Az Otthon Start Program 2025 szeptemberi elindulása nemcsak az újlakások piacát, de a bérlakásokét is felforgatta: a KSH és ingatlan.com januárban megjelent közös elemzése szerint az első három hónapban kisebb árcsökkenés volt tapasztalható, karácsony előtt azonban váratlan fordulat történt, hiszen országosan 0,6, Budapesten pedig kerek 1 százalékos növekedés volt tapasztalható.

Ennek okát Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője abban látta, hogy a lakások száma a szeptemberben tapasztalható több mint 18 ezerről kicsivel 17 ezer alá csökkent (-7,3 százalék), a választék tehát szűkült, a kereslet pedig felszívta a kínálatot. A februári és márciusi elemzést nézve látható, hogy ez a változás nem korrekció volt, hiszen a piac újra beindult: januárban az árak országosan és Budapesten is 1,3 százalékos növekedést mutattak, a következő két hónap pedig további emelkedést hozott.

Februárban ez országos szinten 0,6 százalékos növekedéssel, míg a fővárosban 0,1 százalékos visszaeséssel járt, márciusban azonban egységesen 1,6 százalékos ugrás volt tapasztalható.

A számokat éves szinten nézve már nincs igazán ok az örömre, hiszen márciusban országosan 7,3, Budapesten pedig 6,4 százalékkal kerültek többe a bérlakások, mint egy évvel korábban.

Ez forintosítva sem hangzik jól, hiszen a fővárosi medián bérleti díjak április közepén 255 ezer forintnál jártak, Debrecenben pedig szintén 200 ezer forint felett maradtak. Vannak persze, akik ennél persze jóval kevesebbet fizetnek, köszönhetően az ismeretségi hálójuknak, vagy egy nem piaci áron hirdető tulajdonosnak, sokan azonban igencsak megküzdenek azzal, hogy megfelelő méretű, minőségű, illetve elhelyezkedésű otthonhoz jussanak.

Ennek legfőbb oka, hogy sem a fizetések, sem maga a minimálbér nem követi az ingatlanpiaci változásokat: utóbbi kedvezmények nélkül ma nettó 214 662 forintot jelent, a garantált bérminimum 248 178 forintos összege pedig még mindig alacsonyabb, mint amit egy átlagos fővárosi lakásért a rezsiszámlák nélkül ki kell fizetni.

A fizetések terén az EU-s országok többsége előttünk jár, tíz év alatt pedig a hazainál magasabb arányban tudták azokat növelni, sőt, az értékük is jóval magasabb a mainál – mutat rá az Eurostat nemrégiben közölt felmérése, amiben az általuk kidolgozott PPS-index szerint rendezték sorba a huszonkét, minimálbért meghatározó országot. Ezek szerint Németországban közel kétszer (2187) jobb az életszínvonal, mint Magyarországon (1111), ami ezzel többek közt Románia (1279) és Lengyelország (1535) mögött foglal helyet a rangsorban.

A lakáspiacot persze nemcsak a pénztelenség, de a tulajdonosok által lakott lakások aránya is befolyásolja, hiszen az EU-átlag 68 százalékkal ellentétben Magyarországon az Eurostat szerint az emberek tízből kilencen (92 százalék) saját tulajdonú otthonban élnek. Ez az arány egészen biztosan nem tükrözi a valódi képet, főleg, ha összevetjük a Magyar Nemzeti Bank egy évvel ezelőtt, a KSH adataira támaszkodva közölt statisztikáival, amik arról számolnak be, hogy Budapesten csak az otthonok kétharmadában (68 százalék) él a tulajdonos, a hátralévő 32 százalékot pedig vagy bérbeadják, vagy a legkülönbözőbb okokból kihasználatlanul állnak.

Ez már közelebb állhat az igazsághoz, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a bérlők pontos számát lehetetlen hivatalos forrásokból meghatározni, hiszen hivatalosan csak az ingatlanok 14 százaléka bukkan fel a piacon, az pedig lehetetlen, hogy a fennmaradó 18 százalékba tartozó lakások mind üresen álljanak.

A rejtélyt persze könnyű feloldani, hiszen a tulajdonosok egy része nyilvánvalóan nem szeretne adózni a bérbeadásból. Ennek oka az adóterheket, illetve az élelmiszerek árának gyors emelkedését nézve némiképp érthetővé válik, hiszen a jelenlegi 260 ezres átlagos lakbérnél, egy egyéves bérleti szerződés esetén a tulajdonosnak összesen 421 200 forintnyi adót (ez havi 35 100 forintot jelent) kellene befizetnie a NAV felé.

De hogyan küzdenek meg ezzel a világ nagyvárosai, és mi jelentene megoldást a budapesti, illetve magyarországi helyzetre? Cikkünkben ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Mi lenne, ha a teljes piacot ársapkával korlátozná az állam, vagy akár csak egy-egy város vezetése? – merül fel a kérdés, amit az elmúlt évtizedekben számos nagyváros, illetve kormány is feltett magának. A válaszhoz érdemes körülnézni az országot elhagyó magyarok egyik legnépszerűbb célját jelentő Berlinben, hogy lássuk, valóban működnek-e a hasonló megoldások.

Túl sok a kiskapu

A legismertebb egyértelműen a német példa, ahol rég többségben vannak a bérlők, így a kormány 2013-ban több, a lakhatási válsággal küzdő tartomány számára is lehetővé tette, hogy szabályozzák a bérleti díjakat. Ennek köszönhetően két korlátozás is azonnal bevezethetővé vált: ezek egyike szerint az újlakásokért maximum a piaci átlagárnál tíz százalékkal többet lehetett elkérni, a másik pedig kimondta, hogy három év alatt legfeljebb 15 százalékot lehet emelni a lakbéren.

A szabályozást 2015-ben életbe léptető Berlin vezetése számára ez egyáltalán nem volt elég, így a koronavírus-járvány kitörése után arról döntöttek, hogy az árakat egyenesen a Covid előtti szinten kell befagyasztani. A jogszabály életbe is lépett, egy évvel később azonban a legfelsőbb bíróság egy alkotmányossági panasz miatt kis híján a szabály megszüntetése mellett döntött.

A piac átalakulása alig néhány hónap alatt végbement, mégpedig nem a jó irányba – hangoztatták a szabályozás ellenzői, akik két fontos érvet hoztak fel: ezek egyike szerint a hetente átlagosan meghirdetett lakások száma a 2019-es 640-ről a következő évben 223,5-re csökkent.

A másik sem hangzott jobban, hiszen a számokat nézve egyértelművé vált, hogy a bérlakások közül egyre több vált a tulajdonosok, vagy azok egy családtagjának állandó otthonává: az ilyen átalakulásokból 2019-re 12 700 jutott, egy évvel később azonban már másfélszer több, 19 200 alkalommal fordult elő hasonló.

A városvezetés ezt az ügyet egészen más fényben látta, hiszen a BBC vonatkozó cikke szerint úgy gondolták: a meghirdetett otthonok számának visszaesését a hirtelen növekvő kereslet okozta, aminek köszönhetően a lakásokat már meg sem kellett hirdetni ahhoz, hogy bérlőjük legyen.

A szabályok sorába pedig rövidesen egy újabbat is beillesztettek: a nyolcvanegy kijelölt szociális lakózónában lévő, legalább ötlakásos társasházakban megtiltották a bérlemények tulajdonos által lakott, szimpla társasházi lakásokká való átminősítését, kivéve, ha a korábban legalább hét évig ott élő bérlő válik gazdává.

Berlinben a koronavírus-járvány óta persze sok víz lefolyt a Spree-n, így most már láthatók a rendszer hátrányai és hátulütői, iletve az azt kijátszani vágyók lehetőségei. Az egyértelműen látszik, hogy a fővárosban nemrég 2029 őszéig, négy évre meghosszabbított árfékező szabály, illetve az ugyanott 2030 végéig biztosan hatályban maradó, a bérlakások számának fogyatkozását gátolni kívánó rendelet pozitív változást hozott, a kialakult rendszeren azonban egyszerűen túl sok kiskapu van ahhoz, hogy megoldja a tömegek lakhatási gondjait.

Ezek közül a legfájóbb, hogy számos pár, egyedülálló vagy épp család hónapokon át küzd azért, hogy lakáshoz, vagy szobához jusson, az árnövekedés ütemének lassítása pedig már egy eleve magas bérleti díjat próbál meg földközelben tartani.

A képet tovább nehezíti hogy az árszabályozás nem vonatkozik

• az újépítésű lakásokra,
• a rövidtávú kiadásokra,
• a berendezett otthonokra,
• azokra a lakóegységekre, amiket egy új beépítés árának legalább harmadáért újítottak fel, és a munkák lezárulása óta még nem volt bérlőjük,

A bérlőkkel teli piacon – Berlinben a háztartások alig 16 százaléka él saját otthonban – a bútorozott lakások tömeges feltűnése jelenti az igazán nagy sebet, hiszen a tulajdonos nyugodt szívvel megteheti, hogy a lakbért a lehetséges maximumon határozza meg, a szobák bútorzatának használatáért azonban külön-külön további díjakat szab meg. A sokszor 5-10 eurós tételek emiatt lassan összeadódnak, a lakbér pedig az egekig nő.

Ezt a változást a 2023-as év eredményei már jól mutatták, hiszen mindössze tizenkét hónap alatt a lakások medián bérleti díja 21,2 százalékkal nőtt, az elv követőinek száma pedig nő – derül ki a Guardian cikkéből, ami rámutat: 2025 elején már akár öt-hatszoros különbség is mutatkozott az egy négyzetméterre jutó lakbérben.

Ezt a különböző világcégek németországi irodáiba érkező, magas bérrel rendelkező külföldiek, illetve a tehetős németek gond nélkül ki tudják fizetni, a számtalan erre szakosodott vállalkozás és gyűjtőoldal kínálatának gyors bővülése azonban éppen azzal megy szembe, amit a német kormány, illetve számos város célként tűzött ki: az átlagemberek olcsó, de megfelelő minőségű lakáshoz juttatását.

A berendezett lakások mostanra nemcsak a berlini, de a német lakáspiac több mint 50 százalékát jelentik: számuk országos szinten egyetlen évtized alatt (2012-2022) közel háromszorosára nőtt, a hosszútávra bérelhető otthonoké azonban 60 százalékkal csökkent, hiszen a tulajdonosok vagy saját maguk vették a kezükbe a berendezés ügyét, vagy alacsony havidíjért megbízták a területen aktív lakáskiadó cégek – ilyenek az egy kaptafára születő belsőket létrehozó Wunderflats és a Housing Anywhere – egyikét, hogy a bérleti szerződés megírásától a bútorok elhelyezéséig, valamint a bérlők kiválasztásáig mindent intézzenek el helyettük.

Az egyre inkább elszabaduló helyzet rendezéséért az elmúlt években egyre több civil kezdeményezés, illetve petíció indult, sikert azonban egyik sem hozott.

A berlini lakókat ma épp ezért egyetlen, 2020 áprilisában bevezetett lehetőség védi meg a túl magas áraktól: ha bárki úgy érzi, hogy többet fizet a kelleténél, a beköltözés után legfeljebb harminc hónappal jelezheti a város ezzel foglalkozó irodájánál, és ha a vád jogos, a tulajdonos köteles visszatéríteni a már kifizetett bérleti díjak indokolatlanul elkért hányadát. Ez a bútorozott lakások esetében sajnos nem kivitelezhető, egyéb esetekben azonban megoldás lehet – feltéve persze, ha az ember egyáltalán lakáshoz jut.

Ez a feladat évről évre egyre nehezebbé válik, hiszen egy bérlakás megtekintésénél akár kétszáz méteres sor is kialakulhat, a Deutsche Welle általunk is bemutatott videójában pedig feltűnik egy pár, akik négy és fél éven át kerestek otthont, mielőtt egy utolsó pillanatban történt visszalépésnek köszönhetően rájuk mosolygott volna a szerencse.

A következő évek némi szerencsével akár jó irányba is fordíthatják a piacot, hiszen a német kormány 2025 nyarán elfogadta a Bau-Turbo törvényt, aminek célja, hogy a nem ritkán több éven át húzódó építési engedélyezési folyamat alig néhány hónaposra rövidüljön, így a korábbinál gyorsabban épülhessenek fel a különböző méretű projektek.

Ez a sebességnövekedés persze nem garancia semmire, Berlinben ugyanis épp úgy találkozhatunk olyan lakótelepekkel, amik az Otthon Start Programmal kompatibilis, korábban általunk is bemutatott példákhoz hasonlóan nem rendelkeznek normális infrastruktúrával: a fenti videó egy Grünauban álló példáról tesz említést, ahol nincsenek bevásárlási és szórakozási lehetőségek, a lakóknak így sokat kell utazniuk, mire elérik a céljukat.

Erre tart a világ?

A bérlakáspiacot ma 627 német város, illetve Rajna-vidék-Pfalz tartomány egy része próbálja meg különböző szabályokkal kordában tartani, a sikerhez ennél azonban sokkal többre lenne szükség, hiszen a szabályok szigorítása, és a piac további korlátozása nélkül épp azok esnek el a lehetőségektől, akiknek égető szüksége lenne az otthonra.

Hogyan gondolkodnak a világ más részein? – merül fel a kérdés, a válasz azonban elszomorító, hiszen úgy tűnik, hogy a problémára nincs igazán jó megoldás.

Skócia 2022 októberében ideiglenesen lépett egy, a németekéhez hasonló útra, a korlátozásokat azonban egy évvel ezelőtt, 2025 áprilisában megszüntették. A döntés nem végleges, a szakértők jelenleg is dolgoznak a megoldáson, aminek pontos részletei egyelőre nem ismertek, noha várható, hogy az emelés az infláció mértékét legfeljebb 1 százalékkal lépheti majd túl.

Ennek fényében nem meglepő, hogy az árak az elmúlt hónapokban, kontroll hiányában fokozatos emelkedésnek indultak: a korlátozás első hónapjaiban teljesen be voltak fagyasztva az árak, 2023 és 2025 tavasza közt pedig évente legfeljebb egy, maximum 3 százalékos emelés vált lehetségessé. Ezt a szabályt persze felül lehetett írni, hiszen ha a tulajdonos bebizonyította, hogy nagy mértékben emelkedtek a lakással kapcsolatos kiadásai – így a törlesztőrészlet, vagy a biztosítás összege –, akkor akár 6 százalékot is emelhetett.

A profitmaximalizálásra nem ez volt az egyetlen lehetőség, hiszen a skótok csak a már élő bérleti szerződéseknél vezették be a korlátot, így egy kiköltözés után a tulajdonosnak jóval nagyobb emelésre is volt lehetősége.

A lakót, vagy lakókat nem lehetett csak úgy kiköltöztetni, hiszen szinte teljes kilakoltatási moratórium volt érvényben. A szerződést a legegyszerűbben akkor lehetett felbontani, ha azt a bérlő viselkedése – ebbe a kategóriába tartozik a drogfogyasztás, illetve a nagy értékű, szándékos károkozás –, vagy a legalább hat hónapnyi lakbértartozás indokolta. A lépést a tulajdonos meggyengült anyagi körülményei is lehetővé tették, hiszen ha az nyomós okkal akarta eladni a lakást, vagy ő maga akart beköltözni, a lakónak mennie kellett. Ezeket a feltételeket a tulajdonosok számos esetben próbálták meg kihasználni, a cél elérése érdekében pedig sokszor jogi úton próbáltak érvényt szerezni az akaratuknak.

Mindezek után egyértelmű, hogy az élelmiszerek és szolgáltatások árának növekedése, illetve a fizetések növekedésének lassú üteme mellett a korlátozás nem érte el a kívánt hatást. A probléma mélységét egy, a BBC által bemutatott konkrét eset mindennél jobban érzékelteti: a lap egy olyan nő történetét hozta példának, aki napi négy órát utazik, hogy eljusson a Dundee-ban bérelt otthonától százharminc kilométerre, Glasgowban lévő munkahelyére, megfizethető, jó lakást ugyanis már több mint fél éve nem talál. Az ingázás még mindig olcsóbb, hiszen most a fizetése harmadát költi lakhatásra, az esetleges költözése után ez az arány azonban a kétszeresére nőhet, szűk keretet hagyva a többi kiadásra.

A piac Londonban sem egészségesebb, hiszen a 21 év felettiek minimálbéréből ma lehetetlen egyedülállóként kibérelni egy átlagos fővárosi ingatlant – derül ki az Office for National Statistics (ONS) 2026 januári adataiból. 178 és fél órányi munkaszükséges a 2253 fontos átlagos lakbér kifizetéséhez; a probléma egyértelmű, lévén, hogy negyven órás munkahetekkel számolva ez az összeg magasabb, mint egy havi bér.

Nem csoda, hogy a témában London polgármestere, Sadiq Khan, valamint számos városvezető is rendszeresen felemeli a szavát, a brit kormány egyelőre azonban semmit sem tett a rendezés érdekében.

Más világvárosok, köztük Stockholm és a hasonló megoldásokat már 1920 óta hatályban tartó New York kétlépcsős korlátozásokat vezettek be, amik lehetővé tették, hogy a lakások egy részének ára fék nélkül nőjön, másoké azonban ellenőrzés alatt maradjon. Ez az egyenlőtlenség nem csak pozitív változásokkal jár, mert az alacsonyabb árú otthonokból sokan akkor sem akarnak kiköltözni, ha közben az anyagi lehetőségeik sokat javultak, így nem feltétlenül az jut olcsó lakáshoz, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá.

A lakhatási válságot New Yorkban egyre szaporodó üres lakások csak tovább mélyítik, a gazdáknak ugyanis az alacsony bevételeik miatt rég nem éri meg felújításba kezdeni, így inkább hagyják addig romlani a lakások állapotát, míg valaki kibérli őket, majd nyomott áron megválnak tőlük.

A helyzet Franciaországban éppen fordított. 2014 óta Párizs számos pontján léptettek életbe hasonló, ma is létező limiteket, az árak pedig ezután nemcsak stabilizálódtak, de egyenesen csökkentek: az urbanistákat tömörítő Atelier Parisien d’Urbanisme (APUR) tanulmánya szerint Párizsban a 2019 és 2023 júliusa közti időszakban 4,2 százalékkal csökkentek az árak, ennek üteme pedig gyorsult, hiszen az utolsó tizenkét hónapban 5,9 százalékos visszaesés volt tapasztalható. A tulajdonosokra ez persze nagyobb terhet ró, hiszen a fenntartási költségek egyre magasabbá válnak, a rendszerről pedig itt is egyértelművé vált, hogy hosszú távon nem lehet fenntartható.

Mi a megoldás?

De hogyan lehetne megoldani az emberek problémáit? A mostanra előállt állapotok sokkal bonyolultabbak annál, mint hogy egész országok vagy városok egyetlen csettintéssel befagyasszák a lakbéreket, vagy megmondják, hogy a világ számos részén egyre mélyülő lakhatási válság időszakában évente mekkora áremelést lehet elviselni.

A gondok sorát tovább növeli, hogy a megélhetéshez a legalapvetőbb igények esetén is egyre több pénzre van szükség, a korlátozásokat pedig nehéz úgy kitalálni, hogy ne legyenek rajta a berlini vagy a skót példához hasonló, a tulajdonosok által könnyen kihasználható kiskapuk.

Egy biztos: a már a Római Birodalomban is használt ársapka hosszú távon nem fenntartható, ezt pedig számos 20. századi próbálkozás is megerősítette, hiszen az első világháború idején hatvan, a második világháború éveiben pedig több mint száz ország vezetett be hasonlót – derül ki a Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) kutatója, Konstantin A. Kolodilin szavaiból.

A helyes út épp ezért egy olyan rendszer lehet, amiben nem csak a drágulást próbálják megfékezni, de a civil, az önkormányzati és az állami szféra is összefog, és együtt keres megoldást a problémára.

Ehhez első lépésként jó út lehet a bérleti díjak növekedési ütemének lassítása,

a lényegi lépést azonban az állam, a főváros, vagy a különböző önkormányzatok által építendő szociális bérlakások jelentenék, amiket a szociális rászorultság bizonyítása után bárki bérbe vehetne.

Ehhez csatlakozhatnak a nonprofit beruházók adókedvezményekkel támogatott lakásépítései, így a piacon tömegesen feltűnő új, vagy felújított lakások a kínálat hirtelen bősége, valamint az olcsóbb opciók miatt miatt előbb-utóbb a piaci árakat is lejjebb szorítanák.

Mindez jelenleg lehetetlen feladatnak tűnik, ígéretes próbálkozások azonban a mai Magyarországon is látszanak: ilyen a fővárosban 2024-ben elindult Lakásügynökség, ami átvállalja a hozzájuk jelentkező ingatlantulajdonosoktól a kiadás, majd a bérlővel való kapcsolattartás nyűgjét, sőt, ők maguk választják ki a pályázók közül az ideális bérlőt.

A Fővárosi Önkormányzat mindezen túl a felmerülő műszaki hibák kijavítását is magára vállalja, cserébe pedig mindkét oldal jól járhat: a lakáskeresők a mindenkori piaci átlagár alatt 30 százalékkal (ez ma 200 ezer forint alatti összeget jelent) bérelhetnek, sőt, a sokak előtt komoly akadályként tornyosuló két-három hónapnyi kauciót sem kell megfizetniük.

Az elmúlt években a főváros, illetve annak több kerülete mutatott jó példát a szociális bérlakásépítésre: ezek közül a leginkább előremutató projekt a Városházán indult el, ami miután éveken át képtelen volt új gazdát találni az egykori Bőrfeldolgozóipari Szakközépiskola újpesti együttesének, inkább tervpályázatot írt ki az átépítésére.

A versenyben győztes Nart Építészműterem és a Mókembé építészkollektíva közös munkája ma már a kivitelezési fázisban tart, az iskola utcai épületében pedig rövidesen pedig huszonnégy egy- és kétszobás otthon, valamint két, száz négyzetméter feletti alapterületű lakóegység válik beköltözhetővé.

Erre az útra korábban Ferencváros, illetve a XIII. kerületi Önkormányzat is rálépett, próbálkozásaik azonban sajnos nem tudják csökkenteni a város-, sőt, országszerte érezhető lakáshiányt – írtuk meg korábban.

A piacon nonprofit fejlesztőkre is szükség lenne, akik olcsón hozzáférhető, egy-egy korcsoport képviselőire – így például a 30 év alatti fiatal párokra – vagy épp a nehéz helyzetben lévő családokra méretezett lakásokat építenének, akár olyan épületekben, ahol a bérlőjét vagy új tulajdonosát piaci alapon kereső otthonok is vannak.

Az otthonokat persze nemcsak megépíteni és karbantartani kell, de lakókat is kell beléjük találni: épp ezért a bérlők átláthatóságra törekvő kiválasztási rendszerét is pontosítani kell, hogy az egy idő után már jobb életszínvonalon, magasabb bérből élők a bérleti szerződésük lejárta után átadhassák a helyüket a rászorulóknak, az eleve tehetősebbek pedig ne költözhessenek be a mások segítésére szolgáló terekbe.

Egy esetleges városi, fővárosi vagy állami lakbérszabályozás esetén is jóval több változót, például a tulajdonosok érdekeit is szem előtt kell tartani, így nem fordulhatna elő ugyanaz, mint a már említett New York-i, vagy akár a londoni piacon, ahol a bérbeadókat tömörítő National Residential Landlords Association egyik vezetője nemrég kijelentette: az alacsonyabb bevételek miatt egyszerűen nem éreznek motivációt a lakások felújítására és modernizálására.

Ennek a problémának a megoldása nyilvánvalóan nehéz feladat, de a tulajdonosok által végzett létfontosságú energetikai felújításokat egy állami program épp úgy támogathatná, ahogyan például a sokszor Kádár-kockaként emlgetett kockaházaknál teszi.

A fent említett lakásépítések a városszövetben is hozhatnának minőségi javulást, ellentétben a ma sokszor a családi ingatlanportfóliót építő befektetők által kihasznált Otthon Start Programban résztvevő, általunk korábban már bemutatott beruházásokkal, amik sosem tudnak majd szervesülni.

A fejlesztőknek ezeknél a beruházásoknál az lesz a céljuk, hogy valóban tartós anyaghasználattal, a szükséges infrastruktúra megteremtésével, az alacsony üzemeltetési költségekre törekedve építsenek, hiszen nem eladásra, hanem hosszú távú üzemeltetésre kell berendezkedniük.

Mindez egyelőre persze még csak álom, aminek valóra válásához az évek óta kivéreztetett fővárosnak előbb magára kell találnia, az államnak pedig fel kell ismernie, hogy az egymást követő nagyberuházások egy része helyett eljött az idő a közel hárommillió lakhatási szegénységben élő magyar helyzetének rendezéséhez.

The post Évek óta az egekben vannak a magyarországi lakbérek – de mit lehet tenni ellenük? first appeared on 24.hu.

Tovább az erdeti cikkre:: 24.hu