy Töröknek”, országukat pedig Törökországnak vagy Török Birodalomnak nevezték. Tették ezt azért, mert a birodalom a török népek lakta Kis-Ázsiából indult hódító útjára 1300 körül, és mert az eredeti fejedelemség vezetői és katonái is nagyrészt törökök voltak, illetve a Kis-Ázsiában akkoriban használt török nyelven beszéltek.

A birodalom katonai és kormányzati elitje azonban magát nem töröknek, hanem oszmánnak, azaz az államalapító Oszmán bég (halálának feltételezett éve 1324) és a róla elnevezett dinasztia követőjének tekintette. Az államot nem Török Birodalomnak, hanem Oszmán bég országának (Oszmán eli) nevezte, az adminisztrációban az oszmán-török nyelvet használta, amely rengeteg szót és nyelvtani elemet kölcsönzött az arab és a perzsa nyelvből, és amelyet az iskolázatlan törökök aligha értettek.

Azok a krónikások, akik a 15. és 16. században az Oszmán-dinasztia szolgálatában, a birodalmi korból visszatekintve írták meg Oszmán bég fejedelemségének felemelkedését, munkáiknak az Oszmán-dinasztia története (Tevárih-i Ál-i Oszmán) címet adták.

Ezek a krónikások sem törökökről írtak, hanem oszmánokról, Oszmán bég bajtársairól és követőiről.

A vezető elit önazonosságának tudata a dinasztia több mint 600 éves története során szinte végig az Oszmán-dinasztiához kötődött. Ez az elit lenézte az egyszerű anatóliai törököket, akiket társadalmilag és kulturálisan is óriási távolság választott el a dinasztiát szolgáló elittől, amely etnikailag és nyelvileg is igen vegyes összetételű volt, miként a dinasztikus birodalmak általában. A nagyvezírek vagy a flottaparancsnokok között szép számmal találunk görögöket, szerbeket, bosnyákokat, horvátokat, albánokat, grúzokat, abházokat, de kisebb számban olaszokat vagy épp magyarokat is.

Az 1453 és 1654 között eltelt két évszázadban hetvenegy nagyvezírből mindössze kilenc volt muszlim török, ők összesen tizenhat évig voltak hivatalban. A többiek szerb, bizánci, boszniai és albán nemesi családok leszármazottai voltak, vagy kevésbé előkelő keresztény háttérrel érkeztek a Balkán-félszigetről, Itáliából vagy a Kaukázusból, és hadifogolyként, túszként vagy a hírhedt gyermekadó révén kerültek a szultáni palota iskolájába, majd onnan a birodalom katonai-kormányzati vezetésébe.

Az állam és a birodalom felépítése

Állam és birodalom között különbséget kell tennünk. Az oszmán krónikák Oszmán béget tartják az állam alapítójának. Az Oszmán bég által vezetett kis török fejedelemség csak egy volt a Kis-Ázsiában a Rúmi Szeldzsuk szultanátus hanyatlását követően kialakult török fejedelemségek közül. A 14. század elején kevesen gondolták, hogy épp Oszmán bég utódai fogják legyőzni és bekebelezni a szomszédos török fejedelemségeket, majd szívós munkával és a változó geopolitikai viszonyok kínálta lehetőségek kihasználásával a 16. század elejére kiépíteni Európa és a Közel-Kelet egyik legnagyobb kiterjedésű és katonailag legerősebb dinasztikus birodalmát.

Mint minden birodalom, az oszmán is sokat változott több évszázados fennállása alatt. Bár történetének a mai napig sincs mindenki által elfogadott korszakolása, az három nagyobb korszakra tagolható:

• a felemelkedés és birodalomépítés kora (1300–1550),
• a birodalmi konszolidáció kora (1550–1718),
• illetve az átalakulás és reformok kora (1718–1923).

Az első korszakban meg kell különböztetni a korai fejedelemség időszakát (1300–1453) az ezt követő birodalomépítés korától (1453–1550). A korszakválasztó a Bizánci vagy Kelet-Római Birodalom és fővárosának, Konstantinápolynak 1453-as meghódítása, amely mind a birodalom geopolitikai helyzetét tekintve, mint pedig a birodalommá alakulás szempontjából fordulópontot jelentett. Oszmán Birodalomról ezért csak 1453 után beszélhetünk.

Oszmán bég sikerének titka

Bár a siker okai összetettek, három tényezőt érdemes kiemelni:

1. Oszmán fejedelemségének kedvező földrajzi elhelyezkedését;
2. a Kis-Ázsiában és a Balkánon kialakult hatalmi vákuumot;
3. az első szultánok és vezírek vezetői és katonai képességeit, amelynek segítségével a térségben jelentkező politikai instabilitást és természeti katasztrófákat a maguk javára fordították, és rugalmas kormányzati technikák segítségével a dinasztia hatalmát megszilárdították.

Szemben a legtöbb anatóliai török fejedelemséggel, Oszmán bég állama határos volt a Bizánci Birodalommal. A bizánci városok elleni oszmán hadjáratok gazdag zsákmánnyal kecsegtettek, és azok a harcosok, akik az ortodox keresztény bizánciak elleni portyákat szent hitharcnak, gazának vagy dzsihádnak tekintették, vallásuk parancsát is teljesítették. Oszmán bég sikereit látva egyre többen sereglettek a zászlaja alá. Ráadásul a bizánciak elleni háborúkban az oszmánok megtanultak új fegyverekkel harcolni, városokat és várakat ostromolni.

A szomszédos muszlim-török fejedelemségek egymás elleni portyái kevés zsákmányt és még kevesebb dicsőséget hoztak a vezetőik számára, és e harcok a hadügyek fejlődését sem segítették. Ráadásul az egymás ellen versengő bizánci uralkodók és trónkövetelők az oszmánokat szívesen fogadták fel belháborúikban zsoldosként, ami megnyitotta az oszmánok előtt az európai hódítások útját is.

Az első szultánok kiváló katonai és politikai kvalitásait és harcászati sikereit nem lehet eléggé hangsúlyozni egy olyan időszakban és egy olyan társadalomban, ahol a legitimitásnak és az uralkodói tekintélynek elengedhetetlen feltétele volt az egyéni kiválóság, a hadvezéri képesség. Valamint az ezeknek köszönhetően megszerezhető zsákmány, amely a kezdeti időszakban a legfontosabb kötelék volt a dinasztia és a csatlakozott anatóliai török harcosok között.

A szultán kifejezés és az első szultán

Az arab szultán szó a muszlim világban a szuverén uralkodók egyik címe volt, amelyet az Abbaszida kalifátus (750–1258) hanyatlása idején helyi uralkodók kezdtek használni körülbelül 1000 körül. Például a 11. század elején Afganisztántól északnyugat Indiáig hatalmas területet meghódító Mahmud gaznavida, majd később a gaznavidákat legyőző szeldzsuk török uralkodók. Az oszmán szultánok, hasonlóan a többi török-iráni uralkodóhoz, a szultán cím mellett használták az emír, a kán és a padisah titulust is.

Egy 1337-ből származó felirat Oszmánt emírként és a gázik, azaz a hitharcosok szultánjaként említi. Oszmán krónikás hagyomány szerint I. Bajezid 1395-ben az egyiptomi és szíriai Mameluk birodalom fővárosában, Kairóban élő Abbaszida árnyék-kalifától kérte és kapta meg a Rúm (azaz Anatólia vagy Kis-Ázsia) szultánja címet. I. Bajezid udvarában írták azokat a krónikákat is, amelyek azt állították, hogy az utolsó Rumi szeldzsuk szultán Oszmánra, vagy Ertugrul nevű apjára hagyományozta az Abbaszida kalifáktól kapott hatalmát, és Oszmánt tette meg utódjának. Ezeket a hagyományokat azon propaganda részének kell tartanunk, ami I. Bajezid hatalmát volt hivatva legitimálni a nagy sztyeppei hódító, Timur elleni harcában.

Hadjáratok, hódítások és belső államszervezői munka

Az oszmánok első európai hídfőjüket 1352-ben szerezték meg a Dardanellák partján, amikor a bizánci belháborúkban trónra segítették Kantakuzenosz Jánost, és ezért megkapták Tyzmpe városát, illetve két évvel később elfoglalták Gallipolit, aminek falait egy földrengés épp akkoriban rongálta meg. A harmadik oszmán uralkodó, I. Murád több mint háromszorosára, mintegy 261 000 négyzetkilométerre növelte a hatalma alá tartozó területeket, amelyek nagyjából azonos kiterjedésűek voltak Kis-Ázsiában és Délkelet-Európában.

Bár I. Murádot a győztes koszovói vagy rigómezei csata után megölték 1389-ben, fia és utódja, Bajezid az uralma alatt lévő területeket Európában a Dunáig, Ázsiában pedig az Eufráteszig, mintegy 692 500 négyzetkilométerre terjesztette ki. Bajezid hódításainak Timur Lenk vetett véget, amikor az 1402-es ankarai csatában legyőzte, birodalmát pedig felosztotta az anatóliai török fejedelmek és Bajezid fiai között. Bár a birodalom felosztása az uralkodó gyermekei között bevett gyakorlat volt a türkmen-mongol államokban, az oszmánoknál ekkorra már kialakult a birodalom feloszthatatlanságának elve, valamint a testvérgyilkosság gyakorlata.

Ennek lényege épp az volt, hogy a szultáni hercegek addig harcoltak, amíg egyikük legyőzte riválisait, és az állam egészére kiterjesztette a hatalmát.

Ez 1402 után tízéves testvérharchoz vezetett, amiből I. Mehmed, a második honalapító, került ki győztesen 1413-ban. Az, hogy az ankarai vereséggel nem ért véget az oszmán dinasztia uralma, annak volt köszönhető, hogy ekkorra már kiépült egyrészt a hadsereg és jövedelemigazgatás alapját képező szolgálati birtokrendszer, amely a törökül timárnak nevezett javadalombirtokokra épült, másrészt a dinasztiát támogató szultáni állandó hadsereg, élén a janicsárok elit gyalogos alakulataival.

Ezekre támaszkodva építették újjá az államot, és folytatták a korábbi hódításokat. Bár Hunyadi János téli hadjárata időleges sikert ért el II. Murád szultán ellen, az 1444-es várnai csatában a magyarok és a keresztesek vereséget szenvedtek. Murád fia, II. Mehmed pedig 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt (ma Isztambul), felszámolva az ezeréves Kelet-Római vagy Bizánci Birodalmat. Konstantinápoly birtokában az oszmánok megszilárdították uralmukat Délkelet-Európában, Kis-Ázsiában, a Földközi-tenger térségében és a Fekete-tenger partvidékén. II. Mehmed halálakor a birodalom területe 850 000 négyzetkilométer, népessége pedig 9 millió fő volt.

Azaz a birodalom ekkor a Magyar Királyság területénél (300 000 négyzetkilométer) majd háromszor, lakóinak száma pedig épp háromszor nagyobb volt. Hasonló volt a szultán és a magyar király jövedelme közötti különbség már Mátyás király idején is.

The post Törökök vagy oszmánok támadtak Magyarországra? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu