Hollywood, amióta csak létezik, imád magával foglalkozni.

Ahogyan Chaplin mint kezdő burleszkszínész már befutott burleszksztárok forgatását teszi tönkre egy korai rövidfilmjében, vagy ahogyan az álmos mozigépészt alakító Buster Keaton felmászik a filmvászonra az Ifjabb Sherlock detektívben, annak a bizonyítéka, hogy színészt és szerepét mindig csak egy hajszál választja el egymástól. Pontosabban egy megegyezés, amit nézőként megkötünk a filmesekkel: most egy karaktert fogunk látni, nem azt, aki játssza. Ennek az alkunak a képlékenységére aztán kaján humorral vagy intellektuális körmönfontsággal lehet újra és újra rámutatni.

Jonah Hill új rendezése, az Outcome az elsőt csinálja, bár a kaján helyett pontosabb, ha azt mondjuk, hogy bunkó humorban utazik. Hill egyik célja a tabudöntögetés.

A mai amerikai szórakoztatóipart az elvégzendő munkával együtt járó kiábrándulás, unalom és cinizmus felől közelíti meg. Alig akad olyan figura az Outcome-ban, akinek viselkedését ne a magamutogatás, az imázsépítés izzadságszagú gesztusai, vagyis – a szereplők sűrűn hangoztatott kifejezésével – különféle performatív cselekvések töltenék ki.

Akinek ehhez nincs kedve, félálomban kénytelen átevickélni mindennapjain, amit leginkább aranykalitkában letöltendő börtönbüntetésként fog fel. Ő Reef Hawk. Világsztár, aki gyerekszínészként lépett be a show-bizniszbe, emiatt másmilyen valóságot nem is ismer, csak azt, amelyikben mindenki akar tőle valamit, minimum egy szelfit, de inkább munkát vagy kölcsönt. Esetleg a megerősítést, hogy a kisember is ér valamit, nem csak a filmcsillag. Két ilyen kis-, vagy inkább közepes emberrel, gyerekkori bizalmas barátaival tölti az idejét Reef akkor is, amikor hírét veszi, hogy valaki lejárató videó feltöltésével zsarolja meg.

Nem tudja, mi lehet a felvételen, de biztos, ami biztos, ügyvédje tanácsára átgondolja, kit haragíthatott magára pályafutása során. Hosszú a lista. Végül körútra indul, hogy bocsánatot kérjen, akitől csak teheti, hátha a megbántott zsaroló végül eláll a videó közlésétől. Így ejti útba régi menedzserét, volt barátnőjét és az anyját is. Ezekből a találkozásokból meg a közöttük lefolytatott, az események állását értékelő beszélgetésekből áll össze a film.

Pofonegyszerű szerkezet. Túl egyszerű is, mert hamar mechanikussá válik. Mintha Hill, aki Ezra Woodsszal közösen írta a forgatókönyvet, nem tudta volna eldönteni, sorozatot vagy nagyjátékfilmet rendezzen az ötletéből. Legalábbis az Outcome húszperces epizódokban éppen úgy elkészülhetett volna, mint végleges formájában, és úgy is egészen nyugodtan felkerülhetett volna az Apple TV-re.

Az elbeszélés nem filmes drámai ívet rajzol, hanem menetrendet idéz, ami pedig szomorúan emlékeztet a főhős saját útjára. Reef élményei fásult és felcserélhető tapasztalatok, csak egy kiszámított és beszabályozott pályán. Ami sajnálatos módon az élete.

Hill eleve Keanu Reevesre írta a kanosszát járó filmsztár szerepét. Tökéletesen alkalmas rá, mert kifürkészhetetlen, mindgyakran a semmibe révedő tekintete, űrlény- vagy robotszerű jelenléte egyébként is a reevesi sztárimázs szerves része. Reeves úgy lébecol negyven éve Hollywoodban, mintha közben maga sem értené, mit keres ott, és miért rángatják már megint kamera elé. Idegensége, vonzó kívülállása persze csak részben alkati kérdés, legalább annyira tudatosan megtervezett és kivitelezett produkció: a Keanu Reeves-szerep szünet nélküli alakítása. Mégis megőriz annyi őszinteséget és kedvességet ez a bohókás filmcsillag, hogy még mindig úgy érezzük, a Keanu Reeves név önazonos művészszemélyiséget takar (erről hatvanadik születésnapján cikket is írtunk, azt állítva, túl jó ő ennek a világnak).

Reeves mint Reef Hawk leginkább csak reagál és utasításokat teljesít a filmben. Engedi, hogy mások írják elő neki, hogyan próbálja megelőzni a botrányt. Talán azért, mert nincsen jobb ötlete, talán, mert annyira unja magát, de passzív szerepbe helyezkedik. Közeli barátai adnak neki tanácsokat, akiket a színészethez nemrég visszatérő Cameron Diaz és a Magic Mike-filmekből ismerős Matt Bomer alakít. Egyiküké sem kifejezetten látványos szerep. Leginkább csak azért tűnnek fel időről időre, hogy összefoglalják, Reef éppen hol tart a turnéján, valamint utaljanak rá, ők is megérdemelnék a bocsánatkérést. Megkapják.

Rikítóbb színeket ölt maga a rendező, Jonah Hill, aki Reef ügyvédjét el is játssza saját filmjében. Ilyen dörzsölt jogászokat is láttunk már a vásznon, itt mégis Ira a legemlékezetesebb karakter.

Egyrészt azért, mert maga is sztárként dölyfösködik, olyan luxust és akkora sleppet tart, mint az előadók, akiket képvisel. Aligha eredeti gondolat, hogy Hollywoodban a háttérembereket is megrészegíti a siker, de Hill legalább látható élvezettel vezeti elő. Amióta szívesebben rendez, mint játszik, ritkábban látjuk őt – az első, Mid90s című rendezése gördeszkás kamaszokról szólt, önéletrajzi ihletés alapján, a második pedig dokumentumfilm a terapeutájáról.

Nehéz felismerni a régi, testesebb komikust az Outcome hangoskodó mellékszereplőjében, mert Hill mostanában már inkább úgy néz ki, mint Larry David. Csak éppen Davidnél itt sokkal otrombább tréfákat ereszt meg, például abban a jelenetben, amelyikben jogi asszisztenseket mutat be Reefnek minden esetre: arra is készülnek, ha MeToo-ügy állna a zsarolás hátterében, de arra is, ha rasszista beszólás. Reefet lehetőleg se ebből, se abból az irányból ne lehessen ellehetetleníteni, vagyis cancelelni. És mi a helyzet akkor, ha antiszemita megjegyzést talált volna elejteni?

Ira szerint „lekutattuk, és nem befolyásolja negatívan a karriered, ha utálod a zsidókat. Sőt, még jól is jöhet.” Majd vágás következik Kanye West arcképére, kijelölve, milyen irányú és mélységű vicceket sütnek el az Outcome-ban.

West képét Hillary és Bill Clinton, illetve Kevin Spacey méretes portréja egészíti ki Ira irodájában. Ők mind az ügyvéd hűséges kliensei. Képmásuk mutatja, hogy Hill az utóbbi évek valós szórakoztatóipari botrányait is beemeli a történetbe, semmire sem kötelező kikacsintások szintjén. Hasonlóan működik a film, mint a lényegesen szellemesebb A stúdió sorozat: önkritikus kibeszélőként Hollywoodról, Hollywoodból. Hill még a mai amerikai film nagy tiszteletű védőszentjét, Martin Scorsesét is elirigyelte Seth Rogen sorozatából. Scorsese ezúttal Reef évtizedekkel ezelőtt lecserélt menedzserét alakítja, aki ürességtől kongó játékteremben tartja fogadóóráit. Ő is megérdemli a bocsánatkérést, noha Scorsese éppen olyan enerváltan játssza a figurát, mint amilyen az egész film.

Az Aljas utcák rendezője valószínűleg még emlékszik arra az időszakra, amikor Reefhez hasonló, célt tévesztett hősök nagyobb számban kóvályogtak a hollywoodi filmekben. Ezeket a kifáradásról, elkedvetlenedésről szóló történeteket a hetvenes évekből tudnánk felidézni, míg az ilyen jellegű, de kifejezetten a szórakoztatóiparba, a művészvilágba helyezett, kiútkereső elbeszélések modellje a 8 és fél.

Megint keletje van a 8 és fél utánérzéseinek, mert ma Hollywoodban folyton-folyvást azon törik a fejüket, mi újat kínálhatnának még a közönségnek, amit a streaming nem tud, és sorra érkeznek a kiöregedett filmsztárokról szóló filmek is.

Tavaly a George Clooney főszereplésével készült Jay Kelly, most az Outcome mesél lényegében ugyanarról a válságról. Csak éppen Jonah Hillnek egyelőre nincs eléggé határozott rendezői ízlése vagy elegendő ötlete ahhoz, hogy egyéni formába öntse saját válságjelentését. Olyan formába, amely puszta művészi értékénél fogva egyúttal kiutat is mutatna a válságból. Az Outcome a problémát felismeri, a megoldást másra bízza.

Maradnak a malibui zsidó viccek.

Outcome (2026), 84 perc. 24.hu: 5/10. Elérhető az Apple TV+ streamingoldalon.

The post Hiába vagy körülrajongott sztár, előbb-utóbb bocsánatot kell kérned first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu