A taposóaknák – mielőtt felrobbantak volna – először égni kezdtek.

Kezdetben csak egy villanás látszódott – narancssárga lüktetés a pincebejárat előtti sötétben. Aztán még egy. Aztán a tucatnyi, a bejárat körül szétszórt harckocsi-elhárító akna egymást meggyújtva egy egész tűzláncot alkotott. Mintha magából a földből törtek volna fel az embernél magasabb, méteres átmérőjű lángoszlopok. Eltérő időközönként néhányuk tompa robbanással detonált. Elviselhetetlen hővel töltötték meg a pincét és az éjszakát.

Odalent Kátya és az egysége várakozott, zsebkendőket szorítva az arcuk elé, hallgatva, ahogy a tűzijáték kibontakozik. A helyiség lassan megtelt fojtogató füsttel. Perceik voltak kijutni. Szerencséjükre az evakuáló jármű már úton volt.

Legyetek készen! Tíz perc

– rádiózta a sofőr.

A pincéből kivezető útvonal egyetlen összefüggő lángoló folyosóvá változott. Mégis kimásztak. A füstön át, a tűzön keresztül robbanások között futottak a Humvee felé, amely valahol a narancssárga fényen túli sötétségben várta őket.

2023. május 15-e volt, egyben az utolsó éjszakájuk Bahmutban, bár ezt senki nem mondta ki hangosan. Mindenki tudta hogy a város elesett, és jó eséllyel soha nem térnek vissza többé.

Mégis, amikor visszaemlékszik erre az éjszakára, Kátya nem a visszavonulással vagy a veszteségekkel kezdi, és nem is a város pusztulását ecseteli. Hanem a virágzó cseresznyefákat eleveníti fel.

Miután kijutottak a közvetlen veszélyből, a jármű kitette őket egy biztonságos útkereszteződésnél, és visszaszáguldott a városba a következő csoportért. Kátyát hónapok óta először ölelte körül viszonylagos csend és sötétség. Hosszú idő után először töltötte meg a tüdejét friss levegővel – lőporszag, égő törmelék füstje és téglapor nélkül.

Ahogy a következő járműre várt, leült pihenni. Várakozás közben vette észre, hogy az út mellett, a feje fölött egy cseresznyefa virágzik. Nagyon sötét éjszaka volt, szinte világítottak rajta a frissen nyílt fehér szirmok.

El nem tudom mondani, milyen édes és friss illatuk volt

– emlékszik vissza.

Számára az erődvárosként tartott Bahmut kudarca nem egyetlen nagy összeomlás vagy vereség volt, sokkal inkább egy folyamat elkerülhetetlen eredménye: nyomás alatt meghozott döntések, jól vagy rosszul megoldott problémák összege. Ugyanígy gondolkodik a túlélésről: nem vakszerencséről van szó, hanem a hozzáállás és a módszertan eredőiből összeálló függvényről. Ebből sül majd ki a háború kimenetele is.

Nem csak a katonai erő miatt győztek az oroszok

Kátya Harkivból származik. Az orosz határ mellett fekvő város nyelvében is vegyes, identitásában is ukrán, szovjet meg posztszovjet. Azok számára, akik ott nőttek fel, az állásfoglalás sokáig nem volt fontos, de 2014-ben ez megváltozott.

Amikor Oroszország és a „szeparatisták” bevonultak Kelet-Ukrajnába, Kátya nem rohant csatlakozni a hadsereghez. Össze volt zavarodva az egymásnak ellentmondó információk és narratívák kereszttüzében kibontakozó események kapcsán. Úgy döntött, maga nézi meg, mi a helyzet. Luhanszkba utazott, miután a kezdeti harcok átmenetileg lecsillapodtak. A város már megszállás alatt állt. Amit ott látott, annak nem sok köze volt az orosz propagandából ismert felszabadításhoz, de különösebben drámai konfliktusnak sem tűnt. Sokkal inkább stagnálásnak.

Olyan volt, mintha harminc évet mentem volna vissza Harkivba. Olyannak tűnt a város, mintha a kilencvenes években ragadt volna

– emlékszik.

Az infrastruktúra leromlott. Az utcák rendezetlenek voltak. A fejlődés megállt. Nem a pusztítás érintette meg leginkább, hanem a haladás teljes hiánya. Harkivhoz képest – minden problémája ellenére – Luhanszk egy sorsára hagyott helynek tűnt.

Ez az élmény megértette vele, miért tudott itt győzni Oroszország. Nem csak a katonai erő miatt. Sebezhető volt a város gazdaságilag, társadalmilag, pszichológiailag egyaránt. Azokat az embereket, akik ebben a stagnálásban éltek, könnyű volt meggyőzni arról, hogy a változást követően – legyen az bármilyen – csak jobb jöhet.

Könnyű dolga volt a propagandának. Ha az emberek elhiszik, hogy az élet jobb lesz, ráadásul ingyen, akkor szinte bármit elfogadnak

– magyarázza Kátya.

Azzal a következtetéssel tért vissza Harkivba, hogy az orosz fenyegetés valós, és nem fog megszűnni.

Egyszerű volt fegyvereket szerezni

Az ebből fakadó szorongását cselekvéssel próbálta levezetni. A teljes körű invázió előtt nyolc évvel egy barátja meghívta önkéntesek egy csoportjába, amely lövészárkokat ásott Harkiv északi peremén, a határ közelében. Egyszerű munka volt, fizikai és repetitív, de olyan embereket hozott össze, akik ugyanazt érezték: ez nem valaminek a vége, hanem a kezdete.

A csoport folyamatosan bővült és fejlődött, a következő nyolc évben Kátya és társai egy laza, de egyre strukturáltabb civil önkéntes hálózat részévé váltak. Idővel bejegyzett egyesület lettek, alulról szerveződő választ nyújtva egy érzékelt hiányra: az állam nem készítette fel megfelelően a polgárait a háborúra.

Katonai kiképzést nyújtottak civileknek, gyakorlatokat szerveztek, megosztották egymással a tudást.

Az egyik legfontosabb döntésük egyben a legegyszerűbb is volt: saját fegyvereket szereztek. Az ukrán törvények lehetővé tették, és a hazai piac is fejlett volt. A motiváltak számára kevés valódi akadály létezett.

Az emberek azt hiszik, hogy ezt tiltja a jog. Pedig nem. Csak akarat kérdése az egész

– mondja Kátya.

Bár a csoport folyamatosan nőtt, ám, amit képviselt, az a társadalomban kisebbségben maradt. A legtöbben megpróbálták folytatni a korábbi életüket, miközben a konfliktus keleten lassan a mindennapok részévé vált. De Kátya számára a jövő már világosan kirajzolódott.

Tudtuk, hogy teljes körű háború lesz. Csak idő kérdése volt

– mondja.

Lakosok a harkivi Függetlenség terén gyűltek össze, hogy üdvözöljék az ukrán hadsereg katonáit, akik az ország keleti részén oroszpárti szeparatistákkal harcoltak 2014. november 19-én.

„Nem választottam. Oroszország kényszerített rá”

Amikor az invázió elkezdődött, nem sokat haboztak. A csoportból huszonkét tag gyűlt össze egyetlen harkivi lakásban, ahol együtt készültek, vitatkoztak, terveztek és vázoltak fel különböző forgatókönyveket. Az elméletekből hirtelen gyakorlat lett. Nem vártak parancsra, még hivatalos dokumentumaik sem voltak.

Az inváziót követő első három hónapban jogilag légüres térben működtek – felfegyverkezve, aktívan, szükség esetén katonának mondva magukat, de formális státusz nélkül. Az ellenőrzőpontokon papírok hiányában magabiztossággal és hitelességgel keltek át.

Minden alkalommal, amikor átmentünk egyen, bociszemeket vágtunk, és annyit mondtunk, katonák vagyunk, higgyenek nekünk. És hittek

– emlékszik Kátya.

A város maga is állandó mozgásban volt. Az orosz erők körülfolyták a peremét, folyamatosan megkísérelve a betörést. Odabent gyorsan formálódott az ellenállás, gyakran spontán módon. Területvédelmi egységek, önkéntesek, rendőrök és a hivatásos hadsereg tagjai próbáltak tűzoltásszerűen védekezni.

Egyik reggel egy kiáltásra ébredtek: „Az oroszok a városban vannak!” Kátya teljes menetfelszerelésben, ötödmagával vágódott be a kis fehér Ford Fiestájába, három páncéltörő rakétával az ölükben.

El tudod képzelni, hogy nézhetett ki? Mint egy jelenet a Rendőrakadémiából

– idézi fel nevetve.

Harkiv utcáin kezdtek körözni, hogy megfelelő helyet találjanak egy lesálláshoz, de nem találtak. Minden kereszteződés foglalt volt, valakik már védték. „Mindenhol azt mondták, menjünk tovább, mert ők már készen állnak.”

Végül a formális struktúra őket is utolérte: 2022 májusának végére Kátya és a csoportja hivatalos dokumentumokat kapott. Onnantól jogilag is a fegyveres erők részeivé váltak, ám ez nem változtatta meg alapvetően a motivációjukat.

Kátya számára viszont az önkéntesség és a mozgósítottság közötti különbség nem pusztán nyelvi, hanem filozófiai különbséget is rejt.

Hivatalosan nem lépett be a hadseregbe, hanem mozgósították őt. Ez azt jelenti, hogy nem fix ideig, hanem a „különleges időszak” végéig kötelezik szolgálatra – gyakorlatilag a háború végéig vagy az általános leszerelés elrendeléséig. Elméletben ugyan lehetősége lenne meghatározott időre szerződést aláírni picivel több pénzért, de ezt elutasítja.

Ha aláírom, és szerződéses leszek, az azt jelenti, hogy ezt választottam. De én nem választottam. Oroszország kényszerített rá

– mondja.

Egy kávézóból is irányíthatsz egy drónt

Az egyik visszatérő probléma szerinte nem a fronton, hanem mögötte jelentkezik.

Ez pedig az emberutánpótlás kérdése. Ha nincs elegendő utánpótlás, a katonák nem tudnak rotálódni. Az egységek nem azért maradnak helyben, mert ez optimális, hanem, mert nincs, aki leváltsa őket.

Ezért mondják az emberek, hogy rabszolgaságnak érződik a szolgálat. Nem a parancsnokok miatt, hanem, mert nincsenek emberek

– magyarázza.

Szerinte sok civil félreérti a katonai szolgálat természetét: a félelem, a pletykák és a propaganda hatására azt feltételezik, hogy a hadseregbe való belépés azonnali kitettséget jelent a legveszélyesebb harci feladatoknak. Valójában a modern hadviselés – különösen Ukrajnában – szerinte sokkal diverzifikáltabb.

Akadnak távoli szerepkörök, technikai feladatok, támogató pozíciók – ezek a közvetlen érintkezéstől távol helyezkednek el.

Harcolhatsz egy kávézóból is. Ülhetsz egy laptop mögött kávét szürcsölgetve, miközben egy drónt irányítasz

– mondja.

Ez nem csak a jó kapcsolatokkal rendelkezőknek elérhető szerepkör: több ezer ilyen és ehhez hasonló pozíció van betöltetlenül az ukrán drónos erőknél. Igaz, ezt nem sokan tudják. Az eredmény: félelem a felszereléstől, a létszámhiány, így viszont a rendszer nem képes fenntartani a katonák rotációját.

A következmények pedig átalakítják a társadalmi kapcsolatokat. Az invázió első napjaiban Kátya telefonja folyamatosan csörgött. Barátok, ismerősök, távoli kapcsolatok — mindenki hívta, hogy segítsen, csatlakozzon, tegyen valamit.

Volt egy mesterlövészállásunk Harkiv környékén, a körút északi részén. Feküdtem a puskámmal, bámultam magam elé, és a telefon vörös volt a hívásoktól. Nagyon idegesített. Akkor még nem volt más kommunikációs eszközünk, a telefonjainkkal tartottuk a kapcsolatot. De az enyém folyamatosan csörgött, mindenki hívott, kérdezte hol tud csatlakozni, hogy tud segíteni.

Most csend van. „Az emberek kerülik a kommunikációt velem, nem akarnak hallani rólam” – mondja.

Ez a megosztottság nem csak a társadalomban, de a barátok között is létezik. Sőt, a családokon belül is jelen van.

Kátya apja Harkivban él, egy olyan környéken, amelyet gyakran ér támadás. Bonyolult a kapcsolata az apjával. Elmondása szerint apja fiatalon mélyen szovjetellenes volt. Elutasította annak szimbólumait, rituáléit, elvárásait, nem hordta az úttörőnyakkendőt. A jelenben viszont oroszpárti nézeteket vall, amit Kátya nehezen tud összeegyeztetni a múltjával.

Ezt az ellentmondást valami mélyebbre vezeti vissza, mint a politika: szerinte édesapját a szovjet paternalizmus formálta arra az elvárásra, hogy az állam gondoskodik, hogy a stabilitás előnyösebb a bizonytalanságnál, hogy léteznek ténylegesen „ingyenes” juttatások.

Évek óta nem beszéltek. Kátya néha elvezet az apja paneltömbje mellett, és megnézi, égnek-e a lámpák a függöny mögött.

Nemrég egy rakéta csapódott be mindössze húsz méterre az apja otthonától. A következmény: tíz halott, számtalan sebesült. Kátya látta a képeket, és azonnal felismerte a helyszínt.

Eszembe jutott, vajon hogy lehet, mert, amikor láttam a helyről készült fotókat, azonnal felismertem, hogy ez az a hely, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Azóta is azon töprengek, vajon ünnepel, vagy megbánta, hogy kiknek szurkol. És nincs válaszom. Tényleg nincs válaszom. Egyszerűen nincs.

Jobb a kicsi

Harkiv ostroma után Kátya Bahmutba került. A háború pedig megváltozott.

A korai káoszt részben felváltotta a valamifajta strukturáltság. A kommunikáció javult, az egységek és a parancsnokok határozottabbá váltak. De a konfliktus mérete és a résztvevő erők sokfélesége új problémákat hozott.

Annyiféle egység volt innen-onnan, hogy Bahmut úgy nézett ki, mint egy állatkert

– mondja.

Különböző dandárok különböző specializációkkal, különböző parancsnoki láncolatok – egymás közvetlen közelében működve, de hatékony koordináció nélkül. Az eredmény nemcsak hatékonyságvesztés volt, hanem életveszély is. Olyannyira, hogy előfordultak baráti tűzesetek is. Egységek nem jelentették le a saját mozgásaikat. Állásokat hagytak ott értesítés nélkül, réseket hagyva az arcvonalon.

Ebben a környezetben Kátya egysége tűztámogató csapatként működött. Drónokkal végeztek felderítést, azonosították a célpontokat, majd aknavetőkkel támadták őket, vagy szükség esetén tüzérségi támogatást kértek.

Olyan volt, mint a hörcsögcsapkodós játék a vásárokban: találd meg, öld meg, kezdd elölről

– foglalja össze.

Az aknavetővel közeli célpontokra lehet meredek ívben gránátokat ejteni, a relatíve pici csövet tüzelés után könnyen tudja vállra kapva átmozgatni a kezelőcsapat. „Ha valami hatalmas célpontot találtunk, akkor a szintén hatalmas M777-es tüzérségi ágyút hívtuk. Eltalálták, szép munka, menjünk, találjunk megint valami kicsit.”

A bahmuti hadjáratban a saját forgózáras puskámat használtam. Kicsi volt és nem olyan nehéz. Mivel a városi csatákban folyamatos a rohangálás, fel kell futni a lépcsőn, át kell futni az udvarokon, sok fizikai tevékenységet kell végezni, sokkal könnyebb ezt úgy megtenni, ha van egy könnyű, nem olyan nehéz puskád. Jobb a kicsi.

Sokat kritizálták az ukrán hadvezetést, miért tartotta olyan sokáig a várost. A médiában Bahmut a vérszivattyú szimbólumává vált, ahol az emberélet leértékelődik, és kérdés nélkül odadobják, ha cserébe több ellenség hal meg. Belülről viszont a nézőpontok sokkal változatosabbak voltak.

Kátya nem tagadja a veszteségeket. Barátokat veszített ott. Egész egységek semmisültek meg. De a következtetése eltér a meghatározó narratívától.

Nem lett volna lehetetlen feladat. Az emberekkel volt probléma

– állítja. Konkrétan: elégtelen létszám, elégtelen felkészítés, a valós veszélyek helytelen felmérése. Sok katona képzelt fenyegetésektől bénult le, miközben a valódiakat nem ismerte fel.

A média pedig súlyosbította a helyzetet azzal, hogy Bahmutot elsősorban a halál helyeként ábrázolta, nem pedig az ellenállás, a bátorság vagy a kompetencia csatatereként.

Márpedig ez számít, mert végső soron az emberek elhiszik.

„Nyugodjatok meg és ne féljetek!

Kátya történetének leginkább figyelemre méltó eleme az eredeti csoport túlélési aránya. Mind a huszonkét tag – akik 2022 februárjában együtt vonultak be – életben van. Ez szerinte nem csak a szerencsén múlik. „Hanem a gondolkodásmódon is. Hogy racionálisan működsz-e, vagy sem.”

A veszélyek pontos felmérésén és megértésén. Pánik helyett az információn alapuló döntéshozatalon. A stressz alatti fegyelmen.

Szerinte ezek határozzák meg a túlélést.

Nagyon nehéz elhinni, de egy közvetlen tűzharcban is lehetséges a túlélés. Ha besoroznak, az nem azt jelenti, hogy azonnal meg fogsz halni valamilyen szörnyű módon, hogy meg fogsz sérülni. Ez nem törvényszerű.

Ezzel szembeállítja azokat az egységekkel, amelyekkel Bahmutban találkozott, és amelyeket a félelem megbénított: nem kommunikáltak, nem cselekedtek, még azt sem tudták leírni, elmondani, hogy mit láttak.

Egy alkalommal a csapata egy övéik birtokolta ötemeletes házba futott be, az utca volt a frontvonal, a túloldalon lévő ötemeletesben már az oroszok harcoltak.

Nagyon közel voltak. Mellettünk harcolt még két területvédelmis csapat, de az egyikben üveges szemmel bámultak, annyira féltek, annyira megijedtek. Egyszerűen nem értették, mi történik körülöttünk. Ott maradtunk, információt kértünk. Honnan hallottátok a géppuskákat? Honnan hallottátok a páncéltörőt? Hol láttatok mozgást? Nem válaszoltak. Némán ültek, és néztek maguk elé. Semmi értelme nem volt, hogy ott legyenek, hátraküldtük őket. »Srácok, kérlek, menjetek el! Nyugodjatok meg! A környéken fogunk dolgozni. Ne féljetek!”

Aztán kapcsolatba léptek egy másik szomszédos egységgel, ugyanazokat a kérdéseket tették fel nekik. „És jöttek is a válaszok, hogy a kibaszott géppuska ott van, emitt a páncéltörő, a seggfejeket meg arra láttuk rohanni. Ők teljesen mások voltak. Proaktívak. Óriási volt a különbség” – idézi fel Kátya.

Aztán 2023 májusában elérkezett a végső visszavonulás ideje. Nem a pánik, hanem a csapatok sűrűsége miatt volt kaotikus a helyzet. Túl sok egység, túl sok mozgás, túl sok ismeretlen változó egy nagyon szűk időablakba sűrítve.

Addigra a városba való bejutás rendkívül veszélyessé vált. A fő útvonalak folyamatos tűz alatt álltak, kilőtt járművek szegélyezték és torlaszolták el az utat.

Szerencsére a kimenekítő sofőrjük egy „őrült” volt, hajlandó volt olyan körülmények között is közlekedni, amelyeket mások messziről elkerültek volna. Amikor viszont az utolsó éjszakán beültek a Humveeba, meglepetésükre csigalassúsággal haladtak a koromsötétben.

Aztán Kátya felrakta az éjjellátóját, és meglátta az okot: az utak tele voltak vánszorgó gyalogos katonákkal. Kimerülten, sérülten, dezorientáltan haladtak ki a városból folyamatos áramlásban. Aki nem tudott járni, azt a társai vitték, aki nem látott, az előtte lévő vállába kapaszkodott. A sofőr óvatosan navigált közöttük.

Miután kiszálltak, egy újabb járműre vártak a cseresznyefák alatt. A háború pedig folytatódott.

Időt nyertek a sorozatos vereségekben

Bahmut után nem volt valódi szünet. Kátya egységét mesterlövész és felderítő műveletek ellátásával bízták meg a Bahmut és Szoledar közötti mezőkön, a városi harcok intenzitásához képest jóval nyugodtabb körülmények között.

Később Avgyijivkába vezényelték a városért folyó csata utolsó szakaszában. A minta megismétlődött: elhúzódó védelem, fokozatos romlás, végül kivonulás.

Viccelődtünk, hogy ez valami sorsszerűség lehet, hogy mindig az utolsó éjszakán hagyom el a várost.

A kivonulás során dróntámadás érte az egységét. Ekkor sérült meg először és utoljára.

Három vérző sérültünk volt. Az egyiküknek szorítókötés volt a lábán, úgyhogy a hónánál fogva tartottuk talpon. Sötét, csillagtalan éjszaka volt. A táskámra volt rögzítve egy hővisszaverő fólia, ami kioldódott és leesett. Visszafordultam érte, néhány méter lett köztem és a többiek között. Ebben a pillanatban ejtett rájuk egy orosz drón egy gránátot.

Ő sérülés nélkül megúszta. Nem sokkal később, miközben egy sebesült katonának segített, a sötétben kificamította a bokáját. „Avgyijivkában ez semmi” – mondja.

Bahmut, Szoledár, Avgyijivka. Véres vereségek, de Kátya számára ezeknek a csatáknak a jelentősége kevésbé a végkimenetelben rejlik, ugyanis mégis nyertek valamit általa: időt.

Időt Ukrajnának a hadiipar felfuttatására, a drónképességek kifejlesztésére, az erődítések építésére, a nemzetközi támogatás biztosítására. Időt, amely elméletben hosszú távú előnnyé lett volna alakítható. De nem biztos abban, hogy ezt az időt hatékonyan használták fel.

Nyolc évünk volt 2022 előtt, és aztán kaptunk időt a háború alatt is. És mégis, annyi ember nem érti meg, hogy mi a helyzet.

Frusztrációja nem kizárólag egyénekre irányul, hanem a hadseregre is. A tapasztalatokat szerinte nem adják át megfelelően, a megszerzett tudás lokális szinteken marad, informális, egyénekhez kötött, nem elég strukturált.

„Óriási szakértelmünk van, de nincs dokumentálva. Így pedig nem skálázható” – magyarázza.

Idővel Kátya vezető szerepekbe került. Kezdetben ez csak informális volt – az egységén belül mindenki utálta a szomszédos szakaszokkal való rádiós kapcsolattartás feladatát, ő ezt elvállalta. Később a női intuícióival el tudta simítani a csatában egymással ordítozó férfi parancsnokok közötti nézetkülönbségeket. Idővel ez és a tapasztalata óhatatlanul vezetői szerepekbe emelte.

Később azzal bízták meg, hogy zászlóaljszinten állítsa összes a drónos egységek kiképzési rendszerét. A kihívást kevésbé a technikai akadályok, jóval inkább a parancsnokok jelentették, ők ugyanis szkeptikusak voltak. A képzéshez kért erőforrásokat – létesítmények, logisztika, személyzet – túlzónak tartották.

Szenvedek attól, hogy a parancsnokaim meg vannak győződve arról, hogy a drónpilótaképzés nem szükséges, mert annyira könnyű FPV-drónt irányítani. Hogy minden gyerek meg tudná csinálni. Nem értik, hogy az FPV-pilóta lét nem magáról a repülésről szól. Maga a reptetés egy technikai készség, amihez a reflexeidre van szükség, benne van a gerincedben. De a döntéshozatalhoz mindent figyelembe kell venni. És ahhoz, hogy jó döntést hozz pilótaként, érteni kell a rádiózáshoz, a meteorológiához, a taktikához, az orvostudományhoz és még rengeteg mindenhez. Nem látják át rendszerszinten, magára a repülésre koncentrálnak, és azt kiabálják, hogy nem kell az embereket iskolákba küldeni.

A női katonák mind nagyon motiváltak

Kátya szerint igencsak ellentmondásos a kockázat eloszlása a hadseregen belül.

A személyi állomány kisebb része – talán 15 százaléka – van folyamatosan a frontvonalban. További 15 százalék a közelében működik, például tüzérségi, evakuációs vagy drónos feladatokban. A többség viszont támogató szerepkörökben dolgozik, ezért az általános veszélyérzet szerinte túlzó.

A fronton lenni persze veszélyes. De nem mindenki van ott

– magyarázza.

Szerinte a valóság és a percepció közötti eltérés táplálja a toborzási problémát, ami aztán rotációs problémákat és végkimerültséget okoz a katonáknál.

Kátya nőként szerzett tapasztalatai erősen kontextusfüggők. Mivel egy már meglévő, őt ismerő és benne bízó csoporttal lépett be a hadseregbe, elkerült néhány olyan akadályt, amelyekkel más nők szembesülnek. De tisztán látja az általános dinamikát.

Szerinte a nők, akik csatlakoznak, szinte mindig rendkívül motiváltak, de az oroszok legyőzése előtt a saját hadseregük sztereotípiáin is át kell küzdeniük magukat. Nem engedik nekik, hogy harci tevékenységekhez csatlakozzanak. Ezután sokáig kell próbálgatniuk másik egységet, dandárt, irányt, szakmát váltani, hogy végre eljussanak a csatákba.

A nők nagyobb arányú bevonása a harci feladatokba növelné a hatékonyságot – nemcsak az egyenlőség oldaláról, hanem műveleti szempontból is.

Sok harcoló nőt ismerek, akik nem engedik, hogy őrmesternél feljebb léptessék őket. Ott akarnak maradni a terepen, a csatákban.

Amikor a jövőről kérdezik, Kátya már kevésbé határozott. Főként azért, mert egyre jobban kimerült. „Fáradt vagyok” – ismeri el.

Gyors fejlődést lát a drónhadviselésben, de kérdésesnek tartja annak hatékony integrációját. A gyalogság központi szerepe szerinte továbbra is megmarad – a technológiai rendszerek fejlődése és bővülése ellenére is. Tartós problémákat lát a helyi sikerek rendszerszintű képességekké alakításában is – úgy látja, továbbra is szakadék húzódik a vérrel megszerzett tudás és a gyakorlati megvalósítások között.

Befejezésül ismét felidézi Harkivot.

A háború előtt csodálatos város volt. Kényelmes, élettel teli.

Szerinte megéri megvédeni. De nem csak a frontvonalon. A háború nem csak ott zajlik, hanem a percepcióban, a felkészülésben, abban a képességben is, hogy egy társadalom megértse, mi és miért történik vele.

A háború kimenetele nem csak a fegyvereken vagy a számokon múlik majd, hanem kevésbé látható és nehezebben mérhető dolgokon is: oktatáson, döntéshozatalon, tisztánlátáson. Ahogy fogalmaz:

Annak felismerésén, hogy mely veszélyek valósak, és melyek nem.

The post „Harcolhatsz egy kávézóból is. Ülhetsz egy laptop mögött kávét szürcsölgetve, miközben egy drónt irányítasz” – Kátya már több mint egy évtizede háborúzik az oroszokkal first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu