Hemingway is megsiratta a magyar katona halálát

Frankl Béla néven a Szatmári-síkságon található Matolcson (a település egyesült a Szamos túloldalán található Tunyoggal, így ma Tunyogmatolcs néven ismeretes) látta meg a napvilágot a későbbi Zalka Máté 1896. április 23-án. A Szatmári-síkság és a Szamosköz a – trianoni határok közötti – Magyarország egyik legszegényebb régiója, Tunyog és Matolcs lakossága is leginkább szegényparaszt volt. Béla apai és anyai ágon is zsidó származású volt, apja, Frankl Mihály saját kocsmát üzemeltetett, anyja, Weisz Fáni háztartásbeli volt. Tizenhárom gyermekük született, közülük heten érték meg a felnőttkort. A legkisebb volt közülük Béla, aki 13 éves korában anyja halálával félárva maradt.

Arcanum Újságok / Kritika 5. (1976)1976 / 7. szám / Végh Antal: Zalka Máté falujában Zalka Máté a húszas években.

Frankl Mihály nagy hangsúlyt fektetett a kis Béla taníttatására. Gyerekkorától kezdve szenvedélyesen olvasott: „nappal a lócán, erős cukrot ropogtatva, éjjel gyertyával a padláson. Valóságos kis könyvtára volt: Jókai, Mikszáth, Verne, Mark Twain regényei, Petőfi versei, s minden, amihez hozzájuthatott. Jellemző volt a családra, hogy könyvekre a nagy nyomorúságban is jutott.”

A matolcsi általános iskola elvégzését követően 1907-ben a mátészalkai polgári fiúiskolában folytathatta tanulmányait. Itt azonban nem tartozott a kiemelkedő tanulók közé, lényegében minden tantárgyból elégségest kapott. Saját visszaemlékezése szerint a legtöbb problémát az okozta, hogy a leckék magolása helyett inkább azzal foglalkozott, ami őt érdekelte:

Amikor irodalomtanárom rajtakapott a pad alatti versíráson, a fülemnél fogva látott el életbölcseleti tanácsokkal és édesapám mogyorófa pálcájának kilátásba helyezésével. Érthető a tanár úr sértettsége: a költészethez ne az ő irodalomóráján kapjon ihletet a kölyök.

Mindennapivá válik a halál

Apja ennek ellenére úgy gondolta, hogy legkisebb fiát a polgári után is taníttatni fogja. Így 1911-ben beíratta a felsőkereskedelmi középiskolába, Szatmárnémetibe. Béla ekkor már verseket, elbeszéléseket, színdarabokat írt: „Eltekintve attól a két láda verstől, amelyet bánat és öröm között a türelmesnek mondott papírra karmoltam, írtam én két regényt és száz novellát. Egy színdarabomat Hevesi Béla társulata elfogadta Szatmáron, aminek következtében azután egy hétig nem mentem iskolába.”

Ugyanakkor távolról sem volt magábaforduló alkat: szívesen mulatott, szépen énekelt és kiválóan táncolt, kedvelt vendége volt a helyi úri társaságoknak. A tanulás azonban továbbra sem volt erőssége: az érettségin első nekifutásra megbukott, csak a pótvizsgán sikerült átmennie.

Időközben kitört az első világháború, és ez az ifjú Béla hazafias érzületét is megmozdította:

Lángoltam a buzgó hazaszeretettől, a tömény nacionalizmustól, sovinizmustól, amelyet iskoláink loptak belénk, lelkesen rohantam a háborúba, győzni vagy meghalni.

Sorra írta hazafias verseit, elhelyezkedett írnokként egy katonai barakkban, és türelmetlenül várta a behívót. Ez hamarosan meg is érkezett számára. 1915 júliusában Egerbe küldték tartalékos tiszti tanfolyamra, majd 1916 februárjában kivezényelték az olasz frontra, a doberdói harcmezőre. Itt találkozott először a háború borzalmaival, mely kijózanítóan hatott rá: „Éjjel is be-becsapdosnak a golyók. A vonat tele van hullákkal. A nyomorult állásokat megüli a borzalmas szag. Nyüzsögnek a patkányok. Az állandóan zuhogó eső becsorog a rozoga állásokba, melyek kutyaólra emlékeztetnek. A támadások sűrűsödnek. Mindennapivá válik a halál. A hullák szoros tartozékai itteni életünknek. Megszokni nem lehet. Ki fog ezért a tömeggyilkosságért megbűnhödni? Emberek egymásra uszítva!”

Itteni élményeiről később Doberdó címmel külön regényt írt.

Naplója szerint első ízben ekkor gondolkodott el azon, hogy a háború kiváltó oka a „privilegizált felső elit” hatalomvágya.

1916 nyarán kezdetét vette a Bruszilov-offenzíva, és Béla alakulatát Doberdóról a keleti frontra vezényelték az oroszok feltartóztatására. Az egyik támadás során súlyosan megsebesült egy gránátrobbanásban, és orosz fogságba esett. Előbb Kijevben, majd Moszkvában ápolták, felépülését követően egy szibériai hadifogolytáborba került.

Itt töltött négyéves fogsága alatt folyamatosan írt verseket, színdarabokat. Ezekben az írásaiban használta először írói álnevét, melyet Mátészalka után vett fel: Zalka Máté. Időközben a cári Oroszországban kitört a forradalom, melynek híre Mátéhoz és bajtársaihoz is eljutott, de kezdetben a legkevésbé sem érezte a késztetést, hogy csatlakozzon ahhoz: naplója tanúsága szerint csak haza szeretett volna jutni. Érdekesség, hogy ugyanekkor került kapcsolatba a cionista eszmével, melytől határozottan elzárkózott, úgy vélve, hogy „a cionizmus legfőbb agitátorai a zsidógyűlölők.”

Partizán, vörös katona és diplomata

1918. december 30-án a krasznojarszki hadifogolytáborba szállították. Itt működött egy marxista szeminárium a jogász végzettségű Dukesz Artúr szervezésében (Dukeszt később fehérgárdisták végezték ki egy sikertelen lázadást követően). Ebben a körben ismerkedett meg – az addig ideológiailag jobbára képzetlen – Zalka a szocializmus eszmekörével, olvasta Marx és Engels műveit. A szocializmusban a társadalmi igazságtalanságok felszámolásának lehetőségét látta, mint egyik nővérének írt levelében is megjegyezte:

A bolsevizmus egy szolidáris és méltányosabb társadalmat céloz. (…) Felháborít és nyugtalanná tesz egy olyan rendszer uralma, melynek bár dédelgetettje vagyok, mely létezésével, gyilkos igazságtalansággal tompává éheztetett milliókat!

Zalka Máté egy hadifogoly-lázadást követően szökött meg a táborból néhány társával, és partizán alakulatot szervezett a környéket uraló fehérgárdisták és a csehszlovák légió ellen.

Egy ízben letartóztatták és kis híján kivégezték, de sikeresen megszökött a fogvatartói elől. Később partizánjaival sikeresen elérte a Vörös Hadsereg vonalait, majd reguláris vörös katonákként részt vettek Krasznojarszk elfoglalásában. Nincs arra vonatkozóan információnk, hogy a Vörös Hadsereg atrocitásaiban játszott-e bármilyen szerepet. Szibériából az Urál térségébe, majd a Krím-félszigetre vezényelték, melynek elfoglalásából is kivette a részét.

Az itteni harcok alatt ismerkedett meg Balaklavában egy fiatal színésznővel, Vera Ivanovnával, akit 1921-ben feleségül vett. Kezdetben németül kommunikáltak egymással, ám Zalka alig egy év alatt elsajátította az orosz nyelvet. Házasságukból egy kislány született, Talja. Részben magánélete, részben pedig a magyarországi Tanácsköztársaság bukása miatt soha többé nem tért haza Magyarországra. A polgárháború végét követően Moszkvában telepedett le családjával.

1920-ban a Kommunista Párt tagja lett, 1923–1924 között – nyelvtudásából kifolyólag is – a Külügyi Népbiztosság foglalkoztatta. Bejárta a Távol-Keletet és Észak-Európát, de Magyarország határát diplomataként sem léphette át. Később a Forradalmi Színház igazgatójává nevezték ki, egyben a moszkvai Magyar Írók és Művészek Szövetségének oszlopos tagja lett.

Bár szembesült a kommunista rendszer túlkapásaival, nem szólalt fel azok ellen. Visszaemlékezések és egyes írásai alapján magánbeszélgetéseik alatt felesége vehemensen kritizálta a szovjet rendszert, míg Máté rendszerint mentegette azt. Mikor a harmincas években kezdetét vette a sztálini nagy tisztogatás, felesége visszaemlékezése szerint az őt is megdöbbentette. Ugyanakkor a magyar kommunisták letartóztatását és kivégzését már nem érte meg.

Tábornok Spanyolországban

Íróként megpróbált orosz nyelven is publikálni, azonban sem magyar, sem orosz írásai nem váltak ismertekké. Ilja Ehrenburg később együttérzően állapította meg: „Zalka Máté magyar író sorsa tragikus, mert az őt befogadó, szívéhez közel álló országban lett igazi író, de mégsem a hazájában: nem hallotta maga körül a megérlelt szavakat, s ez egy írónak megpróbáltatás.”

Határtalan idealizmusa vezetett ahhoz, hogy a spanyol polgárháború kitörését követően önkéntesnek jelentkezett a köztársasági erők oldalán. 1936 októberében, hamis csehszlovák útlevéllel, „Lukács Pál” fedőnéven Spanyolországba utazott, ahol jelentkezett a harcra. Itt nagyon hamar – katonai múltjára való tekintettel – tábornokká nevezték ki. A spanyolországi harcok alatt ismerkedett meg Ilja Ehrenburggal és Ernest Hemingway-jel, akik maguk is önkéntesként harcoltak a fronton. A harcok szünetében irodalomról társalogtak. Hemingway egy alkalommal a következő megjegyzést tette Ehrenburgnak:

Nem tudom milyen író Lukács, de ha hallgatom, nézem, folyton mosolygok. Nagyszerű ember!

1937 júniusában „Lukács tábornok” katonáit az észak-spanyolországi Huesca térségében vetették be. Mielőtt az offenzíva kezdetét vette volna, személyesen végzett felderítést a frontszakaszon. Június 11-én egy felderítő vállalkozás során ellenséges tüzérségi támadás érte a tábornokot szállító gépkocsit, melyet ő nem élt túl. Maradványait Valenciában temették el. Hemingway később a következőt mondta:

Spanyolországban egyetlen egyszer sírtam. Lukácsért!

Fotosearch / Getty Images Ernest Hemingway ital mellett ülve az 1960-as évek körül.

Zalka Máté személye Magyarországon az államszocialista korszakban értékelődött fel. Utcákat, köztereket neveztek el róla, mint a „kommunizmus nagy hőséről”, az ő nevét viselte 1967–1991 között a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola (ma a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem része). Alakja számos korabeli propagandaműben megjelent, kiváltképp Illés Béla író jóvoltából, aki legendákat költött Zalka személye köré.

1977-ben egy magyar–szovjet koprodukciós film is készült Fedőneve Lukács címmel, mely ugyan nem vált széles körben ismertté, de meglepően pozitív volt a fogadtatása. 1979-ben, a Franco-rendszer bukását követően a hamvait hazahozták, és a Fiumei úti sírkertben katonai tiszteletadás mellett temették újra.

Egy korábbi bajtársa, Hidas Antal szerint Zalka Mátét zavarta volna a személye körül kiépült „személyi kultusz”: „Zalka jól ismerte a maga értékét. Tudta, hogy amit ő csinált, az éppen elegendő: nincs szükség arra, hogy lódítsanak, toldjanak hozzá. (…) Nem kelt át száraz lábbal a Fekete-tengeren, és nem ő volt Lenin után az aranyvonatnál.”

A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.